Réthy Andor halálára
Tudom, furcsán hangzik egy nekrológban optimizmusról beszélni, ám a hatvannyolc éves korában közülünk eltávozott Réthy Andor egész lényétől idegen volt a halál komorsága. Noha foglalkozásánál fogva nem egyszer került szembe vele, ez nem a korai lemondást, hanem életszeretetét erősítette; számunkra, a romániai magyar irodalommal elkötelezettek számára elsődleges fontosságú hivatása, könyvtárosi, bibliográfusi munkája ezt az optimizmust sugallta. Tudta, hogy olyasmire vállalkozott, amit befejezni sosem lehet – mert a befejezés magát a halált, nem az egyénét, hanem egy kultúráét jelentené. Viszonylagos teljességre törekedett, s hogy ezt sok munkájában mégsem érhette el, ugyanolyan józanul vette tudomásul, mint azt a tényt, hogy nem egy közösen megkezdett vállalkozást az ittmaradt, munkaképes társaknak kell folytatniuk.
Jancsó Elemér gyűjteményes tanulmánykötetéhez a könyvészetet – már betegen – akkor készítette el, amikor a tekintélyes irodalomtörténész-kortárs halott volt; egy új Áprily-monográfiához függelékül szánt bibliográfiája megjelenését viszont már ő nem érhette meg. Borítékokba rendezett cédulái itt várnak íróasztalomon, hogy kiegészítésként bekerüljenek talán legnagyobb vállalkozásába, a romániai magyar irodalom második huszonöt évének könyvészeti felmérésébe; ezek a cédulák – áldozatos, életenergiája utolsó maradékáig megszakítatlan munkájának eredményei – irodalmunk román fogadtatásának fontos, érdekes dokumentumai, folytatásaként mindannak, amit Réthy Andor a magyar és román irodalom kapcsolatainak feltárásáért az elmúlt évtizedekben tett.
A bibliográfus után ritkán maradnak önálló művek. Az „adalékok”, „függelékek” szerzője látszólag szerény szolgálatot vállal, kevés része jut az elismerésből; annál könnyebb hiánylistákat, elírásokat állítni munkájával szembe. Réthy Andor józan realizmusa abban is megnyilatkozott, ahogyan a jóindulatú észrevételeket, sőt a durva bírálatokat tudomásul vette: legyőzte megbántottságát, és levélben kérte a kifogások konkretizálását, a helyreigazítást, kiegészítést – a közös cél érdekében. Mert az alkotók saját világot teremtő, önérzetes önzésével szemben a bibliográfus szükségszerűen a kollektivitás képviselője, hétköznapjaival is a közösségi összetartozás kifejezője.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.