Bevallom, rettegek. Nem annyira magam miatt, közel a hetvenöthöz az ember már sok mindennel leszámolt, hanem mindenekelőtt a gyerekeim meg az unokáim miatt.
Tudom, hogy minden történelmi párhuzam gyenge lábakon állhat, de engem a mai helyzet nagyon emlékeztet a XX. század harmincas éveire. Most is adva van egy diktátor, óriási fegyverarzenállal a háta mögött, sőt az atomfegyverei miatt a zsarolási potenciálja még nagyobb is. Most is azzal kezdte, hogy megpróbált lerohanni egy szomszédot. Még az indokolás is azonos, az ott élő “nemzettársak” megvédése a fedősztori.
A világ meg az előtt a dilemma előtt áll, hogy hogyan vessen gátat az agressziónak. Ha engedékeny, akkor könnyen úgy járhat, mint annak idején Chamberlain, ha meg határozottan ellenáll, akkor egy soha nem látott pusztítást kockáztat.
Lavrov máris meglebegtette az atomháború lehetőségét, sőt valószínűségét, mondván, hogy a Nyugat – azzal, hogy nem nézi tétlenül Ukrajna pusztulását – gyakorlatilag máris háborús résztvevő, azaz az orosz csapások “legitim” célpontja.
Eddig az atomfegyver inkább elrettentő szerepet töltött be, kérdés, hogy ez még mindig így van-e, vagy Putyin úgy érzi, olyan fölényben vannak, hogy az sikerrel, kecsegtet? A dilemma szinte feloldhatatlan.
A demokratikus világ nem nézheti tétlenül az agresszor pusztítását, a civil lakosság mérhetetlen szenvedését, ugyanakkor kockáztatja, hogy a háború eszkalálódik és soha nem látott katasztrófába torkollhat.
Mit lehet ilyenkor tenni? Fogalmam sincs… de az biztos tévút, amivel itt a neten egyes meglehetősen korlátolt honfitársaink próbálkoznak, amikor “egyik-másikoznak”, felsorolva a Nyugat, mindenek előtt az amerikaiak korábbi “bűneit”, mintha az bármire felmentést adna vagy egy újabb gazemberséget legitimálna.
Címkép: “Taktikai” atombomba tesztje Oroszországban
Forrás: Újnépszabadság
