Miután reggel elhagytuk az utolsó gleccsereket, a Beagle-csatornán hajózunk délre, Ushuaia fele. Az idő tűrhető, nem esik az eső – igaz, a szél mintha eszébe jutott volna hogy azért mégiscsak Patagóniában vagyunk, becsületesen fúj. Mire kikötünk, kisüt a nap is, szebb időt kívánni sem lehet.
Ushuaia egy csodás öbölben fekszik, az Isla Grande sziget déli részén, mintegy 64 ezer lakossal. A Magellán szoros választja el a szárazföldtől. A háttérben különböző formájú, szebbnél szebb csúcsok. Keleten az Olivia hegy (Mount Olivia), illetve az Öt Testvér (Cinco Hermanos) csúcsai, délen pedig a Beagle-csatorna, illetve az Ushuaia öböl határolja. Távolabb délre a Navarino-, illetve a Hoste-sziget, ezek azonban már Chile-hez tartoznak.
A helyet Magellán spanyol hajós látta meg először, mikor 1520-ban körülhajózta. A bennszülöttek füstjeiről Füstföldnek (Tierra del Humo) nevezték el. Mivel ez a név nem volt elég romantikus, uralkodója Tierra del Fuego-nak, azaz Tűzföldnek nevezte át.
Tűzföld észak-nyugati része Chiléhez, délkeleti része pedig Argentínához tartozik. Igaz, hogy Ushuaia-nak kevesebb lakosa van, mint Punta Arenas-nak, de délebbre van, s így Ushuaiát földünk legdélibb településeként tartjuk számon. (Ami nem teljesen igaz, mivel a chilei részen található Puerto Williams délebbre van, de ez csak egy kis jelentéktelen település.)
Ushuaiát az argentin kormány rabtelepnek hozta létre, éppen úgy, mint az angolok Ausztráliát, illetve a franciák az Ördög-szigetet. Az első “szállítmány” 1884-ben érkezett. Ők építették a manapság turistaattrakcióként emlegetett Világvégi Vasutat (Tren del Fin del Mundo), mely Földünk legdélibb vasútvonala. Sok turista ezt a megoldást választja, hogy meglátogassa a Tierra del Fuego nemzeti parkot.
Mi azonban már éppen eleget jártunk gőzmozdony vontatta vonaton, úgy határoztunk, inkább meglátogatjuk a Lago Escondido (Elrejtett) tavat.
A hajó mellett már vár a buszunk, indulunk Lago Escondido fele. Egyet fordulunk a városban is, nem nagy, hamar bejárjuk. Elhagyjuk az egykori börtönt, ami jelenleg múzeum, és máris kinn vagyunk a városból.
Az idő csodás, útikalauzunk igyekszik tájékoztatni az érdekességekről, de a chilei kirándulások sokkal jobban voltak megszervezve. Itt még térkép sincs akár az útvonalról, amerre megyünk. Az út festői, mindkét oldalon hegyek s az előttük levő sík területeken tőzegtelepek.
Mikor nincs semmi más mondanivalója, politikára terelődik a szó, látszik, Argentína jobban szeretné, ha a Falkland szigetek hozzá tartoznának. A szövegen kívül nem egy graffiti is utal erre. Logika szerint lehet, hogy igazuk van, hiszen a Falkland szigetek sokkal közelebb vannak Argentínához, mint Angliához. Ha azonban figyelembe vesszük, és igaz az a tény, hogy bennszülött lakoságnak nyomai sem voltak a Falkland szigeteken és az angolok telepítették be, akkor másképp állnak a dolgok.
Szóba kerülnek a betelepített hódok, melyeket Kanadából hoztak be egykoron az olcsó prém reményében. És mint már annyiszor megtörtént, mikor beavatkoztunk a természet egyensúlyába, a hódok természetes ellenség híján annyira elszaporodtak, hogy napjainkban díjat tűznek egy-egy hódra. Állítólag ehető is, és helyenként hódsültet is lehet vásárolni. Mi nem próbáltuk ki.
A Lago Escondido sötétkék tükre jól néz ki a dombtetői kilátóról, s a távolban látni lehet a jóval nagyobb Fagnano-tavat.
A Lago Escondido-tól vissza fele a Garibaldi hágó előtt, Cerro Castor-nál megállunk egy kicsit nézelődni. Egy szálloda, két-három ház meg kutyaketrec, ugyanis télen idejönnek a turisták kutyaszánozni. Járunk egyet, utána benézünk az egyedüli elárusító bódéba. A megszokott képeslap, pingvinszobrok, meg hasonló turistacsalogató. Utána benézünk a fogadóba is, talán van egy kávé. Igen, kávé van de egy másik turistacsoportnak fenntartva, ugyanúgy a süti is. Ha éppen akarunk valamit, sört, bort vagy valami erőset szívesen adnak, kávét meg sütit azonban nem. Hát igen, itt még nem tanulták meg, hogy a turizmus esetleg kifizetődő lehet.
Ushuaiába visszatérve még van időnk sétálni egyet. A város nevezetességei tulajdonképpen egy utcában a San Martin utcában vagy annak közelében vannak. Sok a járókelő, sok az üzlet, lehet látni hogy a város nagy része turizmusra van beállva. A közeli Yamana múzeum emléket állít Tűzföld egykori lakóinak, mig a Museo el Fin de Mundo inkább természettudományi jellegű.
Ushuaia tulajdonképpen egy kis település, valahol a világ végén, a nagy semmi közepén, csodás környezetben. És hogy a Világ vége név ragadt rá, nem csak a földrajzi fekvése miatt történt. Örvendek, hogy eljutottam oda is, és még jobban örvendek, hogy nem kell ott laknom, mindentől távol.
