Az orosz nyelvű posztszovjet sajtóban az utóbbi időben több utalást találtam arra, hogy az egykori Nagy Szovjetunió közkedvelt piros céklalevese, a borcs (oroszul és ukránul: борщ; belorusszul боршч, lengyelül barszcz, románul borş stb.) valójában ukrán népnemzeti étel, ha az oroszok (és mások) próbálkoznak is ’eltulajdonításával’. Szívesen legyintenék a borscsológiára, de ukrán (és orosz) részről sokszor teljességgel komolyan értekeznek a leves eredetéről, különösen pedig a ’nagyorosz’ ukránellenesség gasztronómiai megnyilvánulásairól… Az ukránok ölre (vérre) mennének asztali hagyományaik védelmében: a borscs – ukrán leves, a szalonna – ukrán ’fő’ étel, a horilka – ukrán vodka; és így tovább…
A tejleves és a céklaleves színben sem hajaznak, ízben sem; ráadásul az egyik egy múltbani béke, a másik egy esetleges (jövőbeni) háború jelképe… Az élénkpiros szláv borscs és a hófehér svájci Milchsuppe egyaránt történelmi-nemzeti étel, de míg az orosz (posztszovjet)-ukrán-lengyel térségben népszerű finom leves ’származása’ újabban szinte vérre menő viták tárgya, a beletördelt kenyérdarabokkal fogyasztott svájci meleg tejről a 16. századi vallásháborúk kora óta a békés kompromisszum jut a hegyi ország lakosainak eszébe. (A fegyverrel egymás ellen vonuló svájci katolikusok és protestánsok a nagy hegyek aljában meghúzódó Kappel mellett az egymásnak feszülés előtt megettek egy hatalmas adag tejlevest, és utána már lemondtak a vérontásról…)
Az ukrán és az orosz gasztronómiai hagyományőrzők pedig szinte hadat üzennek egymásnak a piros leves szerzősége ügyében, mindketten maguknak vindikálva az első kanál céklalét. Az indulatok majdnem annyira elszabadultak, mint a Krím vagy a Donyec-medence, vagy akár a Kijevi Rusz hovatartozása kérdésében. A magyarul valamiért ’-scs’ (van egy ilyen cirill betű!) végződéssel ejtett gasztrocsoda (oroszul kimondva inkább ’bors’) az ukránok szerint ugyanúgy ’ukránikum’, az oroszok szerint pedig ’russzikum’ (megjegyzem, e szavak nem léteznek, most találtam ki őket…), ahogyan mondjuk a halászlé vagy a gulyásleves ’hungaricum’… De mi nem háborúztunk eleddig levesügyben (noha még harceszközünk is lenne: a ’gulyáságyú’…) Amúgy éppen a cári hadseregben rendszeresítették az első tábori mozgókonyhákat, az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban… és talán borscsot meg scsít főztek bennük.
Az egyre uszítóbb hangú ukrán ’népnemzeti’ sajtóban mostanság egymást érik a cikkek, melyek szerint az oroszok már a konyhában is lopják az ukrán népi kultúrát és a történelmet… Kijev hivatalosan is le akarja védetni a céklalevest (az ENSZ-ben, az UNESCO-nál) – mint az ukrán nemzeti örökség szerves részét!
Az is igaz, hogy az ősi orosz gasztronómiai közmondás nem ezt a levest népszerűsíti, hanem a káposztalevest (a – magyarosan – scsít): ’scsí da kasa – piscsa nasa’, azaz: káposztaleves és kása a mi ételünk… De mára a ’borscs’ globálisan is kiszorította a scsít: az USA-tól Európán át Kínáig mindenütt szívesen fogyasztják a céklát.
Olyasmi ez a kajaháború, mint mikor a magyarok és (főként román) szomszédjaik bizonygatták, hogy a pálinka (pălincă) náluk főtt előbb… (Talán a ’Kalinka-malinka-palinka moja’ nóta a bizonyíték a gatyaszaggató ital eredetére…) A sztrapacskának ’magyarosított’ bryndzové halušky-ról ne is essék szó…
A cári időkből megmaradt elnevezésekkel szembeni ellenérzések napjainkban szinte casus belli-ként törnek elő (nagyoroszok-kisoroszok /azaz ukránok/-fehéroroszok ), és a nemzeti felbuzdulásoktól nem idegen a kisebb-nagyobb történelemhamisítás sem. Nehéz elfogadni egy orosz históriával nemigen foglalkozónak, hogy a középkori szláv államalakulat, a ’kijevi Rusz’ nem Ukrajna előd-állama volt, és székes fővárosa, Kijev sem ukrán város volt: a keleti szlávok csak jóval később váltak szét oroszokra, ukránokra, belorusszokra meg ruszinokra… Ahogyan a Krím sem volt igazából sohasem ukrán (ha már, akkor inkább tatár; lásd a bahcsiszeráji szökőkút Puskin által oroszul megírt – majd elbalettozott – mondáját), csak az egységes szocialista állam szovjet időszakában. És persze az etruszkok sem voltak ukránok, ahogy egyes délibábos kijevi történészek Dákorománia és Sumérmagyarország hagymázos elméleteihez hasonlóan sejtetni engedik… Az ószláv-óorosz népmese-hagyomány bogatirjai (nem Kardos G. György hétnapos Avraham Bogatirjáról van szó!) sem ukránok, ahogyan most próbálják a ’kis-oroszok’ beállítani Ilja Muromecet és társait…
Ám köztudott: ha a jóisten akarja, a gulyáságyú is elsülhet… mint a kapanyél. Az ukrán határ mentén hadgyakorlat ürügyén dübörgő tankok, helikopterek, katyusák és más nem kifejezetten gasztronómiai harceszközök már inkább… A nemtelen vetélkedőben meg-megszólaló helyi és külhoni kibic-politikusok, rakétacsörtető katonák és baromságokat mantrázó bloggerek néha ijesztő ’gondolatokat’ böfögnek bele a közös légtérbe, latolgatva egyebek között a túlélési esélyeket háborús konfliktus esetére… A valamikori közös nagy honvédő háborús emlékműveket pedig a német nácikkal egykor lelkesen kollaborált ukrán (galíciai, kárpátaljai stb.) SS-frontharcos veteránok döntögetik ifjú elv-társaik támogatásával. És ezeket már komolyan kell vennünk…
Ukrán borcs 
Orosz borscs 
Román borș
A népek étkezési kultúrája, szokásai, konyhájának fejlődése (is) szorosan összefügg az adott nép történelmével. Ez kapcsolódás azonban nem kizárólagos, hanem interaktív: mindenki megpróbálta ellesni-eltanulni a szomszédokételeit, miközben az egyik így, a másik meg amúgy tartotta finomabbnak a hasonló (sokszor szinte ugyanolyan) ételt. Háborúskodni ez ügyben fölösleges – a konyhai termékeket fogyasztani kell, nem politizálni velük. Akár lecsó a nevük, akár ratatouille… Akár mondongo, akár pacalpörkölt… A kellemesen savanykás levesek is lehetnek magyaros tüdőlevesek, romános csorbák, szlávos borscsok, kínai csípősek, gazpachós spanyol hideg lék, avagy halas-rákos-kagylós meleg (halász)lék; Egy a lényeg: ha finomak, a ’népek’ – köztük a magyarok is – szívesen eszik őket. Történelmi leckék nélkül is…
Kiemelt kép: Lengyel céklaleves
