Hangérien Ripablik
Ha a március 15-i nemzeti ünnepen szónokoló politikusok rendre elmulasztják, legalább én hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy mi történt 1848. március 15-e után pár nappal Pesten. Én ugyanis nem vagyok sem szónok, sem politikus, nem kell megfelelnem az ilyenkor szokásos „Hogyan sajátítsuk ki az aktuális nemzeti ünnepet, s miképpen szőjük bele a beszédünkbe, hogy a másik oldal vezetői megveszekedett gazemberek?” elnevezésű, össznemzeti, pontosabban összpolitikai játszmának.
Szóval 1848. március 15-e után pár nappal Pesten óriási tömegtüntetésre került sor, ám a nép, az istenadta nép ekkor már nem a szabadságot, békét és egyetértést óhajtotta (miképpen a nép, ha őt kérdezik, ezek közül egyikre sem nagyon tart igényt, legfeljebb a markát tartja), hanem a nép azt óhajtotta, hogy most, miután kitört a forradalom, hadd szabadjon végre ütni a zsidót.
Zsidóellenes demonstráció zajlott le Pesten, a résztvevők száma alig maradt el a 15-én utcára vonult, állítólag tízezer fős tömegtől. A demonstrálók dühe azért irányult a zsidók ellen, mert az igaz ugyan, hogy 15-én a lelkes fiatalok a respublika nevében az osztrákoknak mentek neki, de a nép, az istenadta, erősen hiányolta a 15-i megmozdulás mozzanatai közül a szokásos zsidóverést.
Mely zsidóverés után természetesen szabad rablás szokott következni, elvégre minden zsidóellenes megmozdulásnak az igazi célja voltaképpen a zabrálás, az állítólagos zsidó vagyon nemzeti kézbe kaparintása.
Megértem, hogy az ünnepi szónoklatok ezt az eseményt nem szokták kiemelni, megértem, de nem helyeslem – az összképhez ugyanis hozzátartozna. Éppen úgy hozzátartozna, mint annak hangsúlyozása, hogy az első felelős magyar kormány ülései inkább zajlottak franciául és németül, semmint magyarul, tekintettel arra, hogy a magyar arisztokráciának – Széchenyi és a többi bolondos álmodozó minden kísérlete és noszogatása ellenére – könnyebben fordult a nyelve a franciára és a németre, semmint a magyarra.
A melldöngetésbe az sem nagyon fér bele, hogy a magyar nemzetőrség zöme nem volt hajlandó magyar zsidó nemzetőrökkel egy zászlóaljban szolgálni – jobbára ez volt a magyarázata annak, hogy voltak olyan nemzetőregységek, amelyek kizárólag zsidókból állottak. A melldöngető magyarkodásba nemigen fér bele, hogy a korabeli magyar nemzetőrök voltak kedvesek antiszemitának lenni.
A magyar melldöngetés jól megy nálunk a hazafias ünnepeken – de a szembenézés a tényekkel, az már kevésbé. Miképpen előre tudom, hogy október 6-án, az aradi vértanúk gyásznapján a politikai szónokok és az istenadta magyar nép ki fogja sajátítani magyarnak azokat az aradi vértanúkat is, akik nem magyarnak, hanem szerbnek, németnek, örménynek születtek – nemigen illik bele a „tiszta fajú” magyar nemzetállami eszményébe, hogy ezen a tájon jöttment szerb, német és örmény „migránsok” küzdöttek a magyar szabadságért.
Miképpen jól tudom azt is, hogy mindezt teljesen fölöslegesen írtam le. Ez az ország nem tanul a múlt hibáiból, s azért nem, mert a hibákat: nem ismeri el. Nagyon sajnálom.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 16-án.
