Hangérien ripablik
Minap írótársaságban ültem, meglehetősen feszélyezetten, mert neves emberek voltak jelen, nem is tudom, hogy én mit kerestem ott, miért hívtak meg egy senkit, de mindegy, ott ültem országos hírű emberek között, s az asztal végén beszélgetésbe elegyedtem egy íróval, s meglepve hallottam tőle, de talán viccelt, hiszen nevetve mondta: „három napja kenyeret eszem és vizet iszom”.
Mondom, nevetett, talán viccelt. Egy írótól, pláne egy olyan figurától, aki egykor hírlapíró volt, minden kitelik. (Ismerik azt a mondást, hogy mit szokás kesernyésen mondani egy íróról, ha meghal? Na, lám, ő is mindent megtesz érte, hogy témája legyen.)
Azt mondta ez az író, hogy hónap közepére háromezer forintja maradt, mert miután kifizette az albérletét, a gyerektartást, meg azt a hitelt, amit azért kellett fölvennie, hogy az albérletébe tudjon hűtőt, mosógépet, ágyat stb venni, igazából nem maradt pénze. Semmi. Illetve valamennyi mégis: háromezer forint. Most arra vár, hogy két irodalmi lap fizessen neki, a jövő hétre ígérték neki (ez a beszélgetés múlt héten volt), azt mondta hát ez az író, hogy „a jövő héten, ha megjön a honor legalább az egyik laptól, akkor végre rendesen megebédelek”. S hozzátette: attól függően ebédel persze, hogy jövő héten éppen mennyi lesz az infláció, mert az utolsó háromezer forintjából vett egy liter tejet, és az hétszáz forintba került. „Mennyi lehet akkor egy ebéd?” – kérdezte, és nevetett. „Három napja nem eszek, se sokat, se keveset” – tette hozzá a klasszikust, s mondom, nagyot nevetett.
Furcsák az írók. Nehezen tudok rajtuk elmenni. Vagy talán én értettem félre valamit? Elképzelhető az ilyen? Merthogy azt is mondta ez az író, hogy amúgy nem egy lusta ember ő, éppen a hatodik könyvét írja éppen, amely az idei ünnepi könyvhétre fog megjelenni, és már a hetedik regényének is megvan a vázlata, sokat dolgozik ide-oda, csak hát mióta az EVA megszűnt, azóta kutyavilág jár az írókra. Is – gondolom én, mert nem gondolnám, hogy a költőket felveti a pénz.
Az írókat biztosan nem veti fel a pénz, lásd a fönti esetet. Pedig egészséges ember, az élete derekán jár, most kellene a legjobban keresnie, ötven éves kora körül, erre föl az a szégyen esik meg vele, hogy hónap közepére háromezer forintja marad.
Kellett ugye neki magyar írónak lenni. Minek kereste a bajt? Mert ha – teszem azt – Franciaországban kellene újságíróként nyomorognia, akkor hónap közepére háromezer maradna neki, de euróban.
Mondom, fura alakok a magyar írók. Képesek direkt Közép-Kelet-Európába születni, hogy telesírják a bánatukkal az országot. Akarom mondani, telenevessék, mert nevetett ez az író, s amikor megkérdeztem, hogy miért nevet, azt válaszolta: „magamon röhögök”.
Láttam aztán, hogy a szép porcelánedényekben felszolgált teáskannákból sűrűn ivott, döntötte magába a teát, és kétszer annyit vett az asztalra pakolt sós rágcsából, mint a többiek. Nem is értettem, mit panaszkodott, hiszen van itt rágcsa is, nem látja, van mit enni, van mit inni. Ne sírjatok, magyarok. Nevessetek.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. január 19-én.