Kácsor Zsolt: A legfantasztább magyar

A legfantasztább magyar az április 8-ra virradó éjszakán röpített golyót a fejébe, mert – ahogyan azt korábban már többször jelezte – más kiút ebből a kutya magyar világból nincsen, még akkor sem, ha dúsgazdag arisztokratának születsz. Széchenyi a forradalom évében már megkísérelte az öngyilkosságot, akkor a Dunába vetette magát, de kimentették. Holott szép halála lett volna: szimbolikus módon éppen abba a cseppfolyós közegbe fulladt volna bele, amelynek egymással ellentétes oldalait éppen ő igyekezett a Lánchíd révén egymáshoz közelebb hozni. De idővel be kellett látni, hogy ezen az országon a hidak nem segítenek, akár idegen anyagból vannak a pilléreik, akár magyar szavakból. Tán ez volt Széchenyi utolsó gondolata azon az április 8-ra virradó éjjelen, amikor véget vetett az évtizedes szenvedésnek. Elképzelem, hogy a legfantasztább magyar kínjában felnevet. Hidat? Könyveket? Tudományt? Műveltséget? Ezeknek?! Miért? Minek? Hisz más kiút ebből a kutya magyar világból nincsen, csak az önként választott halál. Széchenyi akkor is nevetett kínjában, amikor őt Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte. Az általa hazug kóklernek tartott Kossuthnak egy szavát el nem hitte, elvégre nem csak saját magát ismerte jól, hanem a másikat is, tehát a feldicsérő szavakat, amiket pechjére azóta is folyton idéznek, Széchenyi szokásos kossuthi taktikázásnak értékelte, nem többnek. És soha nem tudta megbocsátani magának, hogy 1848-ban összeállt azokkal, akik a hazára őszerinte végromlást hoztak. Ha megérte volna a kiegyezést, talán belátta volna, hogy 1848 nem hozott végromlást, hanem „csak” egy véres állomása volt az akkor formálódó modern világba vezető útnak – de hát mennyire érdekelhette őt már mindez azon az 1860. április 8-ra virradó éjjelen? Tán semennyire. Talán csak az dübörgött a fejében, hogy az agyát széttépő szenvedésnek véget vessen. Furcsa dolog belegondolni, hogy a legfantasztább magyar korszakos jelentőségű kezdeményezéseinek tán a fele sem valósul meg, ha Széchenyi korában már ott tartott volna a tudomány, ahol ma tart: mikor a súlyosabb bipoláris zavarokkal küszködő páciensek agyát gyógyszerrel tartják kordában. Ha Széchenyit kezelik, akkor tán nem lett volna mániás szakaszban elkövetett pénzfelajánlás a tudós társaság megalapítására, nem lett volna felpörgött állapotban megalapított kaszinó, lóversenypálya, nem lettek volna könyvek, viták, cikkek, viharos közéleti nekibuzdulások. S nem lett volna lelki összeomlás, téveszme, paranoia, önbecsmérlés sem, ami a mély depressziós szakasz sajátja. Ha az ember bipoláris zavarral küszködik, akkor nincsenek józan és megfontolt középutas megoldások, nincsenek higgadt kompromisszumok, észérvek és átgondolt életútstratégiák, hanem mindent elborító érzelmi hullámzások vannak egyfelől, és mélységes némaságba fulladó, kataton szakaszok másfelől. Nem csoda, hogy ezt a két világot az ember valamiféle híddal akarja összekötni – ha nézik a Lánchidat, Széchenyi szétlőtt fejébe látnak bele.