Három napot töltöttem ekkor Gyergyószentmiklóson, de ebből csak egy volt a kölcsönpártiaké, a másik kettőt az „érdekeltségek” szövevényének szenteltem. Felkerestem újra az ügyvédeket. Ők tudtak a legjobban tájékozódni és tájékoztatni is, tekintve, hogy tevékeny részesei és haszonlátói voltak ennek a szövevénynek. Jórészt belőle éltek. Tapasztaltam is, hogyan szőtték egy más ellen a fondorlatokat, csak azért, hogy egy-egy aprócska anyagi vagy népszerűségi előnyre szert tegyenek. Ez, persze, ügyvédi rátermettségük bizonyítéka volt, nem is rejtegették, inkább nevetve mesélgették. Ügyességüket dicsérte az is, ha szellemes fogásokkal szaporították fel az ügyfelek ügyvédi költségeit. – Ezt csinálják a bankok is! – hárította el a botránkozásomat pártfogóm, Makkay Domokos. – Különféle költségeket számolnak fel az adósoknak, ezek mögé rejtik a kamat folytonos emelését.
Mi tagadás, még tetszett is könnyed őszintesége. A másik ügyvéd, László Dezső, már nem volt ilyen közvetlen. Parlamenti képviselő volt, a rangját tartotta hát maga elé, amikor irodájában megjelentem. A „párt nevében” nyilatkozott a nehéz pénzügyi helyzetről, amely éppen Gyergyót sújtja a leginkább. Igen, hallotta ő is, nagyon magas kamatokat szednek a bankok a kihelyezett tőkék után. De meg kell érteni a bankok helyzetét is: nem kapnak semmiféle állami támogatást! És igen nagy a felelősség rajtuk: meg kell tartaniok azt a tőkét, amely kezelésükben van, a kisebbségi magyarság javára… Ő tudja, Gyárfás Elemér szenátor úr lépéseket tett, hogy a magyar bankok is részesüljenek visszaleszámítolási hitelekben. Ez talán javítana a helyzeten… Persze csak akkor, ha a Nemzeti Bank nem számít fel nagy kamatokat az ilyen hitelek után.
A Transsylvania bankfíók ügyésze a tisztelt ügyvédek közé tartozott. Úgy beszéltek róla, mint aki kényes a becsületére, s megvan a véleménye a saját bankja politikájáról is. Küzd is ellene, már amennyire teheti. Ellene van a váltók peresítésének, nem akar még több költséget okozni az adósoknak. Pedig az ő jövedelme éppen e költségekből szaporodnék. No, ez olyan csodabogár, akire érdemes rácsudálkozni – gondoltam. Engem ridegen, szinte gorombán fog adott. Igen, hallotta, hogy a magas kamatok ügyét firtatom. Miért, tán Brassóban más a helyzet? Ott is magas a kihelyezési kamatláb. – Igaz – mondtam –, de nem ennyire! S ott a bankok inkább iparvállalatokkal dolgoznak, nem kisemberek az adósok. – Hát ez a mi szerencsétlenségünk éppen. A mi tőkénk betétekből gyűlt össze, kisemberek betétjeiből… Nekünk szaladnunk kell a betétek után, magas kamatokat kell ígérnünk, hogy becsábítsuk azt a keveset, ami egyáltalán becsábítható. Persze, magas a kamatláb a kihelyezett kölcsönök után is. Együtt jár ez a kettő.
– Mégis milyen magas az a kamatláb? – kérdeztem.
Nyomban tudta, hogy nem a betéti, hanem a kihelyezési kamatláb érdekel.
– Mi harminckét százalékot szedünk. Kényszerűségből. Más bankok többet is. És perelik is a váltókat…
Nem kérdeztem meg, hogy milyen „más bankokra” gondol. A többieket, Gyergyószentmiklóson legalább, nem lehetett többes számban emlegetni. Egyről lehetett szó csak, a Puskás-bankról… Nem akartam még jobban ingerelni azzal, hogy kimondassam vele annak a nevét, akit – láttam jól – gyűlöl azért, mert k énytelen egy hajóban evezni vele…
Az ügyvédek után iparosokat, kereskedőket kerestem fel. Igaz, kiválogatott neveket. Kölönte Józsi pipálta ki őket egy hevenyészve összeállított névsorból. – Ezek várják a leginkább a holland kölcsönt. Úgy eladósodtak már, hogy a kamatokba fizetik lassan egész kereskedésüket, műhelyüket… Beszélnek ezek, ne félj, minden mindegy már nekik… Beszéltek is. Szabadon, dühösen, elkeseredetten. Keveset az adósságaikról és az esedékes részletekről, kamathátralékról s a megújításokkal együttjáró költségekről, hiszen ezek közismertek, szinte unják is már, vagy pedig csak felhergelik magukat vele… Tudnak ők egyéb lapbavalókat is! Olyasmiket például, hogy mire herdálja „az a vérszípó Pista” az ő pénzüket. – A vérszipó vért szív, nem pénzt! – Hát hiszen éppen az a mi vérünk, a pénz. Azt herdálja kettesben tett drága külföldi utakra. S miféle éjszakákat rendez ott fent az erdő alatt, az ő Bagolyvárában. Pezsgővel és – meztelen nőkkel… – Hadd el, ne mondj ilyeneket, nem tudhatod, ha te is nem voltál ott. Ezek csak olyan pletykák… Nem tudjuk bizonyítani. – De tőle kitelik az ilyesmi. Nem? – Hát, amilyen csinos gavallér ember… De ne a mi pénzünkön legyen gavallér, essék belé a súly!
Kölönte Józsi, akinek a lakásába behúzódtunk erre a bizalmas beszélgetésre, érdeklődve hallgatta s még szította is az ilyen kifakadásokat. Én azonban a pletykaellenes oldalra állottam. Nem is annyira a magam, mint inkább a lapom tekintélyét védtem, s úgy éreztem, nem is hatástalan méltósággal:
– Az ilyesmit írja meg Győri Illés a Gyilkosban. Pletykálkodásra egy komoly lap nem vállalkozhatik… Nyomban zsarolásra gondolna, ha ilyesmire csak céloznék is… De azért a titokzatos Bagolyvár, s az állítólag ott rendezett nagy dorbézolások ott leselkedtek a kérdéseim mögött, amikor másnap szemtől szembe kerültem Puskás Istvánnal. Mert felkerestem. Hallani akartam az ő véleményét is. Már megjelenése arra késztetett, hogy eszembe jussanak a „pletykák”. Valóban csinos, magas és karcsú, fekete ember volt. Gondosan a felső ajka méretére stuccolt fekete bajuszával, feszesen álló zakójában jogászbálok előtáncosaira emlékeztetett, határozott, magabiztos mozdulataival, ahogyan kezet fogott s az íróasztala előtt álló vendégszékbe tessékelt, inkább régi vágású főszolgabíróra. Örmény ez – gondoltam –, a módos fajtából! Tartottam magam elhatározásomhoz, s bármilyen gondolatok kavarogtak is bennem, kérdéseim nem ezekről árulkodtak. Gyergyó általános gazdasági és pénzügyi helyzetére voltam kíváncsi… Természetesen mint újságíró… Úgy hallottam ugyanis, hogy itt különösen nagyon nehéz a helyzet…
Nem várt sok kérdést és magyarázkodást. Tájékozott volt már, tudta, hogy mit akarok. Nyilván tudott már a városban folytatott beszélgetéseimről. Nem fogadta el hát a kérdéseimmel felajánlott szakemberi pózt, ennél nyíltabb természete volt. Támadással kezdte. Nem engem támadott, mert hát „honnan is tudhatná ön, hogy mi van voltaképpen a gyergyói élet mélyén?” Nagy erkölcsi és anyagi romlás. Az. De az erkölcsi a fontosabb, mert ennek következménye az anyagi is.
– Tudja ön – kérdezte emelt és zengő hangon –, mi az, ami ma Gyergyóban van? Egy hosszú, vidám és felelőtlen farsang megérdemelt böjtje. Mert olyanok ezek a székelyek, nem bírnak magukkal, ha egy kicsit jó dolguk van. A nagy erdőkitermelések idején annyi volt itt a pénz, hogy harisnyás közbirtokossági elnökök ezerkoronás bankjegyeket ragasztottak a cigány homlokára a Laurentzy kávéházban. Hamar elfelejtkeztek róla, hogy azelőtt bocskorban jártak erdőlni… Hozzászoktak a sok pénzhez. Most aztán nem tudnak pénz nélkül élni… Most kölcsönért szaladnak a bankba, ha egy pár csizmára van szükségük, ha romlanak a cserepek az istálló tetején, vagy ha elhull egy tinójuk. De nem is elégszenek meg annyival, amennyire tényleg szükségük van… Ha már lúd, legyen kövér.
Nagy összegeket vesznek fel s aztán – elisszák a maradékot. Megromlott ez a nép erkölcseiben, tessék elhinni… Én megmondhatom az igazat, mert közéjük tartozom… Panaszkodnak a magas kamatok miatt? Így is eladósodott már a lakosságnak szinte a fele… S nemcsak itt a városban, hanem a falvakban is… A falusi gazdák… Nekik sem elég már a régi, egyszerű életmód. Tessék elképzelni, mi lenne itt, ha könnyen és olcsón osztogatnák a kölcsönöket.
Úgy elárasztott a mondataival s a székelyekért aggódó nemes szenvedélyével, hogy alig-alig tudtam egy-egy kurta mondatkát beszúrni az övéi közé. Igaz, nem is vitázó szándékkal jöttem s tartani akartam magam ehhez az elhatározásomhoz: vigyáztam hát, hogy közbeszúrásaim is csak fokozódó érdeklődésemet jelezzék. S ez nem is került nagy erőfeszítésembe, mert csak félig volt taktikázó szerepjátszás. Erkölcsvédő pátosza ugyan nem tévesztett meg, de az a megállapítása, hogy a gyergyói székelyek talán túlságosan hozzászoktak a pénzbőséghez, s ezért nem tudják most jobban állani a megpróbáltatásokat, ez elgondolkoztatott. Csakugyan: elképzelhető-e, hogy az én szülőfalum, Mikháza, így eladósodjék? Vagy akár Nyárádköszvényes? Pedig az a vidék szegényesebbnek látszik, mint itt ez a gyergyói. Itt szebbek a házak, nagyobbak, módosabbak az istállók. Es cserepesek jórészt az épületek, szinte virítanak piros tetejükkel a falvakban a házak. Nálunkfelé több tán még a zsindelyes tető, mint a cserépfödél. S van még minden faluban nem egy zsúpfedeles ház is. Csépléskor is vigyázni szoktak, hogy néhány kalangyányi kévének csak a fejét csapassák meg a géppel, nem eresztik egészen át rajta, hogy megmaradjon zsúpnak. Ezekből huzigálják ki aztán az asszonyok a szebb, fényesebb és töretlen fonnivaló szalmaszálakat nyárikalapoknak. De ott nagy híre is van, ha valamelyik gazdabanktól vesz fel kölcsönt s betábláztatja rá a házátl Legfeljebb egymástól kérnek kölcsön, ha tehenet vagy tulkot kell szerezni a másik, a megfélegesedett mellé. Ilyenkor fizetnek is „interest”, de legfeljebb tíz százalékot. S egymásnak! Ha ugyan nem szívességnek tekintik a „segítséget”, amelyet majd illően viszonoznak, amikor a másik szorul meg valamiben. Legalábbis így volt régebben. No, legelső lesz, ha hazamegyek, hogy utánanézek ennek a dolognak… Hanem most, amikor a könnyű és olcsó kölcsönökről példázott, fogadalmam ellenére sem állottam meg, hogy oda ne szúrjak:
– Hát hiszen, ahogy itt tapasztalom, elég könnyen adták a kölcsönöket. Csak éppen nagyon drágán. Legalábbis eddig…
– Tegyünk különbséget a könnyen és a könnyelműen között! – felelt élénken. – Én könnyen sem osztogattam, könnyelműen még kevésbé. Felelős vagyok a betétesek pénzéért, s tudatában vagyok a felelősségemnek…
Úgy bocsátott el, mint aki még hálás is, hogy ezt az utolsó mondatot – a sajtónak elmondhatta. Én azonban akkor már nem olyan újságírónak éreztem magam, aki részrehajlás nélkül hozza nyilvánosságra a rábízott nyilatkozatokat. Ennél az utolsó s önérzetesnek szánt mondatánál világosodott meg bennem a felismerés. Nem, ezek nem is bankárok! Ezek uzsorások. A legterméketlenebb szerepre kényszerítik a pénzt. Elveszik egyik kézből olcsón, s átadják egy másik kézbe drágán. S közben még ki is vonják az eredményes termelésből, pedig ez volna a pénz egyetlen hasznos szerepe a társadalom életében…
Hazafelé utamban kiugrottam két vonat közötti időre Csíkszeredában. Páll Gábort kerestem fel. Csíki képviselője a Magyar Pártnak ő is, lelkes, becsületes embernek ismertem, tudnia kell a gyergyói helyzetről. Nem, nem a magas kamatokra akarom figyelmeztetni. Ha ezekről eddig nem értesült volna, akkor nem érdemli meg a képviselőséget. Hanem arra az erjedésre, amely a gyergyói népben ellene is irányul. Ő is tagja annak a társaságnak, amely a bankok, a párt és az egyházi érdekek furcsa összefonódása következtében gyűjti maga alá a parazsat, feje fölé a viharfelhőt a tömegek indulatában. S ez az indulat nem igen tudja elkülöníteni a társaság tagjait a párttól és az egyháztól, amelyet akarva-akaratlan képviselnek. Ne is különítse, ez a helyes. Tegye csak felelőssé őket, hadd ébredjenek rá, hogy valóban felelősök.
Szívesen fogadott. Azt hitte, udvariassági látogatást teszek, amit a megye képviselője el is várhat egy ott portyázó újságírótól. Székely anekdotákkal akart szórakoztatni, de hamar elkomorult az arca, amikor megmondtam, hogy honnan jövök s miket tapasztaltam. Volt egy kis beszédhibája, egy, a harctéren kapott arclövés maradványa; ha valami izgalom érte, akkor jelentkezett észrevehetően. Ilyenkor erőlködve lökött ki magából egy-egy szót. Most éppen így tett:
– Én már – rég megmondtam, figyelmeztettem őket, hogy ez így tovább nem mehet, mert – megölik a népet…
Eltettem magamban ezt a mondatát, úgy utaztam vissza Brassóba Csíkszeredából.
A riporter azért utazik, hogy utána a lapjában, mint valami asztalra, kiborítsa tarisznyája tartalmát. Elvárja ezt tőle a kiadó is, ezért vállalja az utazgatás költségeit. Ezúttal azonban hónom alatt szorongattam előbb a tarisznyát, mielőtt kiborítottam volna. Dehát nem tehettem el emlékbe a tartalmát, csak kipakoltam vele Fűzi szerkesztőnek: lám, mit szól hozzá, kezdhetnénk-e vele valamit. Aztán hosszú beszélgetésben vitattuk meg, hogy mit, mennyit és mikor szedegessünk elő belőle. Helyeselte óvatosságomat: maradjunk meg most csak az általánosságok mellett, figyelmeztessük az illetékeseket, hogy mi forrik Gyergyóban. Akiknek a nevében beszélünk, megértik így is, és bátrabbak lesznek tőle. Azok meg, akik ellen beszélünk, igyekeznek majd úgy tenni, mintha nem róluk volna szó. Az ilyen emberek általában csak akkor hördülnek, ha egyenesen a tyúkszemükre hágunk, vagyis ha néven nevezzük őket. Ezt azonban gondosan elő kell készíteni. Be kell szervezni a „ szövetségeseket” is úgy, hogy aztán meg ne hátrálhassanak…
Így születtek meg első riportjaim a székelyföldi bankuzsoráról. Füzinek igaza lett: akik ellen íródtak, azok valóban hallgattak, vagyis nem nyilatkoztak, nem cáfoltak, nem beszéltek vissza a nyilvánosság előtt. Úgy tűnt, mintha visszhangtalanul hangzott volna el kiáltásom. De nem így történt. Gondolkodtak erről azok, akik úgy érezték, hogy helyettük beszéltem. Célzást olvastak ki minden írásomból, amelyben Gyergyóról, közbirtokosságról volt szó. […] Ilyen érzékenység mellett hogyne találtak volna célzásokat abban a riportomban, amelyben mindjárt a gyergyói beszámolók után arról adtam hirt, hogy Hodor Victor közigazgatási vezérfelügyelő javaslatot tett a kormánynak, vegyék állami kezelésbe a székelyföldi közbirtokosságokat. Azt hiszem, semmi túlzás nem volt a riport címében: Egész Székelyföldön végigvágott a rémület! Hiszen igaz, sok belső viszálykodásra, erkölcsi eltévelyedésre, visszaélésre szolgáltat alkalmat a közbirtokossági vagyonkezelés, de mégiscsak ez az ottani székelyek igazi és úgyszólván egyszeri aratása. Az évenkint osztott vágterületet termelik ki, szeletelik a kis hegyi patakokra szerelt fűrészeiken deszkává s hordják azt szekereiken le Marosludasig is, hogy kukoricára, búzára cseréljék be. Mi lesz hát velük, ha ettől a keresettől is megfosztja őket a liberális kormány? Hiszen akkor végképpen a bankok prédái lesznek, mind elárverezik őket, még adósságaik kamatját sem tudják fizetni majd!
Hodor vezérfelügyelő javaslatáról Brassóban írtam meg a riportot, nem kellett utánamennem sehová. Sepsiszentgyörgyről szaladt be a tudósító: Málnáson vizsgált valamit a kormány kiküldöttje, ott jelentette be javaslatát, de tudja már Csíkszereda is. Székelyudvarhely is. A hírből magából persze még nem lett volna riport, de nekem már annyi felraktározódott értesülésem, tudásom, érzelmi anyagom volt a közbirtokossági ügyekről! Persze, ki kellett volna szállani újra Gyergyóba is, hogy a Füzi tanácsa szerint előkészítsem a bankuzsora csattanós leleplezését. Készültem is, de annyi sürgetőbb feladat szaladt be, hogy a gyergyói s természete szerint napokat igénylő tartózkodásra nem maradt idő.
Nyár elejéig nem is utaztam már többé oda, csak egyszer egy napra, a Görög Joachim temetésére, amelyen én képviseltem a Brassói Lapokat. De jelentőséget kapott ez a rövid látogatás is. László Dezső lakásán találkoztam ott a temetés után Puskás Istvánnal újra. S tapasztaltam, hogy január elején írt cikkeim foglalkoztatják ám azokat is, akik ellen íródtak, bár úgy tesznek, mintha nem róluk volna szó. Pontosan úgy, ahogyan Füzi mondta volt. Úgy tett Puskás is. Az elhunyt nagyon szerény életmódjára hivatkozva jobb erkölcsöket kívánt a székelyeknek s egyszerűbb életmódot. Újra felhozta, hogy nyomban a bankba szaladnak kölcsönért, ha egy pár csizmára van szükségük.
Ő kezdte, s én tudtam, hogy nekem beszél, ha nem is hozzám.
– Ön tehát lehúzza a lábukról a csizmát? – kérdeztem kissé tán gúnyos hangon. Persze, ettől kétértelművé és szinte állítássá vált a kérdő mondat. Így értette ő is. Elpirult s élesen felelt:
– Nem. Én csak azt mondom, hogy járjanak bocskorban a székelyek, ha csizmára nem telik!
Sokat emlegetett szólás lett ebből nem sokkal később, 1928 nyarának elején…
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.