A panaszos levelekkel hamar végeztem. Tisztázásukhoz nem volt szükség arra, hogy a bepanaszolt üzemeket is meglátogassam. Igazgatók, cégjegyzők, munkavezetők nyilván az én szívemet próbálták volna meglágyítani azzal, hogy milyen nehéz a gazdasági helyzet, nincs forgótőke, az adók és illetékek folytonosan nőnek. Csak azért nem fogják szűkebbre a termelésüket, mert nem akarják szaporítani a munkanélküliek számát…
Az adókról és illetékekről azonban az én trafikosomnak is eszébe jutott valami. – Erről a munkások nemigen beszélnek – mondta –, mert még nem érinti a zsebüket, de annál többet a kereskedők, iparosok, háztulajdonos polgárok, tisztviselők. Ő is kereskedő, ha csak trafikos is, amit hadirokkantságával érdemelt ki. Arról van szó, hogy van Maroshévíznek egy ismert szülöttje, Miron Cristea, a patriarcha. Szereti is a faluját, ami szép tőle, ugyebár. Építtetett hát egy olyan szép templomot, hogy városba is beillenék – katedrálisnak. De éppen ebből lett a baj. Ha városba is beillik, legyen hát város Maroshévíz. Bukarestben a patriarcha, helyben egy községi kistisztviselő, aki városi főtisztviselő akart lenni, szorgoskodott abban, hogy a községet várossá nyilvánítsák. Sikerült is aláírásokat szerezniük az alulról felküldött kérésre, a kormányzat pedig szívesen kedveskedett a patriarchának. Város lett hát a községből, s a háztulajdonosokra, kereskedőkre, kisiparosokra váratlanul olyan pótadók, városi illetékek, kirovások záporoztak, amilyeneknek azelőtt a nevét se hallották. Most hát a polgárság jó része tiltakozik és azért harcol kétségbeesetten, hogy vegyék vissza tőlük a rangot, mert ők falusiak akarnak maradni továbbra is. Hát ez is megírni való! Hadd érezzék a derék polgárok, hogy törődik az ő zsebükkel is valaki. Bár nyilvánvalóan ez a „törődés” marad minden vigasztalásuk, mert a patriarcha jóindulatú támogatását talán illetlenség is kifogásolni…
Mondanom sem kell, nagyon is egyetértettem az okos trafikossal. Arra valóban nem számíthattam, hogy a riport hatása alatt a kormány kevesebb tiszteletet érez majd a patriarcha iránt, s lemond kívánsága teljesítéséről…
De hát többet ér tán a gyergyói holland kölcsönügyének ismételt kiteregetése? Nem csak ugyanilyen értékű „törődés” ez is? Hiszen magam is csak amolyan vágyálomnak tartom. S mégis pártolom? Segítek nekik álmodozni? Igen, hadd érezzék legalább, hogy velük is törődik valaki… S éppen a Brassói Lapokban törődik… Úgy veszik meg a lapot… És szilárdítják ezzel a te állásodat, ugyebár? Úgy megdöbbentett ez a hirtelen felismerés, hogy nagyot nyeltem utána. Nem keserűt, csak nagyot. Hiszen az sem éppen rossz cél, ha támogatok egy gyereket váró fiatal családapát. S nemesítem ezt még azzal is, már mint a célt, hogy megfogadom, igyekszem jóra fordítani ezután minden felismerésemet.
Ezzel szállottam ki az esti órákban Gyergyószentmiklóson. Haboztam egy kicsit, ne menjek-e egyenesen Kölönte Józsihoz, tán spórolnék vele egy napot, ha már most tájékozódom a kérdés jelenlegi állapotáról. Ő biztosan tud a fejleményekről is. Közvetlenül karácsony előtt ő küldte az értesítést, hogy komoly emberek állottak a mozgalom élére, s már meg is tették a „döntő lépést”: küldöttség járt Majláth püspöknél Gyulafehérváron, hogy megszerezzék az engedélyt.
A küldöttséget Szabó György apátplébános és dr. Tódor Béla ügyvéd, a gyergyószentmiklósi egyházmegye főgondnoka vezette… Többet kellene tudni erről a küldöttségről is, de főként arról, hogy milyen eredménnyel járt. De Kölönte, amilyen vendégszerető s amennyire szívén viseli a kölcsön ügyét, még rászánja újra az egész éjszakát, s „előlegezi” a kölcsön sikeres reményében a boros vacsorát is, pedig alighanem már most előleget kellene felvennie rá, kölcsönbe azt is, persze…
A szállodába mentem hát s ott a kávéházba vacsorázni, hogy melegedjék addig fönt az emeleten a szoba. Tükrös kávéház volt ez hajdanán, az erdőkitermelések fénykorában, amikor székely fűrészáru árasztotta el a Közel-Kelet piacait. De a plüsskanapék megkoptak, megrokkant a rugalmasságuk is, a tükrök szemét pedig hályog lepte be a lefoszló foncsor foltjai miatt.
Vendég sem igen volt, csak az egyik oszlop tövében ült három bennszülött, három pohár hosszúlépés mellett. Néha suttogtak, néha hangosan káromkodtak. De hallhattam a suttogásukat is, hiszen csend volt, még az egyetlen pincér is visszavonult a konyhára, miután közölte velem, hogy étlap nincs, a vendég azonban kaphat a háziak vacsorájából, ha tetszik. De várni kell rá, most készül. Vártam hát. S közben akaratlanul is szavakat gyűjtött a fülem a suttogásból. Gyulafehérvárt emlegették. Aha! – gondoltam –, a küldöttségjárásról beszélgetnek. De miért suttogva? Aztán megértettem ezt is. A suttogás a tiszteletet és a megilletődést jelentette. Majláth püspökről volt szó, a „szent emberről”, aki „még sírt is”…
A hangos káromkodásokkal viszont azokat a „betyár bankosokat” tisztelték meg, akik „most gáncsoskodni kezdtek, félnek a kutyák, hogy kiragadják a koncot a szájukból…” De küldtek a jelzőkből és jókívánságokból az ügyvédek címére is, akik „egy követ fújnak a bankosokkal…” Amikor azonban egyikük egy nevet is említett, a másik kettő felém nézett – s elhallgattak mind a hárman. Kiitták a poharukat, s mert a pincér éppen kihozta a vacsorámat, magukhoz szólították, hihetőleg kilétem felől érdeklődtek, aztán fizettek s eltávoztak…
Én nem vallattam meg a pincért felőlük. Még valóban meggyűlik a baja valamelyiknek az ügyvédekkel, s reám gyanakszik majd, hogy eljárt a szám. Befejeztem a vacsorámat, megittam utána én is egy hosszúlépést, hogy részt kérjek a helyi „szűkös hangulatból”, ahogyan az eltávozottak egyike minősítette, így akarván jelezni, hogy most már csak ilyenre telik. A szobában jó meleget árasztott a henger alakú vaskályha, de én kértem még egy faadagot, s fennmaradtam addig, amíg azt is mind begyömöszölhettem a hasába. Így tán tovább tart benne a tűz, s nem ébreszt fel olyan korán a hideg…
Karácsony előtt szerzett barátaimat kerestem fel másnap. Kölöntére csak délután kerülhetett sor, mert délelőtt tanított az iskolában, s onnan el nem jött volna egy világért sem. Gál Feri ellopott egy fél órát a tanítási időből is. Makkay Domokosnak délelőtt voltak a fogadóórái, Adler Sándor pedig éppen facér volt, kísérgethetett hát egyiktől a másikig. Ez utóbbi három tájékoztatott Gyergyószentmiklós, a város siralmas helyzetéről. – Nem, nemcsak a lakosság, maga a város is nyomorúságban van – fejtegette Makkay, aki a városi tanácsban is szerepet játszott. – Előfordul, hogy ami jónak látszik a maga idejében, később a visszájára fordul, átokká válik. Gyergyószentmiklós egykori tanácsa is azt hitte, hogy nagyon előrelátóan, okosan cselekszik, amikor a tagosítások idején rávette a közbirtokosság vezetőségét – egyébként jórészt ugyanazok az emberek ültek itt is –, hogy ötezer holdnyi erdőterületet ne osszon ki a kisbirtokosi részarányok szerint, hanem létesítsen belőle városfejlesztési alapot. Jó gondolat volt ez, sok pótadótól, illetéktől, esetenkénti hozzájárulástól mentesítette a lakosságot. Igen ám, de az agrárreform idején ez a bölcs határozat az előrelátás hiányának bizonyult. Az ötezer holdat jórészt szétszedték. Eligényeltek belőle erdőkiegészítés címén a környező községek, s tartalékolt az államis jócskán a maga rendelkezési alapjára. Most aztán a városgazdálkodás és -fejlesztés minden terhe a lakosságra hárul…
– De hát ezen a bajon a holland kölcsön aligha segít… – véltem, hogy arra a tárgyra térjek, ami a leginkább foglalkoztatott.
Makkay legyintett s némi bosszúsággal mondta:
– Nem segít az egyében sem, még akkor sem, ha lesz belőle valami. Mégis mindenki arról fecseg. Az emberek valósággal megbolondultak…
Láttam már, hogy Makkay az „ellenpárt” híve. Bensőmben egyetértettem vele abban, hogy aligha válik ez az álombéli makk valóságossá, de nem feszegettem tovább a dolgot, mert beszélni akartam előbb Kölönte Józsival, az olcsó kölcsön „apostolával”. Ő bizonyára mindenről tud.
Tudott is. Többet is, mint amennyi valóságos adat volt belőle, kézzelfogható tény vagy legalább ellenőrizhető hír.
– Igenis – bizonygatta –, a püspök úr tényleg sírt. Ez tény, olyantól tudom, aki ott volt a küldöttségben – erősködött, s közben maga is elérzékenyedett. További tény azonban nemigen volt. Elmondta, hogy összeírták az igénylést, s Gyergyószentmiklós egyedül huszonkét milliót „stoppolt le”. De már belekapcsolódott a mozgalomba Csík- és Udvarhelyszék is. Több százmillióról van tehát szó. Mikor ezt a püspök úrnak a küldöttség feltárta, szegény elszörnyülködött. Nem, nem lelkesedett… Hiszen ő nem ért a pénzügyi dolgokhoz. De amikor elmondták neki azt is, hogy ez a rengeteg pénz nagy részben az itteni bankoknál fennálló drága kölcsönök visszafizetésére kell, különben százak és százak háza és vagyonkája fölött perdül meg a dob, akkor kiesett a szeméből a könny… Akkor azt mondotta, lássátok, fiaim, mit tehettek, én nem ellenkezem…
A püspöki könnyek láthatóan inkább a tehetetlen beletörődést mutatták, mint a támogató helyeslést. A küldöttség azonban annyira áhította a sikert, hogy győzelemnek érezte a főpásztor megríkatását.
Azzal is érkezett haza, hogy megvan a legfelsőbb jóváhagyás, indulhatnak a kölcsöntárgyalások. Ezek azonban nem indultak, hiszen még csak a lehetőségek tapogatásánál tartottak a kezdeményezők is. Tudtak erről a bizalmatlanok? A hitetlenkedők? Bizonyára, hiszen éppen azokból a társadalmi rétegekből kerültek ki, amelyek jobban ismerték a pénz természetét, mert közvetlenebb ismeretségben voltak vele, mint azok, akiknek csak a nyála cseppent utána. Elindult hát a hír, hogy nem lesz az egészből semmi. Megnézik ám azok a hollandusok, hogy hová adják a tőkéjüket. S még hogy nyolc-tíz százalékos kamatra? Itt, ahol a betétek után fizetnek annyit a bankok? Lám, már december közepén meg kellett volna érkezniük a holland tőkecsoport képviselőinek, de nem érkezett senki. Nem ám, mert nemhogy újabb kölcsönkihelyezésekre törekednének, de felmondták még az eddigieket is. A diákzavargások miatt.
– Megfúrják az egész akciót ezek a bitang uzsorások – sopánkodott Kölönte. – Itt kellene a segítség. Hogy visszaverjük a híreszteléseket…
– Mit ártanak az ügynek a híresztelések? Ha nem igazak? – vigasztaltam.
– Megijesztik az embereket. Máris többen visszavonták az aláírásukat. Fenyegetik is őket, hogy peresítik a váltóikat, hadd jusson másoknak is a hazai pénzből… Azoknak, akik nem szaladnak az olcsó holland mesék után – mondják.
– Egyszóval csak annyi a feladatom, hogy cáfoljam a híreszteléseket? Hogy tartsam a lelket a reménykedőkben? – kétségeskedtem. – S ha a holland kölcsön tényleg nem sikerül? Ha nekik lesz igazuk?
– Hát akkor legalább addig törjünk borsot az orruk alá ezeknek az uraknak, amíg tudunk. Megérdemlik. Úgy hírlik, hogy a Transylvania bank egyházi érdekeltségei is a kölcsön ellen vannak. A magyar Párt sem látja szívesen, mert igen sok vezető embere érdekelt a bankoknál. Egyszóval: mind az urak… Szelíd ember volt a tanító, csak a szorgalom és a jóakarat gyűlt meg benne a fellobbanásig, a gyűlölet nem. Keserűségében is inkább a püspöke példáját követte: sírva fakadt..
Én azonban a keserűség mellé, ha gyűlöletet éppen nem, de dühöt vegyítettem – figyelmeztetésül – a riportjaimba. Engedtem az általános kívánságnak, odaálltam a kölcsönpártiak oldalára. Felkerestem Szabó György apátplébánost, s az ő nyilatkozatával cáfoltam. Nem igaz, hogy a holland küldöttek elmaradtak. Nem érkeztek meg, mert nem is hívta és várta őket senki. Ő csak tudja, mert az ő egyházközsége szándékozik felvenni a kérdéses kölcsönt. Annak a híresztelésnek sincs semmi alapja, hogy a már kihelyezett kölcsönöket felmondták volna a hollandusok. Nem mondhatták fel, mert ilyenek nincsenek is. Illetve egy van csak, a kolozsvári egyházközségé, azt meg senki nem mondta fel.
Érdeklődésemet azonban ekkor már nem a holland kölcsön ügye kötötte le. Úgy éreztem, az az igazán érdekes, ami ezt a csodaváró „tömegpártot” létrehozta. Szemben egy másik „párttal”, amelyet általában érdekeltségnek neveznek. Csak így: érdekeltség! Érdekeltség a bankoknál! És a Magyar Pártnál! És furcsa módon – a Transylvania bank révén – a katolikus egyháznál, amelyben most a legnagyobb a felbolydulás ezek ellen az érdekeltségek ellen. Ebben a bankban ugyanis egyházi tőkék érdekeltek. Kölönte arról is tudott, hogy a falusi plébánosok pártolják ám ezt a „katolikus bankot”, olyan is akadt nem egy, aki a szószékről hívta fel a hívek figyelmét: ha kölcsönre szorulnak, a „maguk bankjához” menjenek, ne máshoz.
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.
