Az alábbi fejezettel folytatjuk Kacsó Sándor önéletírásának közlését. E közlemény elé még annyi kívánkoznék, hogy Kacsó könyvének ez a fejezete egyik legvisszhangosabb vállalkozásáról szól, amelynek során a fiatal újságíró egész életére kiható tapasztalásokat szerez. A közlemények a fejezetcímeket viselik.
Gyergyószentmiklóson minden újonnan szerzett ismerősöm a száján hordozta szülőföldje gondját.
– Fonnyad el Gyergyó! – mondták, ha nem mindjárt a legelső mondatukban, de a negyedikben biztosan. – Az valami virág ? – kérdeztem visszautasítóan. – Nekünk az! – feleltek meg pillanatnyi hökkenés után. A hökkenés annak szólt, hogy tán én csakugyan ne érteném a képes beszédet? Magyarkodtak hát prózaibb szavakkal is: a tönk szélére jutott ez a korábban oly buzgalommal fejlődő székely város. Nemrégiben még mindenki akart valamit, vállalkozásokat alapítottak, üzemeket szerveztek. Most pang az élet. Nincs elég munkaalkalom, az elszegényedés általános, a köznép alig élhet, talán csak az ügyvédeknek megy még elég jól, mert az emberek a nyomorúság miatt olyan ingerültek, hogy tán még többet pereskednek, mint azelőtt. – Hát akkor beszéljünk egy ügyvéddel! – Ha nem is a legöregebb, de a legnevezetesebb közöttük Makkay Domokos – mondták. Hiszen azt én is ismerem! Marosvásárhelyen érettségizett a katolikus gimnáziumban, már elsős koromban nagy tisztelettel bámultam magas, délceg alakját, fején az egyensapkaként elfogadott sastollas hajdúsüveggel. Mikor ezt az emlékemet elmondtam neki, nyomban „védelmébe” vett: tájékoztatott a város előkelőségeiről! Ezek főként az ügyvédek voltak. És még Görög Joachim, a város főpapja. Aztán Puskás István, a bankigazgató. Bár azt sokan utálják…
– A város csakugyan nagy nyomorúságban van – mondta –, de ennek az oka a jelenlegi gazdasági válság, s még inkább a korábbi rablógazdálkodás. Nagyon megfogytak az egykor milliárdokat érő fenyőerdők, a magáncégek jórészt beszüntették az erdőkitermeléseket. Gyergyó jórészt a fából élt. A falvak különösen. A város iparos és értelmiségi lakossága pedig – a falvakból. Most aztán, hogy fogyatékján a fa – s immáron munkaalkalmat sem igen ad, már-már általános a nyomorúság, az elszegényedés. És az eladósodás! Gyergyó 35-42 százaléka kölcsönökkel taszigálja tovább magától az elkerülhetetlennek látszó összeroppanást. Megkezdődött a kivándorlás is. De ez a lehetőség nem kínálkozik mindenkinek. nem lépheti ám át az ország határát az, akinek adóhátraléka vagy bankadóssága van… Most a csodavárás állapotában vagyunk.. Törvényszerű ez ilyen körülmények között – legyintett úgy, mintha gúnyolódni akarna, de több volt benne a reménytelenség. – Holland kölcsönt várunk, de nem Hollandiából, hanem – az égből. De már erről Kölönte Józsi, a tanító, az többet tud. Arra számít, hogy ő is belőle kapja meg majd elmaradt fizetését, visszamenőleg…
Felkerestem Kölönte Józsit. Fiatal ember volt, külsejében és házi felszerelésben szegényes, de kedélyben és bizalomban gazdag. S ebben a gazdagságban osztozott vele fiatal felesége is, mivel délutáni beszélgetésünket rövidnek és elégtelennek érezte, falnivalóért és borért szalasztotta a feleségét (talán nem hitelbe vásároltak a holland kölcsön reményében?!), s ott fogott vacsorára. A szó, különösen a reménykedően lelkes, hiszen ő volt a holland kölcsön egyik „szervező agitátora”, sokkal sűrűbb volt, mint a töltögetés, emiatt a két liter bor igen későn fogyott el. Nem is engedett már vissza a szállodába, náluk kellett aludnom.
– Legalább nem költöd a pénzed – borozás közben összepertusodtunk, pedig most láttuk egymást először –, s reggel addig alszol, ameddig akarsz. Mi, a feleségemmel együtt, megyünk tanítani, nem zavarunk – biztatott. – Holnap aztán összehozlak néhány barátommal.
Másnap összeismertetett egy másik tanítóval, Gál Ferenccel, akinek középről két oldalra fésült koromfekete haja volt, széles homloka és töprengően mély tekintete. Látszott rajta, hogy csak tűri kartársa lázas lelkesedését, nem bízik a holland kölcsön megváltó erejében. Inkább a csíki festékes szőnyegekre terelte a szót, felesége szövi is már, azzal tán lehetne kezdeni valamit… A zsögödi festő, Nagy Imre is biztatja őket… – Ha már a fából sem tudunk, a festékesből aligha fogunk megélni – vélte Kölönte.
A fáról ismét más barátai jutottak eszébe. Olyanok, akik értenek az erdőkhöz, meg tudják ítélni, hogy lehetne-e valamit csinálni és mit – megkerestük ezeket is. György Géza a közbirtokossági kérdéseket ismerte jól, Adler Sándor az erdőkitermelést és ennek kereskedelmi vonatkozásait. Közös véleményük volt, hogy hát hiszen erdőkben még komoly értékek fölött rendelkezik a gyergyói nép, ha a közbirtokosságok maguk szervezhetnék meg a kitermelést, tán meg is élhetnének belőle. De pénz ilyesmire? Az nincs. A vidék bankjai kölcsönök kihelyezésével foglalkoznak. Ez a legkönnyebb és a legjövedelmezőbb számukra: gátlástalanul emelhetik a kihelyezési kamatlábat. A közbirtokosságok tőárat kapnak a fáért az eladott vágterületeken, ez meg a visszaélések, megvesztegetések, szörnyű nagy panamák forrása…
– Hát hiszen éppen ezért kell ide az olcsó holland kölcsön, hadd törjük le vele az itteni bankok szarvát. S ez talán egészségesebbé tehetné a fakitermelést is – ábrándozott újra Kölönte Józsi, de a másik kettő elháritóan legyintette le:
– Hogyne, mert a hollandusok éppen Gyergyóba hozzák a pénzüket. Mese az egész!
– De hiszen a kolozsvári egyházközségnek sikerült, miért ne sikerülne nekünk is?
– Hát csak próbáljátok… A riportban, amelyet erről a gyergyói „ adventi” hangulatról írtam, így foglaltam össze a kérdést: „Gyergyóvidék tiszta katolikus, a holland pénz is katolikus. Itt van a reménykedés lélektani alapja. A nagy nyomorúság összevert s álmot láttatott néhány emberrel. Beszélgettek a dologról, s addig beszélgettek, hogy bízni kezdtek benne. valamit csináltak is. Összeírták azokat, akiknek fedezetük lehet a kölcsönre. Valakivel tárgyaltak is, de az egész dolog nincs komoly stádiumban.”
Nem, világért sem akartam én gúnyolódással hervasztani Kölönte barátom tavaszi rügyezését, de rá kellett mutatnom, hogy a mese csak akkor szép és biztat, ha tudjuk, hogy – mese. A gyergyóiak úgy várták és bíztak az „olcsó holland kölcsönben”, hogy elmulasztották fizetni a drága hazai bankkölcsönök kamatait. É az esedékes törlesztéseket. A gyergyói bankok pedig egyrészt nem féltek a holland pénz konkurrenciájától, másrészt nem bíztak benne, hogy majd abból kapják meg követeléseiket. Advent fejében is peresítették a késedelmeskedő adósok váltóit, szaporítván így a kamatokat a törvényes eljárás költségeivel is. Hazafelé tartva kiugrottam egy napra Csíkszeredába is. Itt is a nagy pénztelenség uralkodott a város és vidék fölött. Itt azonban a trónon nem bank ült, hanem a pénzügyigazgatóság. Ide gyűlt be Csík minden pénze. Az állami tisztviselők nem kapták meg addig a fizetésüket, amíg az adóhátralékokat be nem hajtották. Az adóbehajtók gépkocsikkal száguldoztak a falvakban, s könyörtelenek voltak, mert százalék is járt nekik a behajtott összegekből. Az iparosoknak, kereskedőknek elrontották a karácsonyi vásárt, mert elszedték minden pénzüket, nem hagytak beszerzésre, nyersanyagra valót sem. Innen erről vittem haza riportot azt iparkodva érzékeltetni, hogy íme: az állam egyes szervei az állam érdekei ellen dolgoznak túlbuzgóságukban…
Riportjaim azonban váratlanul teherré váltak Füzi szerkesztő számára. Elutazásomkor még nagy tervei voltak: hozzon csak kolléga úr minél több olyan anyagot, ami foglalkoztatja itt Gyergyóban a tömegeket. Az ilyen helyszíni riportokkal tudunk többet adni, mint azok az újságok, amelyek csak a távirati irodák jelentéseire támaszkodnak. Most meg idegesen arra figyelmeztetett, hogy csak tömören, minél tömörebben… Nincs hely a lapban… Oldalak kellenek a nagyváradi eseményekre…
Ezek a „nagyváradi események” nemcsak szűkebbre szólították terjedelemben az én riportjaimat, ha nem el is szürkítették. Bizonyos vagyok, hogy Gyergyóban magában is előbb olvasták el a nagyváradi, temesvári, kolozsvári és bukaresti jelentéseket és tudósításokat, s csak azután az én riportjaimat. De hiszen így voltam vele magam is. Ez a négy város ugyanis mind ugyanarról a dologról „jelentett”, s mind olyasmiket, amelyek érthetővé tették az eseményeket összefoglaló nagy négyhasábos címet a lapban: Nagyvárad fekete napjai. És utána a riasztó alcímeket a többi városokról. […]
Eltartott ez a belpolitikai vihar hetekig, de az egész szerkesztőséget csak néhány napig foglalta le, aztán visszahúzódott a maga reszortjának keretei közé. Azt jelentette ez, hogy az én munkaerőm felszabadult: vállalhattam újra egyéni feladatokat. És a kiadóhivatal ezt igényelte is. Lapterjesztői jelentették, hogy gyergyói riportjaim „nagyon vitték a lapot”. De érkeztek levelek is, amelyekből kiderült, hogy a diákzarvargások és a velük kapcsolatos politikai események mégsem foglaltak le minden érdeklődést maguknak; vannak vidékek, ahol ezek úgy hatnak, mint a távoli és a másfelé vonuló égzengések: sajnálkoznak, hogy bizony rossz lehet most azoknak, akiket éppen tép a vihar, dehát őket mégis csak jobban riasztja a maguk közelebbi baja.
Ilyen volt Gyergyóvidék is. Előtte mérthetetlen módon az olcsó holland kölcsönről kifejezett erős kételkedésem azt az érzést váltotta ki belőlük, hogy olyan támogatóra találtak bennem, aki segítségükre lehet. Talán a riport sorai között bújkáló sajnálkozás váltotta ki ezt belőlük, talán az ottani bankok kamatpolitikája ellen használt erő teljes kifejezéseim? Annyi bizonyos, hogy a segítséget kérő levelek „titokzatos erők”-ről beszéltek, amelyek el akarják gáncsolni Gyergyószentmiklós utolsó reménységét, az olcsó kölcsönt.
Nem volt nagy kedvem az újabb riportútra. Nemcsak azért, mert változatlanul az volt a véleményem, hogy nem hasznos, hanem egyenesen káros, ha a gyergyóiak tovább is hiábavaló reménykedések bűvöletében tétlenkednek. A feleségem sem lelkesedett, hogy újra magára hagyjam, több napra, talán egy egész hétre. Húzzuk meg magunkat a jó meleg hónapos szobában, s tanácskozzuk meg, rendezzük el a magunk dolgait. […] De különben is tél van és hideg. Gyergyóban különösen. És szűkén mérik ott a szállodában a tüzifát. Elmondtammár neki, hogy egy abroncskarikába szorítanak be három-négy tüsköt, ez egy adag. S ha ennyi nem elég, tíz lejért hoznak újabb adagot. De sokszor három-négy adag is kevés.
Így sajnáltattam magam a feleségemmel, ameddig halogattam az utazást. Rosszul tettem, mert amikor már nem halogathattam tovább, úgy megtelt aggodalommal, hogy alig-alig akart elengedni… Gyergyóba kellett mennem újra, de Maroshévizre utaztam először, s onnan visszafelé jövet szálltam ki Gyergyószentmiklóson. A kiadóhivatal javasolta így. Maroshévízről panaszos levelek érkeztek faipari munkásoktól, Gyergyószentmiklósra pedig korábbi s már megírt panaszok ügyében kértek éppen engem, Hévízen azonban megfelelő szálloda sem volt, ismerősöm meg éppenséggel senki. Minden fogózkodási lehetőségem az a két panaszos levél, amelyet a kiadóhivatal átadott. S no még az a trafikos, aki naponta a legtöbb lapot adta el… Éjfél után érkeztem meg, reggelig a koszos és hideg váróteremben tanyáztam egy padon, fejem búbjáig behúzódva télikabátom gallérja mögé. De a trafikok szerencsémre korán nyitnak, hogy kiszolgálhassák a munkába igyekvőket.
Rokonszenvesek lettek előttem a dohányzó emberek: ha nem volnának, tán nyolcig is ott rostokolhatnék a váróteremben, amelynek vastag volt már a levegője a cigarettafüsttől. No, ebbe belesegítettem én is, nem bosszankodhattam hát miatta. S ez is hozzájárul ahhoz, hogy a trafikok korán nyissanak…
Hat órakor a trafiknál voltam. Szennyes, megtiport volt a hó az úton, de ropogott a talpaim alatt. S én olyan türelmetlenül ropogtattam meg elótte néhányszor, hogy a trafikos, aki már távolról észrevett, készenlétben maga előtt tolva rolója lakatkulcsát, lihegve nyugtatott:
– Itt vagyok kérem, itt vagyok. Mit tetszik parancsolni?
Csodálkozott, hogy nem cigarettáért voltam olyan türelmetlen, s tisztelettel meghajolt, amikor megtudta, hogy mi járatban vagyok. A trafikosok nagyon tisztelték az újságírókat! Elmagyaráztam, hogy miután estére már Gyergyószentmiklóson akarok lenni, mindössze ez az egy napom van Maroshévíz számára. Megmutattam a leveleimet, hogy íme azokkal szeretnék beszélni, akik ezeket a leveleket írták. Kerített is hamar egy gyereket, aki vezetőm legyen, de mindjárt azt is közölte, hogy amennyiben a levelek íróit nem sikerül előkeríteni, úgysincs semmi baj, elvisz ő engem olyanokhoz, akik elmondják ugyanazt, ami miatt a levélírók panaszkodnak.
– Tetszik tudni, munkásemberek ezek, mindegyiknek ugyanaz a baja: a nehéz lét…
Nehéz levegőjű, szűk ablakos lakásokban néztem bele a maroshévízi „nehéz életbe”. Tanított érezni a súlyát az is, hogy nehéz volt lélegzeni is bennük, mialatt az asszonyok ziháló indulattal panaszolták, milyen keserves karácsonyi napokat éltek át. Tőlük még Krisztus születésének ünnepe is kenyeret rabolt el. A fűrészüzemek ugyan is beszüntették a heti béreket és havi fizetéseket, helyükbe napszámot vezettek be. Csak az átdolgozott napokat fizetik, karácsonykor pedig sok volt az ünnep, szombatját is ünnepelték sok helyen, másutt a harmadnapját is. nem a munkások, a cégek ünnepeltek. De ez azt jelentette a munkásoknak és alkalmazottaknak, hogy éppen a nehéz téli hónapokban s éppen a karácsonyi ünnepek időszakában kevesebbet dolgozhattak, tehát kevesebbet is kerestek. A napszám ugyanis nagyon kevés, abból nem lehet tartalékolni az ünnepnapokra. A férfiak napi keresete a legjobb esetben száz-százhúsz lej, de vannak nyolcvan-kilencven lejes napszámok is. Az asszonyok, lányok napszáma ötven-hatvan lej, ez a legtöbb…
Jegyeztem a panaszokat, talán fontoskodóbban is, mint kellett volna, de közben nyugtalanság kínzott belül, hogy… hiszen megírom én mindezeket, hogyne írnám, ha már ez a mesterségem, de hát lesz-e valami eredménye az egésznek? Mire számítanak ezek itt, milyen sikert várnak a cikkem nyomán? Egyenesen megkérdezni nem mertem, ebből érzéketlenségemre vagy mesterségem lebecsülésére gyaníthattak volna. De azért annyit megjegyeztem, hogy nem tudom, sikerül-e meglágyítanom a munkaadók szívét. Sápadt, haragos tekintetű asszony öntötte ráméppen akkor a maga és a szomszédasszonyok panaszait. Most váratlanul felkacagott:
– Azt nem. A szívüket nem! – Aztán elkomolyodott és szenvedélyes hangon folytatta: – De legalább látják, hogy velünk is törődik valaki!
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.