Ugyanebben a lapszámban Móricz Miklós is kolumnás terjedelemben válaszolt Gyárfás Elemérnek. De már ennek a cikknek csak a címeit írom ide, azok is éppen elég sokat mondanak. Íme: Szenátor úr, nem jó a tűzzel játszani. – Nem tud bankuzsoráról, nem tud a bankok bűneiről, csak kötelességtudó bankokról tud Gyárfás Elemér. – A harminchat százalékos kamatok divatja és az új kamatdivat. – A Bankszindikátus elnöke bejelenti, hogy külföldi tőkét kaptak és mégis húsz százalékot számítanak a kisebbségi bankok. – Válasz Gyárfás Elemérnek, aki demagógiával és kútmérgezéssel vádolja a Brassói Lapokat.
Csattognak a hírlapi kardok; beleszólnak a vitába más lapok is.
Gyárfás Elemér a Keleti Újság 1928. augusztus 15-16-i számaiban kétrészes cikkben fenntartja és megismétli a vádjait, Móricz Miklós dr. a Brassói Lapok augusztus 19-1 számában vezércikkel válaszol.
De a csata már korábban eldőlt.
Az utolsó súlyos kardcsapást Molter Károly tette benne. Nem minden gunyoros célzás nélkül Kultúradó és demagógia címmel küldött vezércikket a Brassói Lapoknak. Pedig ő Marosvásárhelyen élt, ahol Lécfalvi Bodor Pál személyében akadt egy bankigazgató, akinek volt pénze a kultúrára is. Molter így szólt bele a vitába: „…Most, hogy a bankuzsora hínárját néhány jövőt építő hírlapíró az erdélyi édes víz felszínére kavarta, lehetetlen újra fel nem tenni a demagóg kérdést: mennyit fizettek az akkor negyven százalékos kamatot szedő bankok az Országos Magyar Párt rendelkezésére? Mennyiben utánozták a szintén nacionalizált és olcsó szász bankok példáját és mekkora adót juttattak a nemzeti kultúránk istápolására?”
„Nem tesznek így. Hanem úgy fogalmaznak a magyarság előtt, hogy aki bírál, számonkér, aki ellentmond és sokall, aki felháborodik e nehéz idők vámszedőinek cinizmusán – az hiába van bent a pártban, mégis egységet bont és rossz magyar! Az bolsevista vagy októbrista vagy destruktív defetista, nem aktuális, nem a mi vérünk…”
Molter cikke is az érzelmek húrjain játszott, akárcsak az enyém. Az ilyen cikkek pedig hatásosabbak, mint a száraz, okos és mély közgazdasági fejtegetések. Az én augusztus 18-án megjelent vezércikkem már győzelmi kürtszóként hatott.
„Szenátor úr – írtam nem éppen ízléses, de mindenképpen indokolt fölényeskedéssel –, Ön szomorúan szánalmas szerepet vállalt akkor magára, amikor jobb meggyőződése ellenére kétségbeesett bátorsággal védte azt az ügyet, ami nem a magyarság ügye volt, hanem csak az öné és bankigazgató társaié…”
Természetesen a Molter cikkének volt nagyobb súlya, nem az én fölényeskedésemnek. A számonkérő gondolat, amelynek hangot adott, előresugárzott a Magyar Párt esedékes országos nagygyűléséig, s ott olyan tüzet gyújtott, hogy a közgyűlés minden előzetes terv, elgondolás és meggondolás nélkül hirtelen megszavazta: fizessenek a magyar bankok adót a magyar kultúra támogatására!
A bankuzsora ellen lezajlott küzdelem egyébként is nagyon rányomta bélyegét a Magyar Pártnak erre az országos közgyűlésére. A közvélemény nem tudta és nem akarta a Bankszindikátust, amelynek az elnöke Gyárfás Elemér volt, elkülöníteni a Magyar Párttól, amelynek viszont egyik alelnöke és szenátora volt ugyanaz a Gyárfás Elemér. Tudta ezt a pártvezetőség is, különös gonddal készítette hát elő a számadást. Megalakította közgazdasági szakosztályát és előzetes tanácskozásra hívta össze Székelyudvarhelyre. Gondos és nagy programot dolgozott ki ez az előzetes. Szerepelt abban az agrárreform és végrehajtása, a gabonaértékesítés, az állattenyésztés és állatkereskedelem, a párt mezőgazdasági szervezeteinek kiépítése, a székelyföldi közbirtokosságok megszervezése stb. stb. Előadóknak Abrudbányay Ede dr. földbirtokost. Török Bálintot, az Erdélyi Gazdasági Egyesület titkárát, Mikó László földbirtokost, Csiby Andor dr. ügyvédet és Szász Ferenc földbirtokost jelölték ki.
Soha még ilyen átfogó és átgondolt program alapján nem tanácskozott magyar párti fórum. A bankuzsora kérdése azonban semmiféle formában nem szerepelt a szakosztály napirendjén…
Csakhogy a közgyűlés jellegét nem a kiválasztott előadók adták meg, hanem az – önként jelentkezett felszólalók. A szenvedélyek túláradtak a kijelölt partokon. Azzal kezdődött, hogy hirtelen közművelődési szakosztály is szerveződött, amelynek ott alakult ki a tárgyalási rendje menet közben. Ez a szakosztály Paál Árpád elnöklete alatt határozati javaslatot szavazott meg, hogy a magukat magyarnak nevező bankok fizessenek öt százalékot jövedelmükből magyar kulturális célokra… Szenvedélyes felszólalásokban emlegették fel, hogy a magyar sajtó és irodalom jó része sem támogatja a pártot. Veress Donát zsilvölgyi tanító nemcsak a román népet, hanem a magyarokat is „tetemre hívta az erdélyi magyar kultúra romjaihoz…” Ferenczy Zsigmond marosvásárhelyi ügyvéd hivatalos adatokkal mutatta ki, hogy az elmúlt évben egyedül Marostorda megyéből 180 millió lej szeszilletéket vittek el fényes autókon száguldozó szeszügynökök. És a tanítók éheznek és rongyosak…
A bankok ügye kavarta fel a szenvedélyeket a közgazdasági szakosztály ülésén is. Felszólalások állapították meg, hogy nincsenek is magyar bankok, csak magyarok által vezetett, nyerészkedésre berendezkedett pénzintézetek. Gyárfás Elemérnek mentsége, hogy olyan pénzintézeteknek a vezetője, amelyek anyagi célok elérésére alakultak. De akkor milyen címen nevezik magukat magyarnak ezek az intézetek? Nem, ez így tovább nem mehet…
Végül többen is azt javasolták, hogy kezdeményezni kell egy Magyar Pénzintézeti Központot; vagy még inkább a Magyar Népkisebbségi Általános Hitelintézet megszervezését. Mindkét javaslat természetesen a Bankszindikátus ellen irányult.
Gyárfás Elemér visszavonulással tért ki a támadások és igényeskedések pergőtüze elől. Elismerte, hogy a „magyar pénzintézetek a múltban nem voltak teljes tudatában kötelezettségeiknek”. „A székelyföldi intézetek ellen már a múltban is merültek fel panaszok.” A múlt ilyen hivatalos elintézése azzal biztatott, hogy a jövőben másképpen lesz. Az ebben való bizakodást erősítette az is, hogy a szakosztály közfelkiáltással megszavazott egy határozati javaslatot: fizessenek a Bankszindikátusba tömörült bankok tíz százalékot magyar kulturális célokra, rálicitálván így a közművelődési szakosztály határozataira. Ezt olyan nagy lelkesedéssel fogadták el, hogy közben megfeledkeztek a Magyar Pénzintézeti Központ, illetve a Magyar Nép kisebbségi Általános Hitelintézet megszervezéséről szóló javaslatokról.
Legnagyobb sikere azonban a jogi–politika: szakosztálynak volt. Mert most már, harmadiknak a másik kettő mellé, ez is megalakult. Ez dolgozta fel a kisebbségi sérelmeket, a törvénytelen adóztatásokat, az agrárreform egyoldalú végrehajtását, a csíki magánjavak államosítását, a magyar nyelvű felekezeti iskolákra nehezedő nyomást.
Egyszóval, az itt született határozati javaslat a kisebbségi panaszok áradatát zúdította a három szakosztály közös záró ülésére, amely hivatott volt határozattá szentesíteni a szakosztályok elfogadott javaslatait.
A javaslatot Páll Gábor olvasta fel. Említett beszédhibája, amely miatt egyes szavakat csak nehezen, szinte nekiszaladva tudott csak kimondani, valami tragikus színt kevert egyébként is emelt hangú felolvasásába.
Mindent elsöprő rivalgás fogadta a felolvasást. Az emberek felugrálva tapsoltak, kiabáltak, helyeseltek, sírtak.
Nem csoda hát, ha ebben a hangulatban már nem figyeltek fel még maguk a szakosztály felszólalói sem, hogy Gyárfás Elemér „elfelejtett” beszámolni azokról a követelésekről, amelyek a román Albínához vagy a szász Sparkassához hasonló magyar hitelintézet bank megszervezését sürgették. Igaz, ezeket a javaslatokat már ott a szakosztályon sem bocsátották szavazás alá. De már a magukat magyaroknak nevező bankok tíz százalékos jövedelem-adóját kulturális feladataink istápolására – ahogyan Molter Károly írta volt vezércikkében – megszavazta a szakosztály. Gyárfás „elsikkasztotta” a közgyűlés elől ezt a határozati javaslatot is. Hiszen igaza volt, jól tudta ő, hogy jogi képtelenséget szavaztak meg: a Magyar Párt nem fölöttes szerve a Bankszindikátusnak, amelynek terhére a szakosztály ilyen bőkezű volt. Így aztán a közgyűlés maga csak a Paál Árpádék szerényebb, ötszázalékos határozati javaslatát emelte határozattá. A közművelődési szakosztály elnökében – úgy látszik – elevenebben éltek az erkölcsi normák, mint a jogiak… Gondolt-e erre Gyárfás Elemér? Bizonyára igen. Fegyelmezett politikus volt ő, nem állíthatta szembe az alkalmazható jogi fogalmakat a megfoghatatlan erkölcsiekkel. Ezért sikkasztotta el a közgyűlés elől a határozati javaslatot. Mosolygott is, amikor Paál Árpád érzelmesen, remegő hangon felolvasta a maga szakosztálya ötszázalékos igényét…
Ismétlem, senki sem figyelt fel ezekre az „apróságokra” akkor, abban a nagy viharzásban. Még mi se, pedig ketten is voltunk a laptól, s ugyancsak éberen figyeltünk Gyárfás minden finom sakkhúzására: vajon hol és hogy kísérli meg „kongresszusi állásfoglalássá” tekintélyesíteni a Keleti Újságban már reánk sütött bélyeget?
Számíthattunk ilyen próbálkozásra? Igen. És féltünk is tőle. Alig pár héttel azelőtt a Nagykárolyban tartott „katolikus nagygyűlés irodalmi szakosztálya” határozatot hozott, hogy megvon ezután minden támogatást az „olyan sajtóorgánumtól, amely vezetőinket támadásban részesíti”. Benne volt ebben a határozatban Gyárfás keze? Bizonyára, hiszen nemcsak a Magyar Párt alelnöke s a Bankszindikátus elnöke volt ő, hanem a Római Katolikus Státus világi elnöke is, vagyis társelnöke az elöregedett Majláth püspöknek. Nekem akkor az volt a véleményem, hogy ne törődjünk a határozattal, mi nem kaptunk eddig sem miféle támogatást ettől a „szerv”-től, amelyről most hallunk először, s nem is igénylünk tőle sem mit ezután sem. Halász Gyula bácsi azonban rámpirított:
– Mi nem magunkért, hanem elvekért harcolunk. Emellett meg vagyok győződve, hogy ez csak az első próbálkozás. Ha nem verjük vissza, rövidesen megnevezik azt a bizonyos sajtóorgánumot, s egyenesen ránk mondják ki az egyházi átkot.
Vissza is verte Gyula bácsi az „alattomos kísérletet”, egy Nem magunkért című és a kritika szabadságát védő, emelkedett hangú vezércikkben. No, most annál inkább számíthatunk rá, hogy Gyárfás valamiképpen megpróbál visszavágni, ha a nagykárolyi határozatot valóban ő igényelte, s nem csak hízelgő hívei tálalták neki kedveskedésből…
De nem történt semmi. Néhány felszólalásból ugyan kicsengett, hogy a „magyar sajtó” sem támogatja eléggé a Magyar Pártot, de a Bankszindikátus ellen elhangzott támadások után ezek is olyan mellékzöngét kaptak, mintha a sajtó tartózkodását, sőt kritikáját nagyon érthetőnek tartanák maguk a felszólalók is. Gyárfás még célzást sem tett a mi sajtócsatánkra, pedig gyűlés közben többször is megpihent rajtam a tekintete, s nekem ilyenkor mindig erőltetnem kellett egy kicsit, hogy dacosan visszanézzek rá.
Most hát a sikeres lezajlása után büszke voltam. És boldog. Hiszen a határozatok jó része abban a sajtóharcban fogantatott, amelyet a mi lapunk kezdeményezett és folytatott le olyan sikeresen… Meg is bátorodtam úgyannyira, hogy magamnak igényeltem az udvarhelyi nagygyűlés értékelését a lapban, pedig erre – formailag legalább – Szele Béla főszerkesztőnk lett volna illetékes. De hiszen éppen ezzel kell jeleznünk az olvasóknak, hogy más már a Brassói Lapok, nem a régi. És az én, tán ki sem mondott igényemet úgy felkarolták a kollégák, hogy a végén már bátran szerénykedhettem is: „Mégis, tán túl fiatal vagyok erre a feladatra!” Halász Gyulára néztem, de ő kacagva biztatott: „Írd csak meg, ez a vezércikk is öregít majd legalább egy évet!” Így becsültem fel én lapunk 1928. okt. 18-i számában a székelyudvarhelyi nagygyűlést azzal a címmel, hogy Sorsdöntő volt. Ünnepeltem is a hozott határozatokat. A cikket azonban ezzel a mondattal zártam: „Mindent számon tartunk, ami Székelyudvarhelyen történt, és mindent számon kérünk, aminek Székelyudvarhely után történnie kell.”
Nos, a sok számonkérés közül is csak egyet említek meg. Ezzel ugyanis önmagamat is megleptem egy év múltán. Csak ekkor értettem meg, hogy milyen ügyes politikai kártyázást folytatott Gyárfás Elemér a bankok tíz-, illetve ötszázalékos „megadóztatásával” – a saját pártjában is. A két számhoz ugyanis közben egy harmadik is csatlakozott, a legkisebb a pozitív számok közül. A Magyar Párt központi irodája ugyanis, talán Paál Árpád szorgalmazására, átírt a Bankszindikátushoz, felemlítve a székelyudvarhelyi gyűlésen megszavazott öt százalékot. A Bankszindikátus elnökségén rend volt, nem késtek sokáig a válasszal. Udvariasan, hideg hangon közölték, hogy a Bankszindikátust nem kötelezik az udvarhelyi határozatok, a kultúra támogatását azonban a bankok is szent kötelességüknek tartják, tehát erre fordítják nyereségük egy százalékát. Fenntartják azonban maguknak azt a jogot, hogy ezt az egy százalékot oda és akkor juttassák el, ahová és amikor ők jónak látják. A Magyar Párt szépen megköszönte a választ, s kifejezte azt a véleményét, hogy akkor hát neki ehhez az ügyhöz semmi köze.
Ezt írtam meg egy év múlva – leleplező szándékkal – egy cikkben, amelynek a címe: 10 százalék, 5 százalék, 1 százalék volt. A közvélemény leleplezésnek is fogta fel.
Gyárfás Elemér nem. Ő jogilag nézte a kérdést, s úgy minden rendben volt. A cikknek legfeljebb tájékoztató értéke van, bár kissé kellemetlen persze az ilyen „tájékoztatás”, de napirendre lehet térni felette. Megmaradt szenátornak is, bankszindikátusi elnöknek is, az Erdélyi Róm. Kat. Státus világi elnökének is. És az én örökös ellenségemnek is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.
