Kacsó Sándor: Első nagy csatám III.

A nyilvánosság előtt azonban nem zárta le ezt a pert a „Lássunk tisztán!” című lapnyilatkozatunk, bár talán mi ennek szántuk. Egy hét se telt bele, egy délelőtt éljenzéssel fogadtak a szerkesztőségben a kollégák. Először tréfára gondoltam, amelynek nem látom még a hátterét, hajlongva és mosolyogva fogadtam hát az „ünneplést”. De akkor Mikes Imre öblös hangon elkiáltotta magát: Éljen szeretett képviselőnk! Hát ebben már határozott gúny és csúfolódás volt, amit nehezen viseltem el:
– Mi bajotok van velem?
– Hát nem olvastad? – tartották elém ketten is a legfrissebb lapszámot. Odaragadt tekintetemegy napilapban szokatlanul hosszú címre: „Ajánlom magam: Tamási Áron vagyok, s mint új tanú érkeztem a gyergyói ügyekkel kapcsolatban”. Dehát hogyan került ez a lapba? Füzi általában tájékoztatni szokott a beérkezett cikkekről. S ez éppen Gyergyóval kapcsolatos! Behúzódtam a lappal a Füzi szobájába, s ott olvastam el. Füzi még nem volt bent, de rövidesen megérkezett, s csak annyit szólott:
– Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá…
Olvastam Tamási sodró erejű mondatait és szédültem tőlük. Zavarban voltam, hogy büszke legyek-e rájuk, vagy szégyelljem magam. S azt sem értettem, hogy miért kellenek ilyen zengő hangú mondatok egy olyan ügyben, amelyben én inkább a száraz tárgyilagosságra törekedtem…
– Miért adta le ezt a… ezt a lobogó kortesbeszédet? S az én tudtom nélkül? – néztem szemrehányóan Füzire.
– Azért, mert ez a… ez a kortesbeszéd, ahogy maga nevezi, nem csak magáért áll a talpán, hanem a lapért is. S azért nem mutattam meg előre, hogy ne tűnjék úgy, mintha a maga helyeslésével jelent volna meg. A harc még tart, tán jó érvünk lehet még valamelyik új fordulatában, hogy maga nem is tudott róla.
Olvasom most Áronka „kortesbeszédét”, s persze elérzékenyedem.
Nem is állhatom meg, hogy ne idézzek bőségesen belőle. Ennek az oka azonban nem annyira az elérzékenyedés, mint inkább az a folyamat, amit ez a cikk akkor elindított bennem, s amelynek végül is meghatározó jelentősége lett életemben. Hiszen az elérzékenyedés is ennek szólt inkább, mint ezeknek az alábbi – mi tagadás – kissé romantikusan dagályos mondatoknak:
„Trianon után az első és második esztendőben nagyszerűen indult az erdélyi magyar sajtó. Bátor volt, és hivatásához méltó…”
„Kiváló, lánglelkű embereink voltak, akik nem voltak gyávák megütni ezt a hangot (itt élned s halnod kell!) és vállaltak mindent, ami érheti őket ezért magyar részről. A magyarságnak azon részéről, amely behunyta a szemét, hogy délibábot lásson, és amely vénasszonyok módjára pityergett vagy gyenge vándormadarak módjára az »őshazába« költözött, ha megzavarták ebben a délibáblátásban.
Hőskorszak volt ez.
Sajnos, ó, nagy fájdalom, a magyar sajtónak ez a hőskorszaka elmúlt. Kemény, de igaz, és százszor, ezerszer úgy van, hogy az újságírás mezején már nincsenek hőseink nekünk.
Nincsenek, mert nagy, üres ürügyek alatt jöttek a jelszavak, elsősorban a politikai jelszavak, amelyek bölcsességgel takarózva egy színre és egy hangra hoztak látszólag mindent, és akartak hozni mindenkit.
Lassanként minden magyar újság és minden magyar újságíró ezekhez az érdekeltségekhez kötötte magát. Újságjaink elsősorban anyagi vállalkozások lettek ebben a mi sorsunkban, ahol csak a hősiesség, a szív és a lélek menthet meg minket.”
„És az újságírókat kiszolgáltatta és kiszolgáltatja minden lap a maga érdekeltségének: egy bizonyos hangra és felfogásra be vannak állítva. S így tört meg még azoknak a nagy lendületű, bátor újságíróknak is nagy része, akikre figyelt esztendőkkel ezelőtt a közvélemény.
Ma kire figyeljen?
Nézzetek végig és látni fogjátok, hogy kivesztek a hőslelkűek, a fél vértanúk; kivesztek, mint az életünkből az öröm.
Ők kenyeret keresnek. Én értem. De nem érti talán a Nép.

S ebben a vigasztalan helyzetben, ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatalember, egy égő, szent hitű székely és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és kicsi gyermekének, mint aranynak a feldobásával, odakiáltja a bankigazgatóknak: – Ne bántsd a népet!
És ezt a fiatalembert úgy hívják, hogy Kacsó Sándor.
S a lapot, amelynek porondján küzdeni kezdett, úgy hívják, hogy: Brassói Lapok!
A Nép és Jövendőnk szent érdekében kívánom: Éljen Kacsó Sándor, éljen a Brassói Lapok.
És mindazok, akik a népért és az igazságért küzdenek, hogy soha meg ne haljanak.”
Aztán megírja még a cikkben, hogy azok a gyergyószentmiklósi urak milyen rátartiak. Megsértődtek, hogy Benedek Elek és társai csíkszeredai és gyergyószentmiklósi irodalmi estélyét csak egy kis újságíró, T. Imets Béla rendezte. Hiúságukat hatvan, helyi előkelőségeknek címezett, kérő levél volt hivatott kielégíteni, mégis Gyergyószentmiklóson „alig több mint félház” jött össze az estélyre, összesen százhúsz személy. S az sem az előkelőségekből. Viszont egy fiatal, kezdő ember négyezer lejt adományozott Sipos Domokos árvájának. „S megtörtént az a csoda, hogy ugyanakkor a gazdag bankár és társai nem adának két lejt.”)
Első gondolatom a cikk olvastán ez volt: vajon honnan tudja Áron, hogy én mit írtam Török Ferencnek? Hogy én esetleg az állásommal játszottam? A második meg az, hogy ez a cikk az újság megfullasztásáért is megfelel az illetékes uraknak. Lehetetlen, hogy ne értenének belőle. Ugyan! Tán megértik, de nem veszik magukra. Nem megmondta Füzi, hogy az kiált fel, akinek a tyúkszemére lépnek? Miként mi most Puskásnak… Ha nem ez a nagy éljenzés azért fölösleges volt, nem érzem én olyan nagy hősnek magam… Hát hiszen nem is miattam, hanem a lapért adta le a cikket Füzi. A lapnak pedig, amelyben dolgozunk, szüksége van a népszerűségre…
Beláttam ezt, de azért lemosolyogtam, hogy a kiadóhivatalt is annyira mozgósította Áron cikke. Mindjárt másnap hasonló hangnemben ajánlotta lapunkat az olvasók figyelmébe: „A nép a sajtóért! A sajtó a népért!” És a többi szövegezésben: „A sajtó ma önként, szolgaiasan meghajtotta a fejét: egyik lap a Tőkéé, mely a tömegek véres verejtékéből desztillálja a profitot, másik lap a Politikáé, mely Judás-pénzeket fizet a megvásárolt hasábokért, a harmadik lap az Uralkodó Hatalomé, amely zizegő banknotákra váltja a hűbéri szolgálatot, a negyedik lap az önérdeké, amely uralmat, sikert, vagyont hajhász a fekete ólombetű-hadseregével.
Mi a népé vagyunk!”
„Támogassatok, hogy élhessünk értetek!”
Gyergyói csatánk sikere lemérhető volt a lap példányszámának emelkedését jelző számokkal is. Ez arra indította a kiadót, hogy engem otthon tartson az esetleges további „bankvitára”, de útra engedjen más belső munkatársakat további harcos riportázsra. Mentek is azok szívesen, hiszen szinte irigykedtek rám, hogy olyan „nagy vihart sikerült” kavarnom. Mikes Imre az én nyomomon indult Csíkba és Gyergyóba. Csíkban a csíki magánjavak kisajátításával kapcsolatban állapította meg, hogy ez Románia legnagyobb agrárpanamája a törvény mezében és a leleplezés meztelenségében. Gyergyóalfaluból egy ottani dinamitos merénylet hátterére világított rá egy egész riportsorozatban. Hiszen igaza volt, ha nem a bűnügyet látta meg abban a dinamitos robbantásban, hanem mindazt a sok paraszti keserűséget, amely a robbanó dinamitban összehalmozódott. Íme első riportjának címe és alcímei: Vércsepp, amely végigpermetez az egész Székelyföldön. – A gyergyóalfalusi agrár-rémregény, amelyben visszatükröződik az egész Székelyföld tragédiája. – Egy közbirtok története. –Szétrepülő milliók egy falucskában. – Panamák, amelyek kitörnek és eget kérnek. –Puskás István vezérigazgató „birtokot közvetít”. – Rémuralom Gyergyóalfaluban.
Krizsán Sándor ezzel egyidejűleg Máramarosról állapította meg riportjaiban, hogy olyan nyomor, mint ott, sehol sincs egész Romániában…
Túlzás lett volna ez a sajtóhang?
Hát az igaz, hogy harsogtak a címek, a riportok tényanyaga azonban kiállott volna bármilyen ügyészi vizsgálatot.
Közben én otthon ültem Móricz Miklós oldalán, aki tudományos aprólékossággal boncolta fel a Puskás-bank cikkeimre küldött cáfolatát. Azt állítottam ugyanis, hogy Puskás a váltók tömeges peresítésével is gyötri adósait. Állításomat azonban a beküldött cáfolat olyan számjátékkal igyekezett meghazudtolni, hogy zavarba jöttem: valóban igazam van-e. Én csak panaszok után indultam, számokat nem vizsgáltam, ezekhez hozzá se juthattam volna. Hát hiszen Móricz Miklós is csak következtetések, közgazdasági elemzések után jutott el odáig, hogy kezembe adja cikkét, amelynek ezt a címet adta: „A Puskás-bank cáfolata a Brassói Lapokat igazolja”.
A cikkben kifejtette, hogy miért. S fejtegetését végül ezzel zárta: „ez tehát a valóság a Puskás-bank perlési mániája körül, és mi most már konkrét adatok birtokában állapítjuk meg, hogy a Puskás-féle temperamentumos bank kíméletlenül terhel: perel csak azért, hogy az adósaival hatalmát éreztesse.” Jaj, hogy megkönnyebbültem! Úgy tiszteltem előttem misztikus tudásáért Móricz Miklóst, hogy tán kezet csókolok neki, ha nem tart vissza a férfias szemérem. S no meg az ő rokonszenves tartózkodó fölénye, amelyhez nem talált volna semmi elérzékenyedés. Így csak egy kicsit félszeg köszönömmel hálálkodtam, amit éppen a félszegség emelt hálálkodássá, a szokásos társalgási konvenció fölé. Ki is váltottam vele egy csodálkozó szemöldökrángást. Ő nem tudta, milyen hatalmas megalázás lett volna rám, ha ennek a Puskásnak, akár csak egy részletkérdésben is, de igaza van.
Úgy éreztem, most már végleg győztem, s mert a nagy csata közben az érdekelt bankok valóban leszállították néhány százalékkal a kihelyezési kamatlábat, s beszüntették – legalább egyelőre – a váltók peresítését, némi eredménye is volt a csatának.
Ebben a boldog tudatban vállalkoztam az újabb kiszállásra. Augusztus első napjaira hirdették meg az országos dalosversenyt Segesvárra, ezen ott akartam lenni. De hamarabb indultam, mert Barótra is hívtak, s Székelyudvarhelyről is jött valami furcsa panasz, ami kivizsgálásra szorult. De nem bizonyult jelentősnek sem a baróti, sem az udvarhelyi vizsgálódás eredménye.
Hanem Segesvár, az élmény volt. Először szálltam ki abban a városban, amelyet a vonatról mindig úgy néztem, hogy nem is igazi város ez, képeslap inkább, valami középkori német városkáról, amelyet édeskés és romantikus beállításban festenek meg, s most reklámként mutogatják a festményről készített fényképet. Elbűvölt a város is, amely belülről és közelről persze már nem volt annyira tiszta, pormentes és kéklő levegőjű, mint a „fényképen”, de még inkább az, hogy mennyi előzékenységgel fogadták a román hatóságok az ország minden részéről odaáramló magyar dalosokat. No lám, hát így is lehet, szeretetben, kölcsönös megbecsülésben, emberségesen! S mert a városnak szász polgármestere volt, aki magyarul köszöntötte a dalosokat, úgy éreztem, hogy az egymásra utalt románok, magyarok, németek találkozása ez a dalosverseny. Így is számoltam be róla tudósításomban. S aztán, hogy benne legyen az én néppártiságom és külön örömöm is: „A falusi dalárdák diadalmas előretörése.”
A dalverseny azonban csak arra a három napra bűvölhetett el, ameddig tartott. Sőt, már ez alatt a három nap alatt hírét vettem, hogy a „mi bankcsatánk” már nem csak a miénk. Belekapcsolódtak más lapok is, s ezek nem voltak olyan körültekintőek, mint mi, megkockáztattak olyan állításokat is, amelyeket nem volt módjukban bizonyítani. Ezeket persze könnyű volt cáfolni. Jött is a cáfolattal a kolozsvári Keleti újság. Felsorolta a hamis állításokat, amelyeknek egyes lapok helyet adtak. Ezeket a lapokat legőgöli azzal, hogy meg sem nevezi őket, csak céloz egy „kolozsvári déli lap legutóbbi számára”. S aztán könnyed fordulattal így folytatja: „hasonló tartalmú támadások jelentek meg a Brassói Lapokban és a Curentul-ban is.”
A hasonló az nem ugyanaz, de a hasonlóság ürügyén lehet cáfolni a „tendenciózus támadásokat”, s ezt meg lehet tenni úgy is, hogy célzatosan teszünk a Brassói Lapok mellé egy baloldali román lapot. A cáfolatra magára a lap Gyárfás Elemért tartotta illetékesnek, akinek nevét felemlegették azok a bizonyos egyes lapok. (Mi ugyanis eleddig ezt csak kellő tisztelettel tettük meg!) Gyárfás így cáfolt: „nem tétettem irattárba azokat a tagozati és bankigazgatói beadványokat, amelyeket e bankuzsora ellen intéztek a magyar Párt központjához, mert ilyen beadványt a mai napig nem láttam, nem olvastam és nem kaptam kézhez…” És tovább:
„Érdemben nem is tartanám méltónak válaszolni az alaptalan és tendenciózus támadásokra, mert a lapközlemények a kútmérgezés és a demagógia kétségtelen bélyegét viselik magukon.”
A Keleti újság cikkét már Brassóban olvastam el. Még zengtek a fülemben a Segesváron annyiszor hallott népi dallamok (a kötelező dalt minden falusi dalárdának el kellett énekelnie), de már nem tudtam dúdolva követni az elhaló hangot, mert gombóc keletkezett a torkomban. Nem voltam még eléggé edzett, túlságosan szívemre vettem a „hivatalos megbélyegzést”, égett miatta az arcom. Ebben a felzaklatott idegállapotban kaptam a szerkesztői utasítást Füzitől: – De már erre válaszolni kell!
Maga csak írjon lírát, kolléga úr, írja azt, amit érez. A szakszerűt megírja majd Móricz dr. Nekiültem a cikknek, s Tamási Áron „lobogó kortesbeszédére” gondoltam. Milyen hamar megkaptam rá a hidegzuhanyt! De hát miért legyen fontosabb nekem a Gyárfás megbélyegzése, mint az Áron lelkes biztatása? Előkerestem Áron cikkét, s hozzáfogtam, hogy újra elolvassam. De már az első sorok kicsiholták belőlem az én cikkem indító mondatát, s a többi már jött magától. Ugyanolyan lobogással, elszabadult líraisággal kezdtem először sajnálni, aztán vigasztalni és végül bátorítani magamat, amellyel ő lelkesedett értem. Íme az első három mondat: „Vártam, s megérkezett. Úgy fogadtam, mint a sziklára ült madárariogató göröngyöt. Demagógia, kútmérgezés!”
Persze, szerényebb volna, ha most higgadt szavakkal sikerülne itt ismertetnem ezt az egyáltalában nem higgadt hangú cikket, de – nem megy! Nem jön ki így sehogyan belőle az, amit akkor nekem és az olvasóknak is jelentett. Azért hát megint csak a bőséges idézet eszközével élek, még ha a kihagyások miatt hézagossá válik is néhol a gondolatmenet. Mert csak mondatokat idézek. Persze azokat, amelyeket most a legjellemzőbbeknek érzek akkori magamra.
Tehát:
„Mi hát az egység? Tizenöt, húsz vagy akár ötven ember összefogása, vagy a nép együttérzése vezetőivel? Igenis meg kellett állapítanom, hogy az egységet végzetesen megbontották azok, akik a jelszót varázsköpenyegnek tekintették, és anyagi érdekeik lelkiismeretlen kihajszolására használták fel. Azok, akik azt követelték, hogy mindenki imádja ezt a jelszót, s ne merje bántani vagy felelősség re vonni őket, mert akkor az egységet bántja.”
„Átértettem, hogy minden erdélyi úrnak vissza kell hullania a Nép közé, s ott kell vele együtt küzdenie és véreznie azért a politikáért, amit Életnek hívnak s nem napi politikának.”
„És új mentalitásra is van szükség: bátran emberire és lélekkel teljesre, kiváltságoktól mentesre és kötelességekben egyformára.
„De még keservesebb tudni azt, hogy Sipos Domokos özvegye román banktól kért olcsóbb pénzt azért, hogy azt a dicsőszentmártoni bankot kifizesse. Pedig annak a dicsőszentmártoni banknak Gyárfás Elemér dr. az elnökigazgatója.”
„Amint kiégett Sipos Domokos azon a fehér kórházi ágyon, ahova akkor is keserűséget vitt egy dicsőszentmártoni bank, amikor neki már a kengyelben volt az egyik lába, hogy felszálljon a Halál vágtató fekete paripájára.”
„A gyergyószentmiklósi és csíki bankok harcunk megkezdése után tíz százalékkal leszállították a kamatlábat. Ezért az eredményért érdemes vállalni a hivatalos megbélyegzést is…
Bevallom: az első pillanatban sajgott homlokomon a seb, amit a hivatalos göröngy okozott. De most már nem törölöm le annak a göröngynek vérző nyomát.”

Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.