Az, akinek a tyúkszemére léptünk, Puskás István volt. Brassay Sándor fölött el lehetett nézni. Puskás nem hagyta magát. A Bankszindikátus közgyűlésén, amelytől védelmet várt és követelt, olyan közbeszólással is találkozott a Brassói Lapok cikkeiről beszélvén, amely torkára akarta forrasztani a szót. De bánthatta a közgyűlés határozata is a sérelmezett cikkekkel kapcsolatban! Íme: „… a közgyűlés a cikkek megállapítását egyes esetekre vonatkozólag igaznak ismeri el, ha azonban a támadásnak egyetemes éle volt, úgy azt visszautasítja” Igen? Egyes esetekben igaz, általánosságban nem? Ott akarják őt felejteni – egyedül bűnbaknak? De hiszen meg tudja ő védeni magát, van rá eszköze is, jó módszere is!
Puskásnak ez a gondolatmenete persze csak kikövetkeztetés. S nem is az akkori, hanem a mostani. De az akkori cikkek, sőt egy akkor írott levelem megmaradt másolata meggyőzően valószerűsítik. És a tények is természetesen. Puskás eszköze, amellyel korlátlanul rendelkezett, a hetenként megjelenő Gyergyói Újság volt, a cím alatt ezzel a csonka-mondatos minősítéssel: A Magyar Párt programja alapján. Felelős szerkesztő: dr. Sándory Mihály. Kiadó laptulajdonos Puskás J. István.
Nos, ennek a hetilapnak 1928. június 10-i négyoldalas száma szinte teljes egészében az én cikkeimre adott válasszal telt meg. A közvetlen választ maga Puskás írta több mint másfél oldalon. De közvetett válasznak tekinthettem a Bankszindikátus közgyűléséről írott beszámolót, aztán azt a nyilatkozatot, amelyet Csiby János és Sándory Mihály írt alá, de ott állott alatta vastag betűkkel ez is: „Dr. Benke Antal, dr. Domby János és dr. Sándor Balázs nyilatkozatait lapunk jövő számában hozzuk.” Be is tartották ígéretüket, de az újabb nyilatkozatok már nem mondtak többet, mint ez az első.
Elég tehát, ha ebből az elsőből idézek két teli tartalmú részletecskét.
Íme az egyik: „A Brassói Lapok… nem elégedett meg azzal, hogy kíméletlen kirobbanást intézzen a gyergyói kisebbségi pénzintézetek ellen. Egy nappal később, jún. 4. számában újra foglalkozik a kérdéssel és ezúttal egyedül Puskás István urat, a Gyergyói Bank és Takarékpénztár vezérigazgatóját támadja meg, mint aki minden bajnak okozója, hallatlanul durva módon és minden jó ízlésű ember utálatát kihívó hangnemben és modorban.
És a másik: „Kijelentjük, hogy eszébe se jutott egyikünknek se, hogy Kacsó Sándor úr a neki jóhiszeműen adott felvilágosításokkal így visszaélhessen és azokat személyes bosszújának vagy ellenszenvének kifejezésre juttatására használhassa fel, miután azokba erőszakolt, de mindenképpen szükségtelen kommentárjaival olyan szándékot magyarázott be, amelyek tőlünk a legtávolabb állottak.”
És a nyilatkozat után, a lapnak ugyanezen az oldalán, volt még egy kétsoros hírecske, amely persze véletlenül került éppen ide: „Dr. Sándory Mihály ügyvéd Gyergyószentmiklóson irodát nyitott.” A lap felelős szerkesztője tehát most nyit ügyvédi irodát! És fia a nyomdatulajdonos Sándorynak, akinél Puskás J. István lapja készül… Érdemben természetesen sem Puskás, sem a most már mellette nyilatkozók nem cáfoltak. Nem is cáfolhattak, hiszen a tényeket már a Keleti Újság is elismerte, „s egyesekre értve” a Bankszindikátus közgyűlése is „igazolta”. A nyilatkozók is csak annyit állíthattak, hogy „nem éppen úgy mondták”; meg hogy „ők nem úgy értették”. És „jó magyarságomat” vonhatták kétségbe a „reformista” és más „baloldali egységbontókra” célozgatva, amit meg is tettek. Ezeknek azonban kevés erejük volt a tényekkel szemben.
Puskás védekező módszere tehát úgy alakult, hogy egyrészt a gazdasági helyzet kényszerére hivatkozott, másrészt azt bizonygatta, hogy hiszen nincs ő egyedül, ott vannak a többi bankok is, lám, maga Szele Béla dr., a Brassói Lapok főszerkesztője is elnöke a Brassói Népbanknak!
Hát ez igaz volt. Annyira igaz, hogy főszerkesztőnket nem is avattuk be előre a tervünkbe, a cikkek tudta nélkül jelentek meg, s alighanem neki is kellemetlen meglepetést okoztak. De már megjelentek, s igaz is, hogy „az a Puskás szemérmetlenül visszaél a helyzettel”. Az „ő bankja” meg, akárki megmondhatja, a „legszolidabbak” közé tartozik. Ez úgy is volt, a brassói szász bankok mérsékletre kényszerítették a Népbankot is, amely ugyancsak betétbegyűjtéssel és kölcsönkihelyezéssel foglalkozott. Lényegében tehát ugyanolyan szerepet játszott a pénzpiacon, mint azok a bizonyos gyergyói és csíki bankok: nem igen volt termelő ipari érdekeltsége, a pénzzel kereskedett ő is. Erre próbált támaszkodni Puskás István, amikor mellettem őt is célba vette. S ezzel – akarva-akaratlan – mellém állította.
Nemcsak én, Móricz Miklós is úgy vélte, hogy kimondtuk már azt az igazságot, amelyet bűn lett volna elhallgatni, csendesedjünk hát, s most már a személyi vonatkozások mellőzésével keressük Gyergyó számára a kibontakozás útját. Hallgatnunk azonban nem szabad, mert akkor marad minden a régiben. Ezzel a szándékkal írta ő a Gyergyó megmentése című cikkét, a képzett közgazdász felkészültségével keresve, Brassayhoz hasonlóan, a válságból kivezető utat, én meg a gyergyói dolgozók nyomorúságos helyzetére hívtam fel újra a ügyeimet „Adóra, kamatra – és újra adóra, kamatra keres Gyergyó népe” című riportomban. Puskás István azonban elégedetlen volt azzal a védelemmel, amelyet saját lapja, a Gyergyói Újság nyújtott neki. Nagyobb nyilvánosságot igényelt és tekintélyesebb emberek kiállását…
Egy délelőtt, postabontás után. Szele Béla telefonált a szerkesztőségbe. Telefonált, pedig ugyanazon az udvaron volt az ügyvédi irodája, fel is szaladhatott volna „a lapjához”, vagy akár kurjanthatott volna, hogy keressük fel, mert sürgős dolga van velünk. A telefonálásnak azonban külön jelentése volt, amelyet rögtön meg is értettünk, mihelyt elmondta, hogy mit akar. Értekezletet akart, de nem a szerkesztőségben, nem is nála, hanem az igazgatói irodában. A szerkesztőt kérte, Füzi dr.-t. Aztán Móricz Miklóst, a közgazdasági rovat vezetőjét. És engem, a riportert. Füzi rámnézett:
– Kezdődik… De ne féljen semmit, Kahána mellettünk van.
Móricz Miklós kutatva vizsgálgatott tekintetével. Hiszen benne volt ő is a gyergyói ügyben, de olyan elméletileg és magas közgazdasági színvonalon, hogy – ha valóban van valami alapja annak a hivatalos magyarpárti álláspontnak, amely szerint mindenért csakis a kormány pénzügyi politikája a felelős – az értekezleten bizonyára a tekintélyes szakember szerepét játssza majd, és Szele Béla számíthat a segítségére, nem pedig én. Pedig nyilván „vádlott” leszek.
A „vádlott” ugyanis csak én lehettem. És Füzi még a szerkesztő, aki a cikkeket leadta. Némi szorongással néztem hát rá, s már pumpáltam is magamban az elszántságot: nem, nem hátrálok meg! Aztán megszólalt Móricz doktor, s a hangjában nyugtalanságot éreztem vibrálni:
– Állja majd a sarat, kolléga úr? Puskással szemben? – kérdezte tőlem.
– Én igen! – A kelleténél talán egy kicsivel több elszántságot zengettem meg ebben a két rövid szóban, mert elmosolyodott.
– És a pártfogóival szemben is?
– Azok ellen is! – feleltem csendesebben, mert most már vigyáztam, hogy csak határozottságot érezhessen ki a hangomból, semmi hősködésfélét ne.
– Akkor pedig én segítek!
Az értekezleten csak az első mondatok voltak élesek. Szele Béla mérgesen tett le két levelet az igazgató asztalára:
– Ezt a hercehurcát elkerülhettük volna, ha először velem is beszélnek a szerkesztő urak.
– Miféle levelek ezek? – kérdezte Füzi.
– Az egyik Páll Gábor képviselőtől jött, a másik Török Ferenc csomafalvi esperestől. Kiállnak Puskás István mellett…
A Páll Gábor levelén nem lepődtem meg. Valóban kellemetlen meglepetés lehetett neki, hogy egy régebbi kijelentését megkérdezése nélkül felhasználtam egyik gyergyószentmiklósi bizalmija ellen. A csomafalvi plébános már érzékenyebben érintett. Köztiszteletben állott a környéken, én is meg látogattam kétszer is, nagy szeretettel fogadott, mert Kováts Pongrác kántor vitt el hozzá, a magyar atillás, sújtásos nadrágú, hatalmas hangú volt remetei kántor, elemistás korom bálványa, aki most a csomafalvi híveket kápráztatta el baritonja hatalmas crescendóival s alig zümmögő pianóival.
– No, akkor olvassuk el azokat a leveleket – indítványozta nyugodtan Füzi.
Csakhogy nem a levelek voltak érdekesek, hanem a melléjük csatolt nyilatkozatok. A levelek csak annyit kértek, hogy a nyilatkozatokat a főszerkesztő közöltesse a lapban. A nyilatkozatok pedig nemcsak visszautasítottak mindent, amit írtam, hanem kifejtették azt is, hogy én nyilván az egységbontás szolgálatába állottam, és a sírját ásom az erdélyi magyarságnak. Puskás Istvánt pedig megvédték, őt az erdélyi magyarság öntudatos és áldozatos harcosának tekintették.
– Kellett ez nekünk? – nézett rám mérgesen Szele Béla. – Hiszen ha ezeket a nyilatkozatokat közöljük, magunkat köpjük le! Az egész lapot! – nézett rám megint úgy, mintha azt a bizonyos leköpést én egyedül érdemelném, nem az egész lap. – Most mit tegyünk?
– Én a szerkesztőségre bízom a döntést – mondta nyomatékosan Füzinek az igazgató.
– Bizonyos, hogy valóban a lap erkölcsi tekintélyéről van szó – fejtegette Móricz dr. – Ez azt jelenti, hogy ha tovább kell harcolnunk, azt valamennyiünknek vállalnunk kell a főszerkesztőnkkel együtt… De hátha elkerülhetjük a további harcot? Beszélni kell Páll Gáborral. Tudom, hogy jóhiszemű, becsületes ember. Török Ferenc pedig mint pap se árulhat egy gyékényen Puskás Istvánnal, ha felvilágosítjuk. Én tudom, mert éppen most boncoltam fel egy cikkben a Gyergyói Bank és Takarékpénztár mérlegét.
– Igen, ki is van szedve már – bólintott Füzi.
– No, a cikket egyelőre tartsuk vissza, a főszerkesztő úr pedig beszéljen Páll Gáborral és Török Ferenccel. Ha ragaszkodnak hozzá, közöljük a nyilatkozataikat, de akkor folytatjuk is a harcot, ami nem lehet kellemes Páll Gábornak, a magyarpárti képviselőnek sem.
– Utazzam ki hozzájuk? Most éppen nincs is erre időm – csendesedett duzzogásba a főszerkesztői méreg.
– Azt javaslom – mondta az igazgató –, hogy írj egyelőre egy-egy levelet nekik, s kérd meg őket, hogy várjanak a nyilatkozatukkal addig, amíg személyesen nem beszélsz velük. Ezen a beszélgetésen aztán lebeszélheted őket, hogy tovább kavarják… azt, aminek a következménye nekik kellemetlenebb lesz, mint nekünk.
Az igazgató nem szerette kimondani a csúnya szavakat, de szívesen vezette a beszélgetést úgy, hogy – alkalma legyen nem kimondani őket.
Ebben maradtunk. Szele írt Páll Gábornak és Török Ferencnek. Török Ferencnek azonban, Szele tudta nélkül, én is írtam. Egyrészt fel akartam háborítani papi lelkiismeretét, s ezért rácéloztam azokra a pletykákra, amelyek nem a nyilvánosság elé valók, de amelyekre Puskás alkalmat ad életével, s botránkoztatja is velük az egyszerű népet. Másrészt meg is akartam hatni, s most látom csak, olvasván levelem valahogyan megmaradt másolatát, hogy fitogtattam bizony ennek érdekében bátor elszántságomat. Nos, papnak írtam, s ez a tudat bizonyára alakította is mondataimat, de azért nem állottak azok messze akkori valómtól. Hadd idézzek ennek érzékeltetésére ebből a nagyon hosszú levélből néhány – elég hosszú – mondatot. Tehát: „Főtisztelendő Úr, a fegyvert – írtam s belevegyítettem mindjárt zárójelben az ő leveléből vett kifejezést, mert igen alkalmasan hatott – (a tollat, amit „Isten kezembe adott!”) használnom kellett. Olyan dolgokat is tudok, amikre az Ön becsületes lelke nem is gondolhat. Használnom kellett a fegyvert, hogy ne érezzem magam gyávának a jóra és az igazságra, s hogy ne legyek önmagam előtt pártolója a bűnnek az igazság elhallgatásával. Számítanom kellett és számoltam is azzal, hogy ezek az urak, akiknél ott ül a hatalom az összegyűjtött pénz árnyékában, rám kiáltják a nemzetárulást. Számolnom kellett azzal is, hogy kiütik kezemből a tollat, hogy elveszik az állásomat, mert csak nem gondolja a Főtisztelendő Úr, hogy a Szele Béla intenciói szerint jártam el, amikor minden, amit mondottam, a Népbankon keresztül őt is olyan érzékenyen érintette, akár a többieket. De leszámoltam mindennel, s ezt a harcot becsületes lélekkel, egyedül kezdeményeztem. És folytatni fogom tovább, ha szüksége mutatkozik, mert tudom, hogy én az egység elvének öntudatosabb harcosa vagyok, mint azok, akik csak a külsőségeiért aggódnak s a lényegét nem látják, vagy ha látják is, csak takarónak használják.”
S hogy Puskásról szóló állításaimat szaktekintély véleményével is megtámogassam, levelemhez mellékeltem Móricz Miklós dr. cikkének kefelenyomatát, amelynek ez volt a címe: „Ha igaz, amit a mérleg mond… Megjegyzések egy vizsgálat elé, amelyet a Gyergyói Bank és Takarékpénztár önmaga kért maga ellen”. A cikk zárómondata pedig így hangzott: „Mindaz magában is elég érdekes és kétségtelenül alkalmas arra, hogy Puskás Istvánt, a bankigazgatót új színében tüntesse fel.”
Csakhogy a címzettek talán meg sem kaphatták a leveleket s a két nyilatkozat napvilágot látott a – Csíki Lapok június 17-i számában. Mikor a Csíki Lapokat megkaptuk s a nyilatkozatokat felfedeztük, újra „összeült az értekezlet”, de most már nem reám volt ingerült Szele Béla, hanem a „barátaira”, akik megsértették, mert nem várták meg a felajánlott személyes kibeszélést.
Alaposabb vizsgálat után azonban kiderült, hogy nem nekik volt olyan sürgős a nyilatkozat közlése, hanem Puskás Istvánnak. Az a levél ugyanis, amely Török Ferenc nyilatkozatát tartalmazva érkezett hozzánk, nem is Csomafalváról jött, hanem Gyergyószentmiklósról, s nem is ő szerepelt rajta feladóként, hanem Puskás István. Nyilvánvaló volt, a bankigazgató úr látni akarta a nyilatkozatokat. Aztán, mivel Török Ferencnek nem volt írógépe, hogy másolattal írjon, Puskás a hozzá küldött eredetit mindjárt ki is adta postázni a titkárnőjének, aki szokás szerint urát és parancsolóját írta feladónak. Ez az eljárás feloldott bennünket ígéretünk alól. Egy rövidebb, de summázott cikkben megírtuk a nyilatkozatok fenti történetét, s nyugtáztuk, hogy a Bankszindikátus vizsgálatot ígért Puskás ellen, ő pedig sajtópert ellenünk. Nem tudom ma már, hogy ezt a rövid cikket ki írta. Talán maga Szele Béla? Erre vallana az, hogy a lényeg, a bankuzsora ténye nem igen szólal ki belőle, személyi vitánk Puskás Istvánnal annál inkább. Hanem a cikk címét Füzi adta így: „Lássunk tisztán!”
A Bankszindikátus vizsgálatáról többé sohasem hallottunk, legalábbis én nem emlékszem rá. A sajtóperre azonban emlékszem. Az valóban megindult, s miután a sérelmezett cikkek mind aláírással jelentek meg, Kocsis bácsit nem kellett közbeiktatni, egyenesen engem idézett meg a vizsgálóbíró. De miért a vizsgálóbíró? Egy magánjogi perben? Azért, mert Puskás István nagyot akart markolni, s nemcsak önmagát akarta megvédeni, hanem a társadalmi rendet is. Az ellen is izgattam az ellene írott cikkekben. A vizsgálóbíró azonban átlátott a szitán. Tudok-e tanúkat hozni állításaim igazolására? – kérdezte. – Milyen állításaim igazolására? – Hát hogy olyan magas kamatokat szednek. – Hogyne tudnék, hiszen az egész Gyergyó tudja ezt. – És panaszolják is az emberek? – Igen, én is így értesültem róla.
A felvett jegyzőkönyv, amelyet aláíratott velem, a hivatalos mondatokon kívül lényegében azt tartalmazta, hogy a cikkben foglaltakat „toate lumea” tudja, beszéli és tanúsítja… Többre a sajtóperről sem emlékszem. Vagy lezárult azzal a vizsgálóbírói jegyzőkönyvvel, vagy sajtóamnesztiában részesült, ami akkoriban igen gyakori volt. Rendszerint ezzel kezdte minden új kormány, hogy megszabadítsa újságíróit az ellenzékiség idején zajlott sajtóharcok következményeitől…
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.