[…] Én úgy éreztem, hogy mint újságíró elsősorban a magyar közélet szolgálatára szegődtem. Itt nekem is külön belpolitikai reszortom van. Itt is harcolni kell ám a demokrácia elveinek a győzelméért, hiszen erre már Kolozsváron elköteleztem magam. Ottani tapasztalataim és az Újság dicstelen halála megtanított rá, hogy mialatt az ország politikai életének demokratikus megújulásáért sikoltozunk, a mi kisebbségi életünkben is el kellene végezni ugyanezt a belső megigazulást.
Láttam én azt már Gyergyóban, hogy milyen égetően szükség van erre! Gyerünk hát Gyergyóba újra, s most már ne csak célozgassunk és példálózzunk, hanem lépjünk rá azoknak a tyúkszemére, akik másképpen nem akarják észrevenni, hogy róluk van szó!
Május végén, a gyulafehérvári ellenzéki népgyűlés kavarta politikai vihar csillapodása idején utaztam ki először Gyergyótölgyesre, ahová furcsa, de jellemző panasz sürgetett. A kormány Tölgyest és környékét közigazgatásilag elszakította Csíktól és Neamţu megyéhez csatolta. Büntetés volt az intézkedés, mert Tölgyes vidéke makacsul a liberálisok ellen szavazott a választásokon. A gyimesi románok hűségesen kitartottak a nemzeti parasztpárt mellett, a csángókért pedig a Magyar Párt harcolt meg minden választáson. Ezzel a közigazgatási intézkedéssel egyszerre „értéktelenekké” váltak politikailag a gyimesi románok is, csángók is.
Hatásos büntetés is volt. A románokkal nem törődött többé a nemzeti parasztpárt, a magyarokkal pedig a Magyar Párt, hiszen olyan majdnem mindegy volt már, hogy Neamţu megyében hová szavaznak, ott a liberálisok voltak döntő fölényben. A liberális közigazgatásnak azonban érdemes volt megnyerni magának ezt a területet. Érdemes volt felkarolni Borszéket, a híres fürdőhelyet; s kifizetődő volt belenyúlni a környék közbirtokossági erdőügyeibe, mert azokból mindig lehetett csippenteni valamit a párt hű embereinek. Rájött erre hamar a nemzeti parasztpárt néhány helyi kolomposa is; és csendesen felsorakozott a liberális párt zászlója alá. Jól járt ezzel mindenik, de a legjobban Niculescu Aurél, akinek volt már egy kis takarékpénztára Tölgyesen s emellett egy kiskereskedése is. Úgy látszik, ő volt a legügyesebb, mert új összeköttetéseivel megszerzett egy jelentősebb erdőterületet, és fakitermeléshez fogott.
Pár éve történt csak ez a kis „közigazgatási” sakkhúzás, s most, amikor én a szerkesztőséghez küldött levelek nyomán felkerestem az ottani magyar és román panaszosokat, Niculescu már kényura volt a környéknek. Hozzá folyt be minden pénz, mert a nyújtott kölcsönök kamatjait és tőketörlesztéseit pénzzel kellett fizetni. Ő azonban nem fizetett pénzzel, ő bont adott erdőmunkásainak a saját boltjához, ott vásárolhatott csak minden alkalmazottja, munkása. De bont adott a csizmadiához, kovácshoz, szabóhoz is, mert az ő „embere” volt a csizmadia, a kovács, a szabó. Ezek talán adósságaik kamatjait fizették az elfogadott bonokkal a bankjában…
Ezt írtam meg először, ez volt új gyergyói riportsorozatomnak a nyitócikke, nem véletlenül. Megütöttem benne a további cikkek alaphangját. Azt, hogy a politikai pártok – s köztük a mi Magyar Pártunk is – voltaképpen csak addig s olyan mértékben törődnek a néppel, amíg és amennyire választóiknak tekinthetik. De volt ebben a cikkben egyéb is: egy olyan hadállás biztosítása, amelyből sikeresen védekezhettem majd, ha csatát kell állanom. Ne mondhassák azt, hogy csak ott támadok, ahol veszélytelennek érzem. Niculescu, a tölgyesi román bankár többségi helyzeténél és kománypártiságánál fogva, bizonyára veszélyesebb lehet egy magyar újságíróra, mint a gyergyószentmiklósi magyar Puskás István, aki rangban és társadalmi szerepben párja neki. És Niculescuban a liberális párt emberét is támadom, akárcsak Puskásban a Magyar Pártét. Azzal a különbséggel, hogy az előbbi támadásban a kormány ellen is harcolok, utóbbiban pedig végeredményben a Magyar Pártért; azért, hogy ez a párt megújulván és megigazulván valóban a magyar tömegek képviselője lehessen.
Vártam tehát Niculescu visszaütését. De hiába vártam, a tölgyesi bankdirektor és vállalkozó-basa olyan nagy biztonságban érezte magát a kormány oltalmában, hogy nem törődött az én cikkemmel. Még csak helyreigazítást sem kért. Annál nagyobb, szenvedélyesebb, kiterjedtebb és hónapokig tartó elkeseredett viaskodást eredményezett a lapnak is és nekem is a gyergyószentmiklósi kis bankfejedelem csapkodó haragja. Megértettem fokozott érzékenységét, s még becsültem is. Ő nem érezte, nem is igényelhette a kormány védelmét, illett is, hogy a magyar közvélemény előtt keresse a maga igazát. Kereste is abban, hogy miért egyedül csak rajta csattan a sajtó ostora. A többiek tán jobbak? Hiszen mindenütt magas a kihelyezési kamatláb!
De sehol sem olyan harácsoló, mint Gyergyóban, s egyik banknál sem olyan könyörtelen a költségek szaporításában, mint éppen a Puskás-banknál – bátorítottak haragra gyergyói barátaim.
Igen, ő ezzel akarja takarékosságra nevelni a székelyeket – jutott eszembe nem is egyszer hangoztatott jelszava. – Járjanak bocskorban a székelyek? Jó, hát kérdezzük meg őket: akarnak-e hajlani a Puskás tanácsára… nem emlékszem már, szándékosan történt-e vagy véletlenül, hogy a cikkek a bankszindikátus közgyűlése előtti napokban jelentek meg. Ha kiszámítottan történt ez, nyilván benne volt Füzi Bertalan avatott szerkesztői keze. De azt már ő sem tudhatta, hogy a Magyar Párt hivatalos lapja, a Keleti Újság is velünk egyszerre készíti elő a közvéleményt a Bankszindikátus közgyűlésére. Szükségesnek érezte ezt még a tél elején írott cikkeim Gyergyóban érlelődő hatása miatt. S nem is mond mást, mint mi, csak éppen másként mondja. És elhallgat valamit, amit szerintünk ki kell mondani…
Érzékeltessem néhány mondatnyi idézettel azt a hangot, amellyel a mi hivatalosunk közeledett a tömegekhez? Miért ne, hiszen nagyon tanulságos ám, milyen kesztyűs kézzel nyúlt a számára is igen fájdalmas daganathoz. Íme: „A bankszindikátus felé irányuló várakozásra jellemző az az elkeseredett hangú beadvány, amit a Csík vármegye Gyergyóvidéki gazdasági egyesülete adott be a szindikátusi gyűléshez… Elmondja… a memorandum, hogy a magyarság ellenfelei máris igyekeznek a helyzetet úgy beállítani, hogy a magyar nép azoktól a magyar bankoktól szenved legtöbbet, amelyek még ma is 30-40 százalékos kamattal teszik tönkre.”
Íme, a tény megállapítása, belekeverve az ügybe a magyarságnak valami titokzatos ellenfeleit, akik nyilván azért ellenfelek, mert féltik a magyar népet a 30-40 százalékos bankkamatok terhétől. Aztán tovább így, A nép bízik vezetőiben alcím alatt:
„Népünk politikailag iskolázott vezetőire imádatos tisztelettel, hittel, bizalommal tekint, s velük szemben mindig kész volt kötelességét teljesíteni. Gyergyó népe az első szóra odasereglett az urnákhoz, hogy szavazatait összehordja kiválasztott vezéreinek támogatására…” Alább azonban már ezt mondja a memorandum, amelyet az egyesület nevében és megbízásából Gaál Alajos dr. írt alá és adott be:„A Bankszindikátus, bár bankérdekeket van hivatva védeni, nem engedheti meg tagintézeteinek egy percre sem, hogy a népet lelketlenül kiéljék. A Bankszindikátus kisebbségi jellege nemcsak bankérdekek védelmét kell hogy jelentse, hanem jelentenie kell a magyar kisebbségi tömegek gazdasági védelmét is, mely – sajnos – az alapszabályaiból érthetetlenül kimaradt.”
A lapközlemény úgy „dolgozza be” magába a memorandum szövegét, hogy ne különüljön el az a szerkesztőségi „feldolgozás” szövegétől, hanem lehetőleg simuljon egybe a kettő. Így aztán hangot ad a Gyergyói keserűségnek, kifejezi a nép bizalmát a párt iránt, csak azt hallgatja el, hogy mi az összefüggés a kettő között, hogy miért kell a pártot tisztelni „imádatosan”, amikor a Bankszindikátus védelme alatt dolgozó bankok „30-40 százalékos kamattal teszik tönkre” a népet.
A Keleti Újság közleményével egy időben írhattam én is a magam első cikkét, amely a Brassói Lapok június 3-i számában jelent meg. De most mindenben követtem Füzi dr. tanácsait. Érzelmileg korábbi s tanácstalanul kallódó barátaim irányítását fogadtam el, de tanúknak nem őket hívtam a nyilvánosság elé, hanem Gyergyószentmiklós „vezető egyéniségeit”. Sándor Balázs dr. ügyvéd, Csiby János kereskedő, ipartestületi elnök, Benke Antal dr. ügyvéd, polgármester, Todor Béla dr. ügyvéd, az olcsó holland kölcsön „apostola”, a püspöknél járt küldöttség vezetője, Sándory Mihály nyomdatulajdonos. Dombi János dr., volt városi főjegyző ; ez volt a barátaim segítségével összeállított névsorom. S odaiktattam még a végére Páll Gábor dr. képviselő korában elhangzott s már felemlegetett kijelentését is. Arra kértem őket, mondják el, Gyergyónak mi fáj? De nem elégedtem meg a szabad diskurálással, írásos nyilatkozatot is kértem mindenkitől. Adtak is mind, kettő kivételével, ezek azt ígérték, hogy utánam küldik a szerkesztőségbe, de aztán elfelejtették teljesíteni ígéretüket. Megírtam ezt is. Vagy másfél lapra terjedő volt a riport, mégis én beszéltem benne a legkevesebbet. A nyilatkozatok s a beszélgetések során elhangzott indulatos, sértődött vagy panaszos kijelentések töltötték meg a másfél lapot.
Megtudta ezekből az olvasó, hogy a polgármester szerint „nincs Gyergyószentmiklóson talán egyetlen ember sem, aki ne váltókkal dolgozna”, Todor Béla dr. ügyvédtől azt, hogy a mannaként esengett holland kölcsön nem sikerült. Ő nem tudott belenyugodni a kudarcba. Ha nem akarta tömegesen peresíteni a Transsylvania bank adósait, új pénzforrásra kellett szert tennie. Járta hát Brassót kitartóan, s addig tárgyalt az ottani szász bankokkal, amíg a Sparkassa végül huszonöt milliót helyezett ki Gyergyóba, tizennyolc százalékos kamattal. Drága ez a pénz is, nagyon drága, hiszen Gyergyóban a föld nem hoz ki többet tíz százaléknál. De mégis sokkal olcsóbb, mint a gyergyói bankok pénze. És ki lehet fizetni ezzel a „szász pénzzel” a magyar bankokat, s egyelőre legalább meg lehet szabadulni a váltók peresítésével fenyegető súlyos költségektől. Hát hiszen éppen ezt akarta Todor Béla! Ügyvéd volt, igen jól látta, hogy a váltók peresítése óhatatlanul a kisbirtokocskák, féltett lakóházak árverését eredményezheti, ez pedig olyan anyagi és erkölcsi csőddel jár, amelyből ügyvédi becsületét és tiszteletdíjait is nehezen mentheti ki. Sándory Mihály nyomdatulajdonos a kisiparosok nevében vádolta a bankokat: „Aki egyszer kölcsönre szorult, az a túl magas kamatok miatt önerejéből nem tud már adósságától megszabadulni… A múlt évben hatvan iparos adta vissza iparengedélyét… ”
Ezekből a nyilatkozatokból, beszélgetésekből állott össze a terjedelmes riport. S még néhány olyan személyes vonatkozású megjegyzésből, amely eladdig riportokban, cikkekben nem volt szokásos. Például: „Benke Antal dr. is megígérte az írásos nyilatkozatot, de a postázással ő is elkésett. Lehet, nem szándéktalanul. Az is lehet, hogy a beszélgetésünk leírását sem veszi jó néven. De én állom az elhatározást: nézzünk szembe végre az annyiszor idézett őszinteséggel, és dobjuk félre a hazug aggodalmaskodásokat.”
Az őszinteséggel úgy „néztem szembe”, hogy a riport címében a kormányt is felelőssé tettem – némi gúnnyal persze – a székelyföldi bankuzsoráért, az ő eszközeinek nevezvén a magyar bankokat. Az ügyben érdekelt bankosok ugyanis, de a Magyar Párt pénzügyi szakértői is úgy mentegetőztek, hogy a kormány pénzügyi politikáját vádolták. Szerintük a kormány „drágította meg a pénzt”, mert a liberális bankok vagy nem adnak, vagy csak nagyon magas kamatlábbal adnak viszontleszámítolási hiteleket a magyar bankoknak. A „hazug aggodalmaskodást” pedig úgy dobtam félre, hogy hivatkoztam korábbi gyergyói riportjaimra, amelyekben már sok mindent megírtam. S aztán ezzel a két mondattal folytattam: „Csak azt nem írtam meg nyíltan akkor, hogy ezeknek a bankoknak jó része magyarpárti urak és egyházi érdekeltségek kezében van. Most megírom ezt is, mert így becsületesebbnek érzem magamat.”
A következő, másnapi cikkemben pedig nem takarékoskodtam a szenvedélyes személyeskedéssel sem. Járjatok bocskorban, székelyek! – írtam címnek, s aztán megírtam és folytattam azt a vitát, amely első látogatásom idején kezdődött Puskás Istvánnal, s folytatódott a későbbi találkozásokon. Én az első cikkemet tekintettem jelentősebbnek, mégis ez a második csattant nagyobbat. Tapasztalnom kellett, hogy mennyivel hatásosabb egy érzelemmel telített és jelképessé tehető szólam, mint a súlyosabb, de nyíltan egyszerű tartalom. Puskás Istvánt ez a cím „végezte ki” erkölcsileg nemcsak Gyergyóban, de szinte egész Erdély színe előtt. S éppen egy olyan kijelentésének idézése miatt, amelynek mélyén magam is éreztem egy szemernyi megfontolást érdemlő igazságot. Hiszen erőtlen hazugság az, amelyben egy cseppnyi igazság sincs! S már sajnálni is kezdtem, hogy egy ember fejére zúdítva az ódiumot, talán el is tereltem a figyelmet a lényegről, amelyet az előbbi cikkemben, ha dísztelen egyszerűséggel is, de keményen kimondottam… Következő gyergyói cikkemben ott is lapult a szándék, hogy a meghátrálás szándéka nélkül visszafordítsam a vitát a helyes irányba. Brassay Sándorról szólt ez a cikk, egy gyergyótölgyesi kis bankhivatalnokról, aki eldugott és alacsony helyzetében tán jobb kivezető utat talált a Székelyföldet fenyegető gazdasági összeomlásból, mint tekintélyes és előkelő pozíciókat betöltő pénzembereink. Én úgy éreztem, helyes gondolatokból indult ki. Termelő tőkévé kell tenni még meglevő pénzalapjainkat – javasolta Brassay. Hozzuk össze a bankokat és a közbirtokossági vagyonokat, s létesítsünk munkaalkalmat biztosító üzemeket. Erre lehetőséget nyújt az 1924-es kommerciálizálási törvény. Brassay már emlékiratba is foglalta elgondolását, s elküldötte Gyárfás Elemérnek, aki „bankszindikátusi elnök is, szenátor és gazdag ember is”.
Nagyon meglelkesített ez a kis ember, aki asztala fölé hajlott nagy fejét tenyerébe támasztva, olyan meggyőzően fejtegette az emlékiratba foglalt elgondolásait, hogy én – tán romantikus hevületemben is – a kallódó pénzügyi zsenit véltem látni benne, akit én vagyok hivatva felfedezni. S olyan egyszerűen szép gazdasági hitvallása volt: „…arról van szó, hogy bankjaink ne könnyű 30-40 százalékos kamatokkal, hanem munkásabb, de becsületesebb befektetésekkel keressék meg üzleti számításaikat.” Elgondolásainak akartam megnyerni Gyárfás Elemért, azért hangoztattam nyomatékosan a riportban méltóságait, amelyet politikai és pénzügyi életünkben visel. S ezért írtam magam ugyanebben a számban a vezércikket is, erősen bírálván a bankszindikátusi közgyűlést, amelyen „Még csak biztatást sem adtatok”; mármint ti, vagyis „gazdasági parlamentünk tagjai”.
De Füzi Bertalannak igaza lett: valakinek a tyúkszemére kell lépni, ha azt akarjuk, hogy zaj legyen a kérdés körül.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.