Ebéd után felmentünk a szerkesztőségbe, hogy azokat az új kollégákat is megismerjem, akikkel még nem találkoztam. Ott aztán kiderült, hogy Gizella nagyon jól leírta és jellemezte őket. Kárpátinak, aki szorgalmasan körmölt az egyik íróasztalnál, megvonaglott az ajka, amikor kezet fogtunk, s már ült is vissza: sok távirati anyag feküdt még előtte! Az eléggé vállas, de törpécske Teleky Dezső „tessék” – nézett rám – „ja, igen, az új kartárs. Bocsánat, be kell adnom ezt a hírt”, hagyott ott nyomban, de a „szentély” ajtaja előtt visszafordult, hogy javítson még valamit a kéziraton. Később megértettem hidegségét, felmondásban volt, s minden új emberre úgy nézett, mint aki pontosan az ő helyét veszi el a szerkesztőségben. Horváth Henrik éppen nem dolgozott, s így egyéniségének nem„a zord”, inkább „a kedves” oldalát fordította felém. Vagy tán a Teleky Dezső ridegségének hátterét helytelenítette, arra felelt, amikor rázogatni kezdte a kezemet:
– Helyes, örvendek, nagyon helyes. Jöjjenek csak az új emberek, főleg fiatalok.
Halász Gyula bácsi elkésve érkezett be. Sietett is, még a kalapját is a fején hagyta. Ismerős kalapnak látszott, fekete volt és széleskarimájú, olyan, amilyent én is hoztam haza Párizsból, annyira megkívántam, amikor Jancsó Elemér fején először megláttam. Ezt nyilván Párizsban élő kedvenc fiától kapta – villant meg a fejemben, s hogy hízelgőt mondjak neki, de látszólag akaratlanul, kézfogáskor mindjárt a kalapját dicsértem meg:
– De szép kalapja van a tanár úrnak!
De ő nem értette meg „alattomos” szándékomat. Sőt: félreértette. Azt hitte, figyelmeztetni akarom, hogy sietségében a fején felejtette a kalapját, vagyis udvariatlan. Hát ezen, hacsak nem akart rámpirítani valami csattanós visszavágással, csak szellemes öngúnnyal segíthetett.
– Igen – forgatta meg kezében a kalapot –, szinte kiált egy jobb fej után.
Ez után a szellemesség után suta lett volna minden mentengetőzés. Nem is tettem, hanem elismerően felkacagtam, s követték példámat a többiek is, de ők szabadabban és őszintébben tették, mert sokszor hallottak már hasonló „jó mondásokat” Gyula bácsitól, ő pedig, talán azért, hogy „napirendre” térjünk az akaratlan incidens fölött, melegen érdeklődni kezdett, hogy mikor érkeztem, láttam-e már a várost, hol ebédeltem, s elhelyezkedtem-e már valahol arra a néhány napra, ameddig előre láthatóan itt leszek?
A kérdezősködés első felére én válaszoltam, a második felénél, illetve a legutolsó kérdésnél Székely Gézára néztem, aki ígérte gondozásomat. Korban ő állott hozzám a legközelebb, azaz: még nálamnál is fiatalabb volt. Szólt is nyomban:
– Úgy gondoltam, a Pest szállóban helyezem el, az elég olcsó… De elsősorban nem is ezért. Ott szokott tanyázni esténkint, természetesen a szálló éttermében, Farcádi Sándor, Brassó egyetlen költője.
– Hogyne! – tiltakozott nevetve Gyula bácsi: – Hát az öreg Szemlér? S a fiatal is bontogatja már a szárnyát…
– Hát akkor Brassó egyetlen ismert költője. Egyik verse már a kolozsvári Korunkban is megjelent. Egy hun-székely rokonságra utaló legenda. ..
– Az hun legenda, hun nem – élt vissza Gyula bácsi a kínálkozó lehetőséggel, de valami fanyar mosoly is kísérte a szóviccet. Ennek a mosolynak a „titkát” Székely Géza árulta el később, amikor szobát venni kísért a Pest-be. Gyula bácsi nem helyesli, hogy Farcádi, akinek a rendes neve Sándor Áron, túlságosan sokat időzik a félliteres borosüvegek társaságában. Mert mindig csak egy fél litert rendel egyszerre, de esténkint többször is. Mit csináljon szegény, ha otthon nem érzi jól magát? Egy fatelepen mázsálja a tűzifát a rendelőknek, lakása csak olyan fatelepi, szükséglakás. Két gyereke van s vallomása szerint nehéz természetű felesége. Egyébként Farcád községből származik, innen az író neve.Vagy inkább Szabó Dezső Elsodort falujának a hatása alatt döntött így. Most talán már megmaradna az Áron mellett, mióta Tamásinak olyan nagy sikere van …
Másnap semmi kedvem nem volt a megerőltetőbb munkához. A kollégák is csak éppen beütötték magukat, hogy tájékozódjanak, s már mentek is a dolguk után. A munka sűrűje a déli, majd a délutáni órákban zajlik. Csak Kárpáti tanyázott íróasztala mellett. Neki segítettem hát a frissen érkezett postai és a távirati anyag feldolgozásában. Ennek azonban ketten hamarosan végére jártunk, pedig kézzel körmöltünk mindent: cikket, hírt, tudósítást. Ebben a szerkesztőségben nem volt szerkesztőségi titkárnőnek becsült gépírónő, mint nálunk Kolozsvári. A nyomdászok nem igényelnek géppel írott tiszta kéziratot – tájékoztatott Kárpáti kolléga. – Büszkék rá, hogy ők egy-két nap után minden új szerkesztő kéziratát megfejtik. Legfeljebb egy-két szó helyett szednek mást, de az úgy talán még jobb is, mint „ahogyan a szerkesztő úr írta” – mondják. – Igaz, órára dolgoznak, nem teljesítményre. A lapot meg, ha idejében és folyamatosan kapják a kéziratot, mindig kihozzák az esti vonatindulásokig… így aztán csak kivételesen sürgős esetekben kapunk gépirónőt – kölcsön a kiadóhivatalból.
Ha nem cselekszem valamit, még elalszom itt szégyenszemre – töprengtem magamban. Aztán eszembe jutott a Gizella riportja, amelyről annyit beszélt a tegnap. El kellene olvasnom, de melyik számban jelent meg? Elkérem az egész hónapi gyűjteményt, legalább beleolvasom magam egy kicsit „a lap szellemébe”. Kérésemre Kocsis bácsi hozta is a maga külön „kollekcióját” az október (1927) elsejei számtól kezdve. Találtam olvasnivalót mindjárt a legelső számban. Péter Antal dr. írt hosszabb cikket – a halotthamvasztásról. Azaz nem is: a cikk célja az volt, hogy megmagyarázza, miért tiltja a katolikus egyház a halotthamvasztást. Megtudtam a cikkből, hogy a hittételekben sehol sincs semmi olyan, ami kifejezetten ellene volna ennek az újabban nálunk is elharapózó szokásnak. (Bukarestben tán akkoriban építettek krematóriumot.) Miért tiltja hát mégis a katolikus egyház a halottégetést? – tette fel a kérdést a nyilván igen avatott és illetékes cikkíró. „Először azért – felelt is rá –, mert az undok és utálatos dolog.” Puff neki! Mintha bizony gusztusosabb dolog volna rothadni egy sírverembenl
– Ki ez a dr. Péter Antal? – kérdeztem a kollégától.
– Az éppen a mi apátplébánosunk. Miért kérdi?
– Csodálkozom az ízlésén – morogtam magamban, mert udvariatlanságnak éreztem mindjárt a beköszöntéskor leszólni a helyi tekintélyeket. A kolléga helyeslően bólintott, én meg belemélyedtem a lapnak egy önmagát ajánló közleményébe, amely az Előfizetőinkhez címet viselte. Ez valóban izgalmasan érdekes volt – nekem. A Magyar Párt új hivatalosának, a Keleti Újságnak osztogatta a fricskákat, persze a konkurrenciális harc jegyében. „A Brassói Lapok nem hivatalos, hanem hivatásos lapja a magyarságnak – hangoztatta a cikk. – Nem kellett mesterségesen, máról holnapra átvedlenie egyik formából a másikba, egyik elvről, álláspontról a másikra.”
Hát ez jólesett. Úgy éreztem, a hivatásos szó itt visszakapja eredeti, magasztos értelmét. Kár, hogya cikk az előfizetési árak felsorolásával zárul, kedvezményeket biztosítva azoknak, akik egész évre (vagyis „helyben 900, vidéken 1000 lejt”) fizetnek be az elaprózott félévi, negyedévi vagy éppen havi előfizetésekkel szemben. De nyújtott más kedvezményt is a lap, amelynek már társadalmi és politikai háttere volt: „Bármely felekezet papjai, tanítói, tanárai, valamint az állami iskolák tanítói és tanárai felét fizetik a rendes előfizetési díjaknak.” Ez is tetszett nekem nagyon. Ez igen, ez nemcsak szájalás, ez valóban támogatása a vidéki értelmiségnek. Rá is szorulnak mind, különösen a felekezeti tanítók és tanárok. Az államiak, azok sokkal jobb fizetést kapnak, mégis nagyon helyesen teszi a lap, hogy őket sem zárja ki a kedvezményből. Ne különböztessük el őket magunktól, ha ragaszkodnak a magyar betűhöz, bár állami szolgálatban vannak, hiszen ez sok helyen még kockázatot is jelent nekik.
A következő lap vasárnapi szám volt. Ez meg azért érdekelt különösebben, hogy lám, milyen irodalmi anyaggal tették vasárnapivá?
Hát inkább a töméntelen keretes hirdetéssel elfoglalt oldalak vastagították meg, nem a bőven adagolt irodalmi anyag. Kibédi Sándortól találtam benne verset, Forró Páltól és Kilián Zoltántól novellát, aztán
a már említett folytatásos regényt Semper Idemtől. Ebből eredeti és hazai csak a Kibédi-vers, a többi alighanem vágás vagy átvétel magyarországi lapoktól. Dezső bácsi Gyermekvilág című rovata azonban, bármilyen szegényesen hatott, mégiscsak hazai és eredeti lehetett: egy folytatásos ifjúsági regényből nyúlfarknyi részecske Ilonka nénitől és egy versike Erzsike nénitől.
Látszott, hogy a rovatnak be kellett érnie a hirdetések betördelése után maradt helyecskével. Ezt már helytelenítettem, persze csak úgy magamban.
Aztán egy Benedek Elek-visszaemlékezésnek örvendeztem a következő számban. Második édesanyánk. (Emlékezés a székelyudvarhelyi kollégiumról.) Ha „Elekapánk” is ír a lapba, mégse kerülök olyan rossz helyre. (Később tudtam meg csak, hogy nem a szerző küldte ám az Édes anyaföldemnek ezt a kiemelt részletét, mert akkor éppen „haragban volt” a lappal a Magyar fa sorsáról írott cikke második részének „nem közölhető”-sége miatt. A lap „békülni” próbált, azért közölte ezt a valamelyik más lapból átvágott részletet.)
A nyolcadik számban találtam egy H. H. jelzéses cikkecskét az Irodalom és Művészet rovatban. Elolvastam, hogy így is ismerkedjem Horváth Henrikkel, mert nyilvánvaló, hogy ő rejtőzik a H. H. mögött. Nagyon elismerő ismertetése volt egy képzőművészeti kiállításnak, amely Hans Eder képeit és Oscar Netolicska szobrait mutatta be. A beszámoló igen hangoztatta, hogy mindkét művész brassói, ezzel írója azt az érzést váltotta ki az olvasóból, mintha lökdöste volna: lelkesedj hát, hiszen brassói művészek ezek! Mosolyogtam magamban, mert az volt a gyanúm, hogy mosolyogva fogalmazott így maga az író is. De azért ez még így is vidékies! Elolvastam persze a másnapi számban a T. D. jelzésű könyvrecenziót is: ez meg a Teleky Dezső bácsi szignója. No, ezen a közleményen már a szerző szíve szerinti vidékiesség illatozott. Balogh István Adonias című, akkoriban megjelent ötfelvonásos drámáját dicsérte azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy minél több megrendelésre biztassa a derék olvasókat; annál is inkább, mert a drámához az előszót „Görög Joachim volt kisebbségi szenátor, Gyergyó aranyszájú és aranytollú főpapja” írta. Egyébként ez is vasárnapi szám volt, melléklettel. Gazdagabb az előbbinél: volt benne Szabolcska-vers, aztán egy másik, Fohász című vers Jancsó Bélától, novella Tormay Cecilétől és Huzella Ödöntől, elbeszélés Szász Józseftől Elkukorékolt örökség címmel; aztán a folytatásos regény s a Gyermekvilágban: Ilonka néni regényrészlete, Erzsiké néni verse! No, van itt szép feladat: becsempészni a lapba a rangosabb hazai magyar irodalmat!
– Jaj, de hát menni fog ez itt? – hervadt le bennem rövidesen a bizakodás. – Ebben a lapban, amelyben ilyen politikai szellem uralkodik?
Felháborodásomat egy cikkecske váltotta ki, s mindjárt a címével:„Bernády új magyar pártot gründol”. S hát még, ami a cím alatt volt! Hadd csipegessek ki belőle most – több mint négy évtized múltán – néhány jellemző mondatot, íme: „Eszerint Bernády György dr., Marosvásárhely primárja, új pártot akar szervezni, amely mérsékelt politikai programmal együtt akar működni a román politikai pártokkal. Bernády az ügyben érintkezést keresett dr. Krenner Miklóssal, a Magyar Párt egyik bomlasztó emberével, majd Bárdos Péter kisgazdával, Kosch (sic!) Károllyal is.”
Hát ez az! Ez a hang az, amely miatt Paál Árpádék olyan keserű harcot vívtak pár évvel ezelőtt még a Brassói Lapokkal! Most persze nem veszik fel már a feléjük dobott kesztyűt. Hol is tehetnék? A Keleti Újságnál talán? Ott e hangot kell helyeselniük az én volt bajtársaimnak és mintaképeimnek is. S bizonyára meg is teszik, ha nem is ilyen otrombán. Pedig a cikkben érintett és kicsúfolt embereket mind az ő oldalukon, és velük tanultam meg tisztelni és megbecsülni. Dehát nem éppen ezért suttogták a fülembe Kolozsváron, hogy a Brassói Lapok világnézeti átszervezés alatt áll?! Lesz hát itt tennivaló ezen a téren is.
Találtam aztán még két érdekesnek ígérkező bukaresti riportot m. 1. jelzéssel. Nem olvastam el őket, mert nem tudtam, ki rejlik a két betű mögött. (Később értesültem csak, hogy az a két egyelőre kisbetű is az átszervezés eredménye: Gizella sógorát, Győri Ernő öccsét, Mikes Imrét jelzik szerényen. Bukarestbe szerződtették ottani szerkesztőnek, Farkas Aladár mellé, akit ugyancsak az Újságtól vett át a Brassói Lapok.) Elolvastam azonban egy párizsi riportot, mert Brassai fémjelezte, Gyula bácsi legidősebb fiának és büszkeségének a művészi álneve. Pedig ez a „párizsi levél” a címével nem mondott akkor nekem semmit. Írójáért olvastam el, s azért, mert hiszen én is jártam Párizsban, én is írtam onnan leveleket. A cím így szólt: „Panait Istrati nemsokára leteszi a tollat és ismét vándorútra kél. A francia kritika hódolata a román írónak. A Kyra Kyralina szerzője sikereiről és aggodalmairól beszél.” Nem tudtam én még semmit Panait Istratiról, sem híres regényéről, amit csak később fordítottak le románra is, magyarra is. Nem is jegyeztem meg akkor a néven és regénycímen kívül semmit. A többi mind, amit itt írok róla, most vált érdekessé előttem, a Brassói Lapok újraolvasásakor. Viszont most már annyira izgalmas, hogy nem tudok lemondani róla, egyetlen részletet legalább idéznem kell a cikkből. Brassai voltaképpen Fiédério Lefévre egy közleményét dolgozta fel a Les Nouvelles Littéraires-ből. Lefévre egyórás beszélgetést folytatott a hirtelen olyan híressé vált íróval. S most jöjjön az ígért részletecske ebből a beszélgetésből: „Hogy örömet okozott-e első könyvem megjelenése? Hogyne! És ketten is osztottuk. Midőn Kyra Kyralina megjelent, Ionesco és én megvettünk egy példányt a Place St. Michelen, ahol éppen voltunk. Túláradó örömünkben egy kávéházba húzódtunk be, s Ionesco a könyvet cirógatva hajtogatta: Tőlünk van, öregem, tőlünk!”
Igen, akkor megtehettem, hogy éppen csak a friss ismeretség udvariassága olvastassa el velem „Gyula bácsi fiának” a cikkét, de ne mozgassanak meg bennem semmit azok, akikről írt. Ma világhír glóriázza Brassait is, azokat is, akiknek túláradó öröméről onnan a párizsi Placé St. Michelről beszámolt. Biztosan járt ott ő is; s bement abba a bizonyos kávéházba is, hogy átérezze azt, amit ők ketten éreztek, amikor mellükhöz szorongatták az „újszülöttet”. S talán éppen ez a túláradó öröm a titka annak, amiért ma írás közben megállít a nevük egy pillanatra, hogy kiidézzem egy negyvennégy éves lappéldány néhány mondatát…
Élményeket, érzéseket, ismereteket gyűjtöttem ezek alatt a próbaidős napok alatt Brassóban. Az élmények kérdőjelesek, az érzések ellentmondásosak, az ismeretek tartósak voltak. S ilyenek is maradtak még egy ideig. Már úgy értem, a kérdőjel, hogy vajon megfelelő-e nekem ez a hely, még megmaradt egy ideig ebben a formában: vajon jó helyen vagyok-e itt? A döntés, hogy maradok, ha kellek, nem volt ilyen kérdőjeles. Maradnom kell, ha itt adnak kenyeret. De éppen ez a kell tette ellentmondásossá az érzéseket.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.