De hol voltam én 1927 októberének harmadik hetében az ilyen tapasztalatoktól! Egyelőre igen nagy érdeklődéssel hallgattam Gizella csörgedezését. Most éppen a házakra hívta fel a figyelmemet.
– Nézze csak, csupa egyemeletes öreg ház, s mind-mind manzárdtetővel! Hiszen van manzárdtetős ház Kolozsváron is, de ennyi egyfolytában sehol… S azok a kiugróan kiképzett padlásablakok. Mind úgy képzelem, mintha nagymajmok lapos homlokát s alatta a széles orrlikakat látnám. Szimatolják az utcát. Hát nem édes!?
– Úgy látszik, sok mindent tartottak ezek a szászok a padlásokon… Azért volt szükségük annyi világosságra. Mi otthon megelégedtünk annyival, hogy kitámasztottunk egy-két cserepet, ha több világosságot akartunk.
– Ó, a szászoknak igen fontos hely volt ám a padlás. Gazdagságuk egy részét raktározták el ott…
– Gizella, maga nagyon érti a szászokat!
– Csodálkozik rajta? Én is ervégű magyar vagyok, ahogyan Molter mondja, Eller…
– De most már szálljon le a gazdag padlásról a mi szegény földszintünkre. S beszéljen a kollégákról.
– Nincs már sok hátra. Halász Gyula bácsi, Horváth Henrik, Teleky Dezső. Kárpáti kolléga még, ennek a keresztnevét nem tudom, nem láttam még lenyomtatva. Pedig ő a szerkesztőség igáslova, de a szekerén, amit húz, csupa jelentéktelen lim-lom van: a távirati irodák jelentései, hírek, tudósítók feldolgozott anyaga. Halász Gyula bácsi a szerkesztőség esze. És szíve is. Nagyon művelt, állami reáliskolai tanár volt, de nyugdíjazták, amikor az iskola megszűnt. Akkor lépett be a laphoz. De volt még újságíró fiatal korában. Dicsekedve emlegeti, hogy Mikszáth Kálmán íróasztalánál is dolgozott, a Pesti Hírlap szerkesztőségében. S büszke arra is, hogy legnagyobb fia, ugyancsak Halász Gyula, Párizsban él, jól menő fényképészeti műterme van ott, de emellett irogat is, Brassai néven a Brassói Lapokban is jönnek párizsi riportjai. Gyula bácsi közel jár már a hatvanhoz, de még mindig nagyon fiatalos. Szellemes, szereti a szóvicceket, sokszor megnevetteti az egész szerkesztőséget… ő a szerkesztőség oszlopa, ő írja az állásfoglaló cikkeket. S emellett segít a napi törzsanyag feldolgozásában is. Hát erre szükség is van, mert Teleky Dezső bácsi főként csak a vasárnapi gyermekrovattal törődik. Aggodalmas, töprengő, bizonytalankodó kisember. Ha hiszi, ha nem: kétszer ír meg még egy napi hírecskét is. Előbb impúrumot készít, aztán gondosan letisztázza, úgy adja be. Civilben főszolgabíró volt valahol, úgy lett belőle újságíró. Most csúnyán pletykálok, ugye?
– Dehogy! Csak segít tájékozódnia az új fiúnak. Szükség van ám erre…
– Megnyugtat – mosolygott egy kis öngúnnyal. – Akkor folytatom. De most már csak Horváth Henrik van hátra. Ő az irodalom és művészet című rovatunk vezetője. Azonkívül nagy zeneértő is. A szép elméleti tudósa és fejtegetője, de ő maga nem az. Alacsony és kövér, az öltözködésére sem nagyon vigyáz. Azonkívül erősen rövidlátó és a szerkesztőségben mogorva. Nem szereti, ha munka közben zavarják. Persze, riaszt egy kicsit vöröses és borzas bajusza, aranykeretes szemüvege. Vizsgáztató tanár jut az ember eszébe, ha véletlenül összenéz vele. Bajusza eltakarja a száját, szemüvege villogóvá teszi a tekintetét. De mégis jobb, ha rajta van a szemüvege, mert ha leveszi, egyszerűen nem lehet szembenézni vele. Mintha kancsalítana egy kicsit, biztosan a rövidlátása miatt… Hanem a kávéházban, az uzsonnakávé mellett annál aranyosabb, szórakoztatóbb. Az ember úgy érzi, ha beszélni hallja irodalmi, zeneművészeti kérdésekről, képkiállításokról, hogy csak véletlenül s ideiglenesen tartózkodik Brassóban. Azt beszélik, hogy készíti is az útját kifelé. Na, be is fejeztem. Azaz még mondhatnék valamit, de ez már igazán pletyka…
– Csak ki vele, ha érdekes!
– Azt mesélik – fogta halkabbra a hangját –, hogy Kárpáti kolléga vérbajos. Négy keresztes!
– Hát ez inkább szomorú, mint érdekes.
– Hát hiszen lehet, hogy nem is igaz. Bár mintha látszana is rajta. Olyan furcsán meg-megvonaglik néha az ajka beszélgetés közben… De menjünk ki itt a piac felé. Meg akarom mutatni Brassó egyik nevezetességét. Az Édes lyuk nevezetű vendéglőt – mondta olyan pajzán mosollyal, hogy nyomban megértettem a képzettársítást.
Az Édes lyuk az utcáról csak egy sötéten ásító kapubejárat volt. Beljebb pedig nem akartunk menni, mert ott állt már a szemünk előtt a régi városháza kecsesen, mintha pogácsából építették volna, s mégis esetlenül egy kicsit, mintha elhagyottnak érezné magát a négyszögű piactéren.
– Hát nem elbűvölő? – lelkendezett Gizella.
– Bizonyára. Szép, mert régi. S valószínűleg szépnek tartották akkor is, amikor új volt. Nem hiszem, hogy minden szép, ami régi. Csak azért, mert régi! Vajon mikor épült?
– Ó, ez nem az első formája. Az eredeti valamikor a XV. században készült. A pontos évszámokra nincs memóriám. Pedig Székely Géza megmondta. S azt is, hogy mikor restaurálták, helyesebben építették át a XVIII. század vége felé.
– Akkor még szebb lenne, ha meghagyták volna az eredeti alakjában…
– Bolondság! Hiszen úgy a nyoma se maradt volna meg máig – értett félre. – Hanem nézze csak ezt a teret. Ez sem olyan ám, mint más városokban általában, ahol nevet adtak volna neki, ha szebbet nem, hát legalább annyit, hogy Főtér. Ennek ilyen külön neve nincs, a polgárok általában piacnak mondják ma is, bár a piac most egészen máshol van. De külön neve van a négyszög minden oldalának, s újrakezdik a házak számozását is mindeniken. Búzasor, Lensor, Virágsor, Kádársor… Hol laksz? Búzasor 6. Hol találsz egy divatáru-kereskedést? Virágsor 3. Persze csak úgy mondom, példának…
– Nagyon találnak ezek az elnevezések azokhoz a manzárdtetős padlásokhoz.
– Ugyebár? Ennek is olyan ódon jellege van. De most megmutatom ennek az ódonságnak az igazi jelképét. Jöjjön csak, betérünk itt balra.
Betértünk egy ház sarka mellett, pedig ott nem látszott utcaféle. Megtorpantam. Ott súlyosodott a földre hatalmas tömegével a Fekete templom. Párizsban annyi régi templomot láttam, hogy fogékonnyá váltam az építészeti remeklések megbecsülésére. Kolozsváron is csak visszatérésem után fedeztem fel a Szent Mihály templom felfelé sugárzó kecsességét. Ez inkább a Farkas utcai református templomra emlékeztetett, de mérhetetlenül nagyobbnak éreztem tömegében. A Szent Mihály templom karcsúnak tűnt, felfelé tört; ez ránehezedett a földre, s dermesztően örökkévalónak hatott. Okozhatta ezt a térhatás is: a Szent Mihály templom tágas tér közepén van, ennek alig van tere; nem is nevezik annak, hanem Honterus udvarnak, mintha ezzel is jelezni akarták volna a régi szászok, hogy a szász közösség magánbirtoka ez, a melléje épült hivatalos egyházi épületekkel, s az oldalán figyelmeztetően elhelyezett Honterus szoborral, a brassói szászok polgári szentjének emlékművével együtt. De okozhatta a templom kormos feketesége is, amelynek történetét éppen mesélni kezdte Gizella; persze a pontos évszámokra itt sem emlékezett, de tudta, hogy a XVII. század vége felé volt a nagy tűzvész, amely Brassót felperzselte, s ilyen feketére pörkölte a kétségbeesetten védett templomot. Ez már akkor megvolt vagy háromszáz éves. Úgy is hagyták, hogy örökre emlékeztessen a nagy megpróbáltatásra.
– Kár – sajnálkozott –, hogy nem mehetünk be. Ahhoz külön engedély kell. Tele van százmilliókat érő ritka és régi keleti szőnyegekkel. Egyébként arról is nevezetes, hogy benne van a volt osztrák–magyar monarchia második legnagyobb orgonája. De ezt már Ernőke nézte ki a Pallas Nagy Lexikonból. De hiszen most már maga is brassói lesz, találunk majd alkalmat, hogy belülről is megnézzük. Most még akarok mutatni egy házat… Riportot írtam róla, rövidesen meg is jelenik a lapban.
Az is régi lehet, a neve után ítélve. Túl van a Katalin kapun, már a Bolgárszegben. Az ember azt hinné, hogy ez a Belváros Brassó legrégibb része. De nem, Ó-Brassó a síkság felé terül el, a Hosszú utca meg a Közép utca már oda tartozik. Azt még értem, hogy a Bolgárszeg honnan kapta a nevét. Biztosan néhány bolgár kertész telepedett le ott először…
– De a nevét már székelyek adták. Vagy a hétfalusi csángók…
– Ó, hogyne! Maga minden bokorban székelyt keres – kacagott.
– Mondja meg akkor, hogy a Bolonya elnevezés honnan ered? Ott laknak a maga székelyei…
Átmentünk a Katalin kapun. Egyik oldalán megviselt, patinás bástya kuporgott már közvetlenül az erdős hegy aljában. Várfala is látszott ott, aránylag jó állapotban; érdekesen épnek látszott a kapu is, pedig nyilván századok nyomják már, a várrendszerhez tartozhatott valamikor. Ezt persze karban tartják, a bástyát és a várfalat azonban aligha.
– No, itt van! – állott meg Gizella egy épület előtt. Régi ház volt, az igaz, de én nem láttam rajta semmi különöset. Hallgatva keresgélt rajta valami nevezetest a szemem.
– A felírást nézze. Ott ni, a homlokzatán!
Megtaláltam s olvastam: Sínylők Háza.
– Hát ez mi lehet?
– Ó, hát nem érti, hogy mennyire megrendítő ez a régi elnevezés. Mennyivel többet mond, mint ahogy ma mondják: aggmenház. Bizony sínylők, akik benne laknak. Én tudom, mert jártam benne. Kilencvenöt lakója van, férfiak és nők. Jórészt magyarok és románok. Én legalább szászt nem láttam. Kedvesek, aranyosak… Még csak nem is panaszkodnak, elégedettek a gondozással. De azért csak sínylők. Mert aggok. Riportot írtam róluk. De maguk, férfiak, olyan rideg szívűek…
Láttam már, a régies elnevezés mozgatta meg a riporteri fantáziát, az ad érzelmi töltést nyilván a riportnak is. Gizella most aggódik, hogy másokra tán nem is hat majd úgy, mint rá. Siettem megnyugtatni:
– Hát, ha eddig nem is volt nevezetes ez a ház, a maga riportja biztosan felfigyeltet rá mindenkit. S arra is, hogy mennyivel találóbb a régi elnevezés…
– Köszönöm, ez megvigasztal – mosolygott, de úgy, mint aki érti, hogy vesézés is van a bókban. –Hálából most visszafelé egy édes kis sétahelyen át vezetem. Nem olyan parádés és nagy, mint amilyen a Cenk alatt van, de annál intimebb…
Újra letértünk az útról, de most már jobbra, s rövid percek teltek el csak s már házak mögött és sziklás hegyoldal alatt voltunk. Valóban szép sétahely volt. Jobbról várfal, balról bástya egy kősziklán, párja tán annak, amely a szűk völgy másik oldalán a Katalin kaput őrzi. S a bástya alatt a Kraft patak szilajkodott kőágyában, amelyet pedig maga vetett, illetve ásott magának. Úgy tett, mintha elégedetlen volna, harsogni próbált, de kicsi volt hozzá, s így éppen csak a fülünkbe kiabált. De olyan kis ideig, hogy nem volt időnk megunni, márt kint is voltunk újra az egyik főutcában, valahol a város közepén. A patak pedig egyszerűen eltűnt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy döng lépteink alatt az utca, mintha hídon járnék. Úgy is volt: vastag tölgyfadeszkák fedték el a patakot, amely most már jódarabon ezek alatt áramlott tovább a Közép utca felé. Szava sem volt már, de úgy látszik, megszelídült. Vagy, ha panaszkodott még, elfojtották azt a vastag deszkák, elnyomta az utca zaja. Mi mentünk még egy darabig fölötte, de nem tértünk be vele a Közép utcába, hanem inkább egy széles utat választottunk, amelynek csak egyik oldalán voltak házak, a másik oldalán szélesen terült egy füves, de eléggé gazos sík terület.
– Ez meg, a többi elnevezésből következtetve, bizonyára Baromvásár tér – kacagtam.
– Nem, mintha úgy hallottam volna, hogy itt volt hajdan a szénapiac.
– Úgy is jó itt a város közepén! Praktikus nép a szász…
– De ne azt nézze, hanem inkább ezt a szép házsort, itt balra.
Ennek is sor a neve. Tolvaj sor! Kuncogva nézett rám, hogy lám, elhiszem-e? – Persze nem a hivatalos, hanem a népi. A csúfolkodó. Az újgazdagok építkeztek itt, a nép nem tudja elhinni, hogy becsületes keresetből telt ilyen szép villák építésére.
A villasor mögött zöld domboldal látszott, amelyet felül egyenes fasor szegett be.
– Itt mi van? Újabb sétány?
– Igen. A Fellegvári sétány. A Fellegvár alatt vagyunk. Van rajta épület is, de eltakarják a sétány fái…
Itt töltött hát Dénes bátyám hat hónapot vesztegzárban! De akkor ezek a villák még nem lehettek itt. Látszik rajtuk, hogy újak. Könnyen meglehet, hogy hadigazdagok tartósították bennük üzérkedéseik eredményeit, s ezért érdemelte ki népi elnevezését. Az bizonyos, hogy nem azok csúfolták ki vele önmagukat, akik oda építkeztek. De mintha zártuk volna is már hosszú sétánk körét; a szénapiac másik oldalán a Rózsa körutat s rajta azt a házat véltem felfedezni, amelyben a Grünfeld testvéreknek bemutatkoztam. Gizella megerősítette gyanúmat:
– Úgy van, az ott már a kiadóhivatal. De ha nem fáradt nagyon, térjünk be itt, a posta háta mögött, egy kicsit Bolonyába is. Persze, a szélére csak. Okom van rá.
– Nézze – torpantam meg –, itt egy temető. De milyen rendezett, rangos. Szinte vidám…
Gizella nevetett meglepődésemen:
– Ezért vezettem erre, hogy lássa. Itt nemcsak a szénapiac van a város közepén, hanem a temető is. S még egyéb is… Mindjárt meglátja.
– No persze. De itt a város széle lehetett valamikor…
– De most már a közepe van! S a temető, hát az még szép is! De ott, látja, ott szemben velünk, az út túlsó oldalán, ott kocsmák vannak, lányokkal. Székely lányokkal, valószínűleg… – villantott felém. – Ott nincs csatornázás, az utca szélén folyik a mosogatólé. És ott van a nyilvánosház is!
Nem megbotránkozva mondta, inkább a felfedezés izgalmával, szinte diadallal.
– Értem. Temető és nyilvánosház egymás szomszédságában. De mi van ezen lelkendezni való?
– Hát nem érti? Én fedeztem fel először itt ezt a visszásságot. Én, az idegen. Olyan riportot írtam róla, de olyant! Ez volt az első jelentős cikkem a lapban… – s lélegzett egy nagyot, hogy ezzel is éreztesse elégedettségét. – Nagy feltűnést keltett. A Cuvântul meg is támadott miatta. Mi azonban visszavágtunk, hogy csak úgy csattant. Gyula bácsi lovagiasan megvédte a lap első nő-újságíróját! Majd kikeresem magának a lapszámokat… – ígérte.
Én mosolyogva lestem rá oldalról. Megértettem: újfajta sikeresemény ez Eller Gizellának. Igazi női sikerélmény. Eddig csak gratulációkat kapott hangulatos verseiért. Most már „kardok csattogtak” miatta. Már amolyan hírlapi kardok, hírlapi párbajban…
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.