Nagyon komoly, kevés beszédű volt a két öreg. Egész látogatásom tíz percig ha tartott, s ezalatt is folyton elakadt a beszélgetésünk, ők hallgattak, én meg azt vártam, hogy érdeklődjenek felőlem. Ez már azért is indokolt lett volna, mert mindjárt az első mondatoknál észrevettem, nem sokat tudnak rólam, még annyit sem, hogy a kolozsvári Újság szerkesztőségének voltam a tagja. A Keleti Újságot emlegették csak. Erre én is hallgattam az Újságról, nem akartam emlékezetükbe idézni, hogy milyen csúnya párviadala volt az Újságnak a Brassói Lapokkal. Aztán, hosszú hallgatás után, más újságírók nevével igyekeztek élénkíteni a beszélgetést. Ebből arra következtettem, hogy a szerkesztőség átszervezése valóban folyamatban van, s a véleményemre kíváncsiak.
Dicsértem hát azokat, akikkel szívesen dolgoztam volna együtt; de az egyik névnél elakadtam. Erről a kollégáról valami zsarolási kísérletet pletykáltak. Eszembe jutott, hogy nekik is mennyire meggyűlt volna a bajuk ama bizonyos Tyrnauer Istvánnal, aki kiszolgáltatta őket a Gyilkosnak, aztán külföldre illant, s ott folytatta szélhámoskodását. A fekete fivér észrevette habozásomat.
– Tessék csak bátran. Magunk között marad.
– Hát, annak a múltjában vannak bizonyos… fekete pontok – kerestem a szót, hogy minél enyhébb legyen a benne rejlő minősítés.
– Pontok? – kacagott fel váratlanul és olyan vidáman, ami sehogyan sem illett korábbi kimért komolyságához. – Tehát csak pontok, nem foltok? Akkor még ki lehet bírni…
Elmosolyodott a másik fivér is.
Én meg éreztem, hogy elpirulok, hiszen nyilván a fogalmazásomat tartották mulatságosnak… De a jelenet feloldotta merevségüket. Talán azt is észrevették, hogy elpirultam. Hirtelen mind a kettőnek támadt mondanivalója:
– A próbaidőre természetesen napidíjat utalunk ki…
– Megtérítjük az útiköltségét is…
– S végleges költözködése költségeit is a cég viseli majd…
Nem tudtam, megsértődjem-e a váratlan kacagás miatt, vagy az egymás után pergő mondatok értelmét értékeljem. A két első úgy hangzott, mintha már utazhatnám is vissza, a harmadik azonban szinte ígéret a szerződtetésre. S mindketten elégedetten, biztatóan néztek rám. Úgy határoztam, hogy nem sértődöm meg, de azért alul én sem maradok.
– Én azért kerülném a fekete pontokat. Minden fekete folt pont volt előbb…
Nem volt ennek a jelenetnek semmi szerepe a szerződtetésemben, hacsak annyiban nem, hogy nem ingatta meg, inkább tán szilárdította a már korábbi elhatározást. Hiszen nem ingatta meg a kérdezett újságíró szerződtetését sem. A fivérek valószínűleg végleg meg is feledkeztek róla, én pedig nem akartam diadalmaskodva felemlegetni, amikor alig két év múlva lapunk nyílttéri közleményben tagadott meg minden kapcsolatot egy vidéki szervezőjével és tudósítójával, aki előbb nem számolt el a beszedett előfizetési dijakkal, aztán meg elbocsátása után bosszúból feljelentést tett a szigurancán, hogy a Brassói Lapok csak Brassóba és a közeli környékre küld cenzúrázott példányokat, a távolabbi vidékeken és főként a nyugati városokban olyan lapot árusít, amelyen nem hajtja végre a cenzúra utasításait. Ezért olyan népszerű a távoli végeken is.
Ugyanaz az ember volt ez a feljelentő, akinek fekete pontjaival olyan sikeresen megnevettettem most a testvéreket… Nem is folytatták már tovább a beszélgetést, hanem elbocsátottak, hogy kérjek valami munkát a szerkesztőségben. Visszasétáltam hát dr. Móriczhoz, de neki más volt a véleménye. Milyen munkát adhatna? Táviratok, vidéki tudósítások feldolgozását?
Azt már tudja, hogy fogalmazni tudok, erről nem kell bizonyságot tennem. S nem is úgynevezett kenyér-újságírót remélnek bennem, aki bent ül a szerkesztőségben, s formába önti, átírja vagy átjavítja a beérkező anyagot, hanem olyant, aki színt, elevenséget, sőt színvonalat hoz be a laphoz. Vagyis riportert. Ismerkedjem össze a kollégákkal… És ismerjem meg előbb a várost. Aztán pihenjem ki magamat, hiszen valószínűleg kifárasztott az éjszakai utazás.
– Hát akkor inkább városnézőbe mennék. Pihenni egyelőre még nincsen hol…
– Micsoda? Hát nem vett még szobát?
– Egyelőre nem. A csomagomat az állomáson hagytam. Itt még teljesen ismeretlen vagyok…
– No, akkor megkérjük Székely Gézát, ha már bent van, hogy legyen segítségére a kolléga úrnak.
A legfiatalabb munkatársunk…
Átmentünk a másik, a nagy szobába, amely úgy tele volt íróasztallal, hogy nehezen lehetett miattuk a falhoz férni. Székely Géza bent volt már. De „bent volt” még valaki, aki visítozva szaladt felém, amint megpillantott:
– Maga is itt? Ó, be jó! Jaj, be jó! Mennyire örülni fog Ernő is, ha megtudja… Mi már egy hónapja itt vagyunk. Én itt a lapnál, Ernő egyelőre otthon dolgozik. Regényt ír, amelyet folytatásosan közöl majd a lap… Pergett a nyelve Somlyói Eller Gizellának, s örömének apró visításokkal adott kifejezést. Ó, be jó!
Jaj, be jó! Aztán elhallgatott, de csak addig, amíg Móricz dr. összeismertetett Székely Gézával s magunkra hagyott. Gézának még annyi időt sem engedett, hogy felajánlja szolgálatait, amire pedig szerkesztői megbízást kapott. Micsoda? Úgy otthon van már ő Brassóban, hogy nálánál jobb vezetőt nem is kapok. Tele van friss benyomásokkal, ki kell azokat beszélnie magából. Különben is egy városról csak az tud igazán izgalmas dolgokat mondani, aki nemrégiben ismerkedett meg vele… Tudják is a régi brassóiak, hogy milyen édes, furcsa, ósdi városban laknak! Nekik minden megszokott, természetes. Mit mond például Székely kollégának az, hogy Móricz szerkesztő úr a Cérna utca sarkán lakik? Semmit. Mert ő nem tudja, hogy ilyen utca nincs is tán több Erdélyben. Mert ezt nem azért nevezik ám Cérna utcának, mert cérnagyár van benne, ahogy hinni lehetne, hanem azért, mert olyan keskeny, hogy két ember csak szorosan karonfogva egymást fér el benne. S ezek is csak akkor, ha nem túlságosan kövérek. Ő tudja, mert megsétálták magukat benne Ernővel, s bizony jól az Ernő oldalához kellett simulnia. S ebben a keskeny utcában mégis vannak házak is. Még szám is van rajtuk, hogy a postás megtalálja a címzetteket.
Egy lélegzetnyi résen Székely kollégának mégis sikerült beférkőzni az egymásba olvadó mondatok közé:
– Igen, de szállodába is el kell kísérni a kolléga urat. Oda igazán nem mehet vele. Még félreértenék.
– Szállodába? Ilyenkor? Délelőtt? Hogy aztán meg kelljen fizetnie a napot? Oda majd elkísérheti délután hatkor vagy este. Most én teszek vele egy nagy sétát a városban. Igaz? – nézett rám sürgetően. Én meg Székely kollégát néztem, lám, hogyan fogadja, hogy így rendelkeznek vele? A szerkesztő, az még hagyján, attól utasításként is veheti egy ilyen fiatalember… De Gizella még új itt a szerkesztőségben, alighogy megmelegedett.
De Géza már rám is úgy nézett vissza, mintha tőlem is utasítást várna. Annyival fiatalabb volna, mint én, hogy máris felettesének néz? Törpe termetével, felfelé fésült szőke hajával, kék szemének reám függesztett készséges tekintetével lelkes gimnazistának hatott.
Később megtudtam, hogy a nyomdából került a szerkesztőségbe, s egyelőre gyakornokként tanulja az újságírást. Akkor ezzel magyaráztam állandóan tapasztalt engedelmes szolgálatkészségét. Az együtt töltött hosszú évek során aztán meggyőződtem, hogy a segítőkészség, a szerénység, a fáradhatatlan szeretetreméltóság alapvonása jellemének. Ott állott ő mindig mindenki mellett, ha úgy érezte, hogy szükség van a segítségére. A leghasznosabb „aprómunkás” volt, akit valaha is ismertem. Felfelé tört, de minden hiúság és nagyravágyás nélkül. A szerkesztőségben mindenes volt, a Turistaegyesületben az elnök jobb keze s az átjelzések szorgalmas festegetője, a sportolóknál munkabrigádot szervezett, s maga is részt vett előbb a kis, majd a nagy síugró sánc építésében, a Székely Társaságban szervezte a társas összejöveteleket, mindenféle egyházi és társadalmi-kulturális rendezvényre jegyeket árult, közönséget toborzott. De soha nem tolakodott senki elébe, inkább még hátra is lépett, mintha attól tartana, hogy a sarkára hágnak.
Így tett most is, pedig Gizella könnyű cipellője aligha súrolta volna le a sarkáról a bőrt:
– Rendben van. Akkor délután ötkor találkozunk itt, a szerkesztőségben…
Így aztán városnézőbe indultunk ketten Gizellával. Előbb a Vár utca felé vezetett, mert abban laktak Ernőjével egy hónapos szobában és úgy tervezte, hogy felugrunk egy-két mondatra Ernőhöz is, de mire odaértünk, mást gondolt:
– Hagyjuk dolgozni. Karácsonyra el kell készülnie a regényével. Addig apró adagokban kihúzza a lap a mostani folytatásossal. Gandhiról és életéről szól. Nem, nem az Ernőé, ez a mostani. Valami Semper Idem írta, illetve olyan névvel közöljük, vagyis álneve valakinek. Nem tudja véletlenül, hogy kinek? Nem, nem tudtam, s így hamar átterelhettem a csacsogó patakvizet, amire Gizella kifogyhatatlan mesélőkedve emlékeztetett, egy olyan malomkőre, amely nekem őrölt:
– Érdekes, sem Móricz dr., sem a Grünfeld testvérek nem mondták, hogy mutatkozzam be a főszerkesztőnek is.
– Szele Bélának? Ó, hozzá nem sok közünk van. Nagyon ritkán jár be a szerkesztőségbe. Ő Brassó legfőbb társadalmi tekintélye. Elnök vagy alelnök mindenütt: Magyar Pártnál, Székely Társaságnál, egyháznál…
– Egyháznál elnök nem lehet. Ott talán gondnok vagy főgondnok…
– Persze. A reformátusoknál… Most jut eszembe, hogy milyen kerek fejű, vastagnyakú kálvinista. A tegnap ügyeltem meg. Találkoztunk az udvaron, ment föl az ügyvédi irodájába. De nem is köszönt, biztosan nem is ismer még. Személyesen biztosan nem. Én pedig csak nem köszönhetek előre neki. Mégis, nő vagyok, nem igaz?
Helyeseltem, aztán megemlítettem, hogy még csak Kocsis bácsit ismerem s Székely Gézát annak az első találkozásnak a mértékéig, amelynek tanúja volt. S természetesen Móricz dr.-t, akinél először jelentkeztem.
– Ó, Móricz dr. bűbájos ember és aranyos szerkesztő. Minden kéziratomat leadta eddig. S milyen okos! Tudja, hogy Móricz Zsigmond testvére? Engem nagyon meglepett, amikor megtudtam. Kár, hogy lemondott a szerkesztésről, már várjuk is az új szerkesztőt, Szatmárról. Tán nem is marad a lapnál, csak a felmondási időt tölti ki. Valami vitája volt Szele Bélával, azért. De az is lehet, hogy ezt csak pletykálják. Készül kifelé, végleg Budapesten akarnak letelepedni, a felesége is erre biztatja. Azt hiszem, inkább ezért…
Nem figyeltem fel különösebben, hogy mit is mond a szerkesztő és a főszerkesztő közötti vitáról…
Ezért nem is kérdeztem semmi közelebbit. Honnan sejthettem volna meg, hogy okoz majd gondot nekem is ez a főszerkesztő, akit „nem is igen lehet látni a szerkesztőségben”. De hiába is kérdeztem volna, Gizella sem tudhatott többet.
Előttem is csak akkor lett világos a vita tárgya és természete, amikor évekkel később elolvastam Benedek Marcell könyvárusi forgalomba nem került füzetkéjét édesapja, Benedek Elek életének utolsó éveiről. Szinte mindenről tudtam, amit a füzet elmondott, mégis belőle értettem meg, hogy mennyire igaz a címe: Magyar író tragédiája 1929-ben.
Nos, a tragédiához vezető úton jelzett pirosat – eredménytelenül – Móricz dr. tiltakozó lemondása. Hiszen olvastam én Benedek Elek Püspök és püspökfi című hatalmas vitairatát Makkai Sándor hírhedtté vált könyve: A magyar fa sorsa védelmében. Nagy cselekedetnek tartottam hogy azokban az időkben egy püspök egész könyvet ír Ady költői nagyságáról. Úgy éreztem, ez a könyv Erdélyben a mi győzelmünkre dönti el a még mindig tomboló csata sorsát. De még nagyobb dolognak tartottam, hogy a könyv és írója ellen feltajtékzó budapesti támadások ellen éppen az öreg Benedek Elek, mindannyiunk édesapja emeli fel a szavát. Merhetik-e ezek után a mi vaskalaposaink kitiltani Adyt a középiskolákból?
Nem tudtam azonban a nyílt színen folyó küzdelem rejtett vagy legalábbis elhallgatott háttereiről. Idézzem hát ide Benedek Marcell füzetének néhány mondatát, abban a reményben, hogy egy kicsit összeszorítja a mai olvasó torkát is: „Két részből álló hatalmas cikket ír. Az egyik – Makkai könyvének ismertetése – megjelenik a Brassói Lapokban. A másik a bejelentett folytatás… nem közölhető. A főszerkesztő hosszú mentegetőző levelet ír: lapunk közönségének 90 százaléka Ady-ellenes… A cikk hatása alatt előkelő helyről máris erős támadó írást kaptunk Makkai ellen, s ennek közlését csak úgy tagadhatjuk meg, ha bátyám cikke nem folytatódik… Móricz Miklós lemond a szerkesztői állásról.”
Így nyílott ki a szemem egészen, s már azt is bizonyosra vettem, hogy Móricz Miklós nem értesült a főszerkesztői levélről, csak azután, amikor az már postán volt a címzett felé. A füzet olvastakor ezt már tapasztalatból állapíthattam meg…
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.