Nyakamba lógott a felhők lába, amikor másodszor megérkeztem Brassóba, most már a végleges odatelepedés elszántságával. Bezzeg nem ragyogtak már hósipkáikban a mesebeli hegyek, amikor Földvárnál kinéztem a vonat ablakán, hadd lássam: közeledünk-e? Olyan fekete felhők lepték el őket, hogy nem látszott belőlük semmi; s a Cenknek is alig a lába térdig, azon felül ő is ködszitálásba rejtette magát […]
Szállásomon már várt a háziasszony. Az előszobában ott volt a gyerekágy s benne a gyermek, de ébren volt már az is, és viháncolt a neki még szokatlan hálóhelyén. A férj útban volt már a hivatalába, de bekísért még a szobába, ahol vetett ágy várt.
– Pihenjen egyet még a szerkesztő úr, mielőtt beáll a hámba… Biztatott erre a háziasszony is, de mert szeretett beszélgetni, mindjárt el is újságolta, hogy a „többiek” már megérkeztek s munkába is álltak…
– A többiek? Hát azok kicsodák?
– Istenem, hát az új szerkesztők […]
Kocsis bácsival az udvaron találkoztam, akkor vitte kimutatásait a kiadóhivatalba. Kérdésemre, hogy van-e bent már valaki, háta mögé bökdösött a hüvelykujjával s hunyorított:
– Az új seprű.
– Micsoda?
– Hát az új szerkesztő! – s már döcögött is tovább.
Egyenesen a rabicfalú szentély ajtaján kopogtattam hát, hiszen Kocsis bácsi furcsa tájékoztatásából megértettem, hogy az „új szerkesztő” egyedül lehet bent, azért érdemelte ki az új seprű minősítést. A szűk szobácskábán egy nekem teljesen ismeretlen ember magasodott fel az íróasztal mellől, sőt ki is lépett mögüle, amikor megmondtam a nevemet s azt, hogy mi járatban vagyok.
– Dr. Füzi Bertalan – nyújtotta a kezét. – Örvendek, hogy együtt dolgozhatunk…
Olyan magas volt, hogy kissé fölém hajolt, amikor kezet fogtunk. Kopaszodással magasodó homloka alól két nagy, hólyagosnak tetsző szem tekintett rám barátságos kíváncsisággal. Bazedovos? – villant meg bennem a gondolat, de a barátságos tekintet bizalmat keltett bennem ugyannyira, hogy komázó közvetlenséggel próbáltam melléje magasodni, bár láttam, hogy jó pár évvel idősebb nálam:
– Doctor iuris utriusque? – kérdeztem.
– Igen, de sohasem ügyvédeskedtem. Kezdettől újságíró vagyok. Kezdett rémleni bennem, hogy találkoztam én már ezzel a névvel, talán a Dénes Sándor szatmári lapjában, a Szamosban. Szatmárról érdeklődtem tehát, ahol én még sohasem jártam, ő meg Kolozsvárról faggatott, hogy merre felé tájékozódnak azok az újságírók, akik az ottani „nagy sajtóátszervezés” nyomán kihullottak a szerkesztőségekből. Nemigen tudtam olyant mondani, amiről ő már ne tudott volna. Olyan tájékozottnak mutatkozott, hogy bátran kipakoltam:
– Kolléga úr olyan tájékozott! Mondjon nekem valamit az itteni „nagy sajtóátszervezésről”. Bevallom, én úgy cseppentem ide, ahogy a légy esik a tejbe… Elvillanó mosollyal jelezte, észrevette ám, hogy megismételtem az ő kifejezését, s hogy jelentése van ennek a kifejezésnek nála is, nálam is.
– Nem, ez itt másfajta átszervezés. Mondhatnám: ellenkező értelmü! S egyelőre be is fejeződött, együtt vagyunk már mindannyian. Így derült ki, hogy nem túloztam, amikor a tejbe esett légyhez hasonlítottam magamat. Az én nevem valóban nem az itteni átszervezés elején, nem is a közepén, hanem a legvégén állott – a jelentőségeket tekintve. De most már mindent akartam tudni, hadd lássam az egész elképzelést, s az egészben a nekem szánt szerepet.
Füzi néhány mondattal világított rá a dolgok lényegére. A lap igazgatója koncepciózus üzletember. Tudja, hogy a mi lapunk, amely mögött nem állanak tőkeérdekeltségek, sem politikai pártok, mindössze egy családi részvénytársaság, csak akkor él, ha fejlődik, s csak akkor fejlődhetik, ha a tömegek érdekeit szolgálja és szólaltatja meg. A lapot a tömegekkel a szerkesztőségnek kell megszerettetnie. Ha a szerkesztőségnek sikerül, akkor ő, az igazgató, úgy beszervezi ezt a lapot, hogy országos jelentőségűvé válik, a üzletileg olyan szilárd lesz, hogy sikeresen visszaver bármilyen konkurenciális támadást. Ezt megígérheti.
Olyan beavatottnak látszott Füzi kolléga, hogy valami sértődöttségféle kezdett csírázni bennem: hát engem nem tartottak elég méltónak rá, hogy egy kicsit bár tájékoztassanak? Ebből a sértődöttségből buggyant ki, kissé kételkedő hangárnyalattal, a kérdésem:
– S ezt mind ő maga mondja, az igazgató?
– Részben – mosolygott Füzi. – Felét ő mondja, felét én kombináltam hozzá abból, amit másfelől hallottam. Mert azért nem éppen ilyen tiszta, áttekinthető képlet ez! Itt van mindjárt a főszerkesztőnk, akihez a Grünfeld-testvérek ragaszkodnak. Nagy magyarpárti korifeus…
– Én úgy hallottam, nemigen jár be a szerkesztőségbe…
– Ez igaz, de azért mégiscsak alkalmazkodnunk kell valamennyire ahhoz, amit a személye képvisel. Legalábbis egy ideig. De mindennél fontosabb, hogy érdekes, olvasmányos lapot csináljunk. A mi legfőbb gazdánk a nyájas olvasó. Az én elvem az, hogy az olvasó szent és – sértegethet…
– Ezt most találta ki? – kacagtam elismerően.
– Nem – kacagott ő is –, ezt Dénes Sándortól, a Szamos gazdájától kértem kölcsön, annyira szellemesnek s egyben mélyértelműnek tartom. Ha jól alkalmazzuk, olvasni fogják a lapot azok is, akiknek az érdekében írjuk, de azok is, akik ellen írjuk. Ez utóbbiak lesznek, akik azért olvassák, hogy sértegethessenek. De mi nem törődünk velük…
Nem tudtam hirtelen, komolyan vegyem-e ezt a lapcsinálási programot, vagy csak szellemeskedő tréfának tekintsem. Füzi komolyan vette, s erről igyekezett engem is meggyőzni. Később félórás előadást tartott erről a gondolatáról az ország minden részéből behívott tudósítóknak, lapterjesztőknek, szervezőknek, hogy megtanítsa őket helyesen viselkedni munkájuk közben. Ugyanakkor én a lapnak a Magyar Párttal szemben tanúsított s nem mindig következetes és egyértelmű viselkedését iparkodtam megmagyarázni – s hallgatóink a két előadásból kiérezték azt az egy értelmet, amit sugalmazni akartunk. De addig még Füziben is gazdagodnia kellett a gondolatnak, bennem pedig előbb kicsíráznia, mint magnak, s aztán új magot hoznia. Ezért most inkább csak udvariasságból nevettem még egy kicsit, hogy utat nyissak annak a kérdésemnek, amely kezdettől ott leselkedett a szavaim mögött.
– Kik azok az új kollégák, akikkel kiegészült még a szerkesztőség?
Kicsit csodálkozva nézett rám: hát nem tudom? És csak most érdeklődöm, amikor már le is kötöttem magam? Éreztem, hogy ha most kimondaná a gondolatát, finoman tapasztalatlannak nevezne, akinek szüksége van a pártfogására. Tájékoztatott hát, hogy az átszervezés már befejeződött, s velem együtt összesen öt emberrel egészült ki a szerkesztőség. Ketten – én és Eller Gizella – Kolozsvárról jöttünk. A bukaresti szerkesztőség is kapott két új embert: Farkas Aladárt bizonyára ismerem, a megszüntetett Újság bukaresti embere volt. Melléje került Mikes Imre, Eller Gizella sógora. Győri Ernő öccse. Mind a kettő kitűnő riporter. Farkas Aladár arról nevezetes, hogy „mindenütt jelen van, mindenről értesül”. Mikes tolla inkább tőr, mint kard: szellemesen támad, váratlanul szúr. Ide Brassóba vele, Füzivel együtt jött, de nem Szatmárról, hanem Nagybányáról Körözsi Sándor. Művelt ember. Együtt volt hadifogságban Markovics Rodionnal, s ott jól kihasználta az időt: nemcsak oroszul tanult meg, hanem angolul és franciául is. Magyarul, románul és németül már otthon, a családban beszélt. A Szibériai gamizonnak nemcsak egyik hőse, hanem bizonyos értelemben társszerzője is. Markovics, aki élénk levelezést folytatott társaival, „kollektív riportregény”-nek nevezte művét. Ugyanis nemcsak maga, hanem fogolytársai élményanyagát is feldolgozta. Levelek útján tartott kapcsolatot egyesekkel, másokat személyesen is felkeresett. Ezek közé tartozik Körözsi kolléga is …
Füzi tájékoztatójából hol sütött reám a napsugár, hol élesen vágott a szél, mint valami április eleji napon. Napsütés volt a bizalma, hogy beavatott terveibe, véleményt mondott az igazgatóról, az új kollégákról. Csípős szélnek éreztem azonban, hogy olyan nagy véleménnyel van az új munkatársakról. Lám, felmérte már, hogy hol, mire használja őket, arról azonban egy szót sem szólt, hogy tőlem mit vár, velem mi a szándéka? […] Személyesen még nem ismertem a felsorakoztatott új kollégákat, de hallottam már róluk korábban is. Mindnyájan idősebbek voltak nálam, s az újságírásban meg éppen öregeknek számítottak. Mikesnek az a híre volt, hogy különös rátermettsége van a mesterségre. Füzi találóan adott tőrt a kezébe kard helyett. A tőrhöz, szemben a karddal, ravaszság kell, a ravaszságban pedig benne van a sunyiság is. Sunyi embernek kancsal az
esze – mondja a közmondás. Barátként is, ellenségként is hozhat meglepetéseket, mert nehéz eligazodni rajta.
De nem látszott kisebb vetélytársnak Krizsán sem, különösen most, hogy Füzi úgy – rám nézve figyelmeztetően – felemlegette műveltségét, nyelvtudását, a tanulásban tanúsított makacs kitartását. Lám, a hadifogságot is milyen jól a maga javára fordította: gyarapította a tudását. De hozott onnan másfajta tudást, tapasztalatot is – emlékeztem vissza. Talán még éves újságíró sem voltam, amikor küldöttségben jártam érdekében Eugen Bianu sziguranca vezérfelügyelőnél Kolozsváron. Kádár Imre vezetett fel bennünket, az újságírószervezet egyik alelnöke: Mátrai Jánost és engem. Mátrai Kolozsvár legöregebb, én a legfiatalabb riportere voltam. Ez volt a cím, amely a küldöttség tagjává minősített. Nem szívesen jártak küldöttségben a nevesebb újságírók ilyen helyeken és ilyen ügyekben. Kádár is csak azért nem térhetett ki előle, mert „ő tudott a legjobban románul”. De Bianu vezérfelügyelő nem ragaszkodott hozzá, hogy románul beszéljünk. Ő fordította magyarra a szót mindjárt az első mondat után azzal, hogy „így biztosan jobban megértjük egymást”. Nem tudom, finom bírálat volt-e ez a Kádár román tudására vagy csak egy művelt főhivatalnok előzékenysége, de ezzel engem is a küldöttség tényleges tagjává avatott, holott előzőleg nyilván csak azért kerültem bele, hogy „kilegyen a szokásos hármas”. Nem tudtam a küldöttség céljáról sem többet annál, hogy Körözsi kollégánkat Nagybányán letartóztatták, s mi közbejárunk az érdekében. Így történhetett meg, hogy Kádár óvatos és kérő hangú mondatai nem elégítettek ki, közbeszúrtam hát egy alkalmas pillanatban én is a magam mondanivalóját az újságírói véleménynyilvánítás szabadságáról.
A közbeszólásnak váratlan hatása lett. A vezérfelügyelő csodálkozva nézett rám. Kádár pedig dadogni kezdett zavarában. Egy pillanatig abban a boldog hiszemben ringatóztam, hogy lám, én találtam fején a szöget, s a legjobb mindig az egyenes szókimondás. Bianu szemében azonban a csodálkozás hirtelen kiváncsi érdeklődéssé változott, aztán elkacagta magát:
– Maga, édes fiam, biztosan azt sem tudja, miről van szó. Kádárra nézett, az pedig restelkedve bólintott:
– Igen, a kolléga úr talán azt hiszi, hogy valami cikk miatt van a baj. Viszont az sem lehet alapos gyanúok ugyebár, hogy Krizsán kolléga a hadifogságból tért haza, s ott bizonyos szerepe volt az orosz forradalom idején fogolytársai között…
A vezérigazgató ezt készségesen elismerte, s ígérte is, hogy kollégánk ügyét alaposan kivizsgálja. Ezzel bocsátotta el a küldöttséget; Kádár pedig az utcán engem azzal, hogy máskor fékezzem a hevességemet; s vegyem fontolóra, hogy hol vagyok. A sziguranca nem szokott közönséges sajtóperekkel foglalkozni. Ennyi persze nekem még nem lett volna elég, hiszen sajtó útján is lehet államellenes izgatást elkövetni. Mátrai azonban kiegészítette a figyelmeztetést azzal, hogy Krizsán kollégát kommunista szervezkedéssel gyanúsítják, azért tartóztatták le. Azt is hírlelik róla, hogy agitátorképző iskolát végzett volna… Igaz viszont, hogy mi úgy teszünk, mintha nem tudnánk erről…
Küldöttségjárásunknak akkor nem sok eredménye lett. Krizsán kollégánk hosszú hónapokig, vagy tán egy egész évig járt újabb „iskolát” nálunk is, itt azonban ezt vizsgálati fogságnak nevezték. Nem tudok erről pontos adatokat mondani, mert amikor később felemlegettem neki, hogy milyen körülmények között hallottam róla először, kedvetlenné vált, mint az őszi eső, amelyben csak a nedvesség kellemetlenül sok és a ködszitálás, de egyébként alig csepeg.
Pedig máskor szívesen és sokat beszélt oroszországi élményeiről is; de még szaporábban peregtek ajakáról most már a vidám tavaszi esőcseppek, amikor a nagybányai festőkolónia színes életéről mesélt, amelyben egy ideig Tersánszky Józsi Jenő oldalán nyakig lubickolt. (Később engem is összeismertetett az akkor már Budapesten íróskodó Tersánszkyval. Levelet küldött neki egy utam alkalmával, s igen melegen beajánlhatott, mert Kakuk Marci figurájának megteremtője nyomban magával vitt egy estélyre, amelyen nem felolvasott, hanem egy síp segítségével népdalokat adott elő, mondván szóval a szöveget, sípjával pedig a dallamot. Az estély után úgy összebarátkoztunk, hogy még 1950-ben is elküldte a Kakuk Marci történetének kétkötetes kiadását ezzel a dedikációval: Kacsó Sándornak régi, változatlan szeretettel. Pedig ez után az első után nem találkoztunk többé soha.)
Így tudtam meg, hogy próbálkozott a festészettel is, ami egyébként útkeresése idején számára igen természetes volt, hiszen atyafisági kapcsolatok fűzték a művésztelep néhány legkiválóbb alkotójához, öccse volt Krizsán János festőművésznek, veje Ferenczy Károlynak, sógora Ferenczy Béninek és Valérnak, mert ezek nővérét, a már akkor neves gobelin-művésznőt, Ferenczy Noémit vette feleségül. Mindez őszinte és meleg barátsággá dúsította érzelmeimet iránta.
Persze, csak később, mikor közelebbről megismertem. Most még csak annyit tudtam róla, amennyire a kolozsvári küldöttségjárás kalandja figyelmeztetett, s amennyit felkészültségéről Füzi nagy elismeréssel mondott. De ennyi is éppen elég volt, hogy magamnál sokkal többre tartsam, s a vetélytársak közé soroljam, akiktől tartanom kellene; de tán mégis az volna a jobb, ha tanulnék tőlük, hogy velük egy szinten hordhassam a fejem…
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.
