Úgy léptem be először a Brassói Lapok szerkesztőségi szentélyébe, hogy kaparásztam egy kicsit a dísztelen ajtón a kilincs után, még kopogtatni is elfelejtettem.
Első benyomásaim nem voltak kedvezőek. S nem a későbbiek sem, legalábbis ami a komfortot, a kényelmet, a felszereltséget illette. Dísztelen volt itt nemcsak a szentély bejárata, de az egész szerkesztőség. A tényleges szerkesztőnek különkerített kuckóval szemben, a nagy szoba sarkában akkora skatulya volt összeütve lécekből és papundekliből, hogy egy ember szűken elférjen benne, s a keskeny asztalkán, amelyen telefonkészülék állott, még jegyezhessen is. Ez volt a telefonfülkénk. Mellette volt a bejárat a másik szerkesztőségi szobába. A telefonfülke ajtaja úgy nyílott, hogy igénytelen külseje ellenére is elfedte félig a szoba bejárati ajtaját, pedig annak már tokolása is volt. Rang és udvariasság semmit sem számított itt, ebben a torlódásos sarokban: az elsőség mindig azt illette, akinek a telefonfülkében volt dolga. Természeti törvénynek számít ez egy szerkesztőségben, illett tiszteletben tartani.
A törzsgárda szobája is akkora lehetett, mint a másik, csakhogy ebből nem kerítettek el sem szerkesztői kuckót, sem telefonfülkét, így hát valóságos teremnek tetszett. Időnként nyolcan is dolgoztunk benne, de leginkább öten mindig. Az íróasztalok s a közéjük helyezett papírkosarak három oldalfal felületét úgyszólván teljesen elfoglalták. Ablak ugyan csak egy oldalon volt, kettő, de karos asztali lámpákkal tőlük távolabb is kellő világosságot lehetett teremteni. A negyedik fal mellé azért nem állíthattunk íróasztalokat, mert ott kellett eljárni a szedőterem felé. Ez a fal egyébként már a Kapu utcával párhuzamos szomszéd utcában épült ház hátsó felének támaszkodott. Ebből is következtetni lehet, hogy milyen hosszú volt az udvar, melynek hátsó oldalán ez a mi épületünk állott; s arra is, hogy milyen gazdag emberé lehetett egykor a telek, amelyre épült: első része, a feje az előkelő Kapu utcára nézett, a lába pedig már a másik utca házaira rúgott.
Úgy is volt, szász patrícius épített rá házat először – így mesélték később nekem a brassói bennszülöttek –, s a telek lábjára, minél messzibb a lakóháztól istállót is a lovai számára. Az istállószag kevésbé volt kedves a régi előkelőségeknek, mint a maiaknak a benzinszag. Most még jó is, ha a garázs minél közelebb van a lakóházhoz. No, úgy mesélték, hogy ebből a régi lóistállóból alakult ki az idők folyamán a mi szerkesztőségünk. Alul a lóállásokból előbb műhely lett, aztán a mi rotációs gépünknek a fészke, felül a szénapadlásból előbb lakás, most meg a mi szerkesztőségünk. Hát lakásnak is bizonyára csak szerényebb rangú alkalmazottaknak felelhetett meg. Deszka volt a padlója, döngött, ha jártunk rajta, így emlékeztetett a múltjára. Régi lakói talán befestették, úgy tartották tisztán. A mi szerkesztőségi nyüzsgésünk mellett ez már körülményes és költséges lett volna. Egyszerűbb és kényelmesebb volt, ha időnként vastag és sötétbarna padlóolajjal beeresztették. Ez lefogta a port, a vastagabb szemetet pedig könnyű volt összekaparni róla.
És a munkaasztalok – ahány, annyiféle! Volt közöttük puritán pácolt tölgyfából készült dohányzó (férfiszobából kerülhetett ki valahol a csődtömegbe); aztán alul-felül fiókokkal hivalkodó német divatú szekreter; párolt bükkből készült egyenes vonalú modern táblaasztal, de még kecsesen hajlított lábú biedermeier budoárasztalka is. Csak egy közös vonás volt bennük: ócska volt valamennyi, megviselt, elkoszolódott és tintapecsétekkel foltos. Igazi szerkesztőségi íróasztalok voltak! Látszott rajtuk, hogy nem kímélik őket, dolgoznak rajtuk.
Meg is hatottuk ezekkel az íróasztalokkal és környezetükkel Bánffy Miklós grófot, aki tán a Brassóban tartott helikoni irodalmi est alkalmával látogatta meg szerkesztőségünket, hogy a lap támogatását kérje.
– Érdekes – mondotta szétnézve a nagy szerkesztőségi szobában –, az igazán jól menő vállalkozásokat mindig az egyszerűség jellemzi. Először nem is értettük, hogy mire céloz, de aztán rálapogatott kesztyűs kezével a hozzá legközelebb eső íróasztalra:
– A Helikon szerkesztősége is ilyen szerény körülmények között dolgozik… Couleur locale – tette hozzá, s mi nem tudtuk, hogy komolyan mondja-e vagy gúnyolódik. Gazdánk azonban komolyan vette, annyira, hogy kabalává avatta a maga számára: addig megy jól a lap, amíg ilyen a „kulőr lokálja”. Erdély legmodernebb lapnyomdáját alakította ki a további évek folyamán, a lapot nemcsak hazai, de közép-európai viszonylatban is jelentőssé tette azzal, hogy nem volt szűkmarkú a munkatársak, külső cikkírók, levelezők, tudósítók, lapszervezők alkalmazásánál. A szerkesztőségi helyiségekbe azonban nem fektetett be egy garast sem, s még a karbantartási költségekkel is takarékoskodott. A közel másfél évtized alatt, amíg a lapnál voltam, a szerkesztőségi berendezkedésben csak annyi változás történt, hogy a papundeklidarabokkal szigetelt telefonfülkét kidobtuk, a bejáratnál egy újabb rabicfallal kis előszobát alakítottunk ki, s idehelyeztük el egy fenyődeszkából tákolt asztalra a telefonkészüléket. Itt elég messze volt a belső szobától, amelyben a „törzs” dolgozott, így azonban állandó szolgálatos kellett melléje. Csak nem szaladgálhattunk ki folyton a belső szobából, ha fülsiketítően csengeni kezdett a telefon!
Ennél a fenyőasztalnál, a telefon mellett ült később és vette föl a telefonjelentéseket a költő Salamon Ernő, amikor gyakornoknak a laphoz került.
Nem cáfolt rá a szerénység kulőr lokáljára a „szentély” sem a szemöldökfa nélküli ajtó mögött. Zavaromban kopogtatás nélkül nyitottam be a feléje bökdöső ceruza útbaigazítása nyomán. Egyetlen tágas felületű íróasztal volt benne, mögötte egy karosszékben már ezüstösödő halántékú férfi ült, előtte pedig egy egyszerű tonettszék a látogató, ezúttal nyilván az én számomra. Ezt a széket azonban csak láttam, de még nem vettem be a tudatomba, annyira lekötötte a figyelmemet az asztal mögött ülő ember. Csupaszra borotvált, lefelé keskenyedő arca volt, s emiatt szinte szögletesnek tűnt boltozatos homloka. Szemöldökei dús ívben mutattak jobbra és balra, a kissé behorpadt halántékokra. De már alattuk egynek hatott az egész arc az élénken, kissé szúrósan csillogó szem kérdően érdeklődő tekintetében: hát te ki vagy?
Bemutatkozással feleltem a kérdő tekintetre. Nevemet mondtam s még utána tettem, hogy Kolozsvárról, amennyiben a nevem nem mondana neki semmit. A tűnődés az arcán csak pillanatnyi volt, az érdeklődő tekintetbe némi melegség is vegyült, s már állott is fel a karosszékből:
– Igen-igen, tudom már. Én dr. Móricz vagyok. Most érkezett, kolléga úr? Volt már a testvéreknél?
Nem értettem a kérdést.
– Nem voltam sehol, ide jöttem legelőször. Miféle testvérekhez kellett volna mennem?
– Hát a Grünfeld-testvérekhez. A tulajdonosokhoz!
Ez így igen hivatalosan hangzott. Én nem tulajdonosokat, hanem tulajokat mondtam volna. Egy kollégának! Hogy együvétartozást fejezzek ki vele… A tulajokkal szemben mind a ketten alkalmazottak vagyunk; azaz én még csak leszek, ha beválok; ha megtetszem a tulajdonos uraknak, de először is ennek a szegletes fejűnek, a megbízottjuknak. Erősen udvarias és kimért lettem. Meg is hajoltam, úgy mentegetőztem:
– Bocsánat, hogy zavartam. Hol találom meg a… testvéreket? Elmosolyodott, talán azon a pillanatnyi habozáson, hogy tulajdonosokat vagy testvéreket mondjak-e:
– De üljön le, kérem, nálam legalább egy pillanatig. Először még telefonálnom is kell, hogy ott kapja-e őket. Nem itt van a kiadóhivatal, hanem a Rózsa körúton.
Én leültem a tonettszékre, ő meg kiment a telefonfülkébe. Azt hiszem, nagyon bizalmatlan tekintettel néztem utána. Bezzeg ha tudtam volna, hogy édes testvéröccse Móricz Zsigmondnak! Akkor kissé hideg, vizsgálódó tekintetét, szögletes homlokát bizonyára a tehetség külső jeleiként magyarázom, a testvérek meg a tulajdonosok szavakba pedig mély értelmű humort érzek bele. Én legalább így vagyok ezzel ma is: ha megszerettem és tisztelek valakit, előlegezem ezt a megbecsülést és bizalmat családja minden tagjának. De hát honnan is sejthettem volna, hogy a híres budapesti írónak egy testvére éppen Brassóba vetődhetett, egy vidéki laphoz? Nem is udvaroltam hát neki, hanem nyomban útrakészen felállottam, mihelyt visszajött.
– Mehetek?
– Igen, bent vannak már az irodájukban, s a kolléga úr a délelőtt folyamán bármikor jelentkezhetik. Nem kell hát sietnie. De hogy talál oda? Vagy ismerős Brassóban?
– Most vagyok itt először.
– Akkor azt ajánlom, várjuk meg, amíg beérkezik valamelyik kollégánk. Aki majd szívesen elkíséri, én megkérem rá…
Az jólesett, hogy engem is besorolt a kollégák közé, de már mehetnékem is volt. Essem túl minél hamarabb a kerítésen, hátha már ma eldől, hogy maradok-e vagy sem:
– Van már kint valaki… Tán tisztviselő, valami kimutatásfélét készít…
Elmosolyodott, most először.
– Jaj, az Béla bácsi lesz. De nem tisztviselő, ő a mi felelős szerkesztőnk. Azazhogy: a megfigyelés jó, kolléga úr, mert munkáját tekintve valóban inkább tisztviselő. A funkciója azonban a felelős szerkesztőé, mert őt citálja be az ügyészség elsőnek sajtóperek esetén. Most bizonyára a mai lapot „dolgozza fel”. Azt állítja össze, hogy ki hány nyomtatott sort dolgozott a tegnap. A tudósítókat ugyanis sordíjjal fizeti a cég. S a testvérek azt is szeretik tudni, hogy hány sor naponta a belső és külső munkatársak teljesítménye… Béla bácsi a lap legrégibb munkatársa. Ilyen formában kapja a cégtől a nyugdíjat. Itt nem hagyná a lapot semmi pénzért, mert a felelős szerkesztői cím egyben társadalmi rang is neki…
– Hát akkor annál jobb, ha egy ilyen, a társadalomban és a lapnál egyaránt rangos ember mutat be a tulajdonosnak – mondtam olyan tettetett komolysággal, hogy Móricz dr. bizonytalankodó pillantást vetett rám: talán nem fogtam fel jól mondatai árnyaltabb értelmét, s egyenes értelemben veszem azt, amit mondott? Vagy pedig gúnyolódásba mártom azt, amit ő gyengéd megértésnek szánt? Nem folytatta a beszélgetést velem, másként figyelmeztetett. Kikísért a másik szobába, s hangsúlyozottan szívélyes hangon bemutatott a felelős szerkesztőnek:
– Béla bácsi drága, megérkezett új munkatársunk Kolozsvárról. Béla bácsinak amúgy is át kell néznie a kiadóhivatalba: megkérem, vigye magával a kolléga urat Grünfeld úrékhoz. Persze csak akkor, ha befejezi a munkáját.
– Háhá! már be is fejeztem. Csak arra vártam, hogy maga is végezzen. Indulhatunk is, fiatalúr!
Hóna alá csapta kimutatásait, s már indultunk is. Útközben hozzám nem szólt semmit, de a megváltozott világra sok kárhoztató megjegyzése volt; úgy befelé, mintha csak magában beszélgetne. Azt várta tán, hogy helyeseljek? Nem ugrottam be. Honnan is tudhattam volna én, hogy mennyivel volt jobb, szebb minden az ő fiatalkorában? Én azzal törődtem, hogy most legyen szebb, jobb minden, az én fiatal koromban, s lehetőleg éppen nekem. De nem is volt nagyon idő rá, hogy közvetlenebb beszélgetés alakulhasson ki köztünk, mert száz lépést sem mentünk, s már fordultunk is be egy sarkon, egy fás, széles térségre, ahol az úton túl sétány volt, s csak azon az oldalán volt járda és állottak házak, igaz, szépek és tekintélyesek, amelyikre mi bekanyarodtunk.
– Rögtön ott vagyunk! – mondta.
Felpillantottam az utcát jelző táblára, s nem azt olvastam rajta, amit vártam.
– Móricz dr. valami szép virágnevet említett…
– Jaj, az akkor volt, rég … Most Ferdinánd körút a neve …
Beléptünk egy villaszerű épület kapuján, aztán be az ajtaján is. Azt vártam, hogy a felelős szerkesztőnk bevezet majd oda, ahol jelentkeznem kell, ő azonban csak a hüvelykjével bökött egy magas tokolású, kétszárnyú ajtó ielé.
– Maga oda menjen. Nekem a kiadóban van dolgom…
Hát a főnöki iroda nem tartozik a kiadóhivatalhoz? Ekkor már, gyakorlatilag, valóban nem tartozott oda. A laptulajdonos a két Grünfeld-testvér volt, de a lappal nem ők foglalkoztak. Ennek a szervezését, az egész vállalkozás irányítását Kahána Bernát, az idősebb testvér, Grünfeld Vilmos veje vette át. Az én bemutatkozó látogatásom a testvéreknél lényegében formaság volt. Jogilag azonban még ők rendelkeztek a pénz fölött, az ő aláírásuk számított a szerződtetéseknél. S azt hiszem, gyengéd gesztus is lehetett Kahána részéről, hogy az ilyen bemutatkozásokat szertartásossá avatta.
Mindezt persze csak később értettem át, amikor a kartársak tájékoztatni kezdtek. Egyelőre csak egy inkább pihenőhelynek, mint irodának berendezett szobát láttam, benne egy faragott asztalt s néhány szekrényt. S az asztal mellett két fotelben két öregembert. Azazhogy csak az egyik látszott öregnek: testesebb volt, kerek fején rövidre nyírt ezüstös haj, és szürkült már nyírott bajusza is. A másik fiatalosan hatott mellette fekete hajával és ugyancsak nyírott fekete bajuszával. Élesebb volt a tekintete is, kutatóbb, bizalmatlanabb…
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.
