Amikor májusban megnyílt a huszonötödik cannes-i filmfesztivál, Michèle Morgan, a zsűri elnöke furcsa (bár nem egészen váratlan) nyilatkozatot tett a sajtónak: arról beszélt, hogy elég volt az erőszakból, kegyetlenségből, borzalomból, még abból is, amely tiltakozásul, negatív agitációként (néha ennek csak az álcájaként) került a filmvászonra és nőtt áradattá; tanítsuk meg a nézőt újra mosolyogni – mondta a zsűri elnöke.
Azóta – egy hónapja már – közzétették a díjakat. Az egyik filmben (Visconti: Halál Velencében) a romlandó szépség fájdalmas mosolya. A másikban (Losey: A közvetítő) az ifjúságé, a gyermekkoré, amely önmagától búcsúzik ismeretlen tragédiákat megsejtő lélekkel. Színes és kosztümös filmek, csupa költészet mindkettő – mondják. Míg eljutnak hozzánk, időbe telik. De itt van, nálunk is látható már néhány héttel Cannes után a harmadik, a zsűri díját elnyert magyar film, a Déry Tibor két novellájából készült Szerelem, Makk Károly filmje.
Költészet ez is. Vajon így gondolta-e Michéle Morgan? Míg játszott, lélekből felsugárzó szép mosolyáról volt híres, de azért sohasem mosolygott így, mint Törőcsik Mari. Nem volt ilyen szerepe.
A filmnek tulajdonképpen a másik Déry-novella, A két asszony címét kellene viselnie. Nemcsak azért, mert az elsőből vett át kevesebbet a forgatókönyv (Déry maga írta), hanem mert a filmben a kitűnő, képileg is szuggesztív dialógusokon kívül főleg a két színésznő, Darvas Lili és Törőcsik Mari csodálatos játéka a költészet legfőbb forrása.
Melyik is nehezebb szerep a kettő közül? – ezt nehéz megmondani. Az öregasszonyé, aki kilencvenhat évet élt meg, s most öntudata, kemény és makacs egyénisége maradék erejével kapaszkodik a reménybe, hogy fia még hazajön, mielőtt ő lehunyná szemét? Kivételes művészettel megvalósított kettősség Darvas Lili alakítása: búcsú az élettől, a pislákoló képzelet és emlékezés álomszerű, ködös föl-fölrebbenése – és Makk Károly rendezői képzelete is ilyenkor a legérzékenyebb, az álomképek sejtelmes fölidézésében, amellyel a dialógust kíséri és képpé eleveníti –, lassú-lassú fogyatkozása az életnek, amely mielőtt kihunyna, egy utolsót lobban még – és a rendező a lassú, „majestuoso” indítás után a novellától eltérően itt vált ritmust és drámaian sűrít. A film fojtott feszültsége, amely eddig a játék kettősségéből származott – hiszi-e a mama vagy nem a menye kegyes hazugságát, hogy a férfi, akit hazavárnak, Amerikában van és filmet forgat – ez a fojtott feszültség most drámai küzdelemmé forrósodik: az anya életbentartásáért. (Kár, hogy a film innen kissé „esik”, a férfi hazatérése csak epilógus a dramaturgiailag hibátlan első részhez, amely az anya halálával zárul.)
És csupa kettősség Törőcsik Mari játéka is, hiszen a szerepen belül is mindvégig szerepet játszik: mosolyt hazudik, amikor már könnye sincs, nyílt szívet és derűs lelket, amikor körülötte minden ajtó bezárult, szivárványos meséket a rideg valóság helyett. De legnagyobb bravúrja az, hogy mindezt okosan, tudatosan leszűkített skálán játssza végig. Amikor szerepet kell játszania anyósa előtt, akkor sem „színészkedik”, s tréfáit nem csacsogja-ragyogja túl; és nem „drámázik”, amikor magára marad fájdalmával, arcán csak éppen megfakul a mosoly. Játéka a megtartó asszonyi életösztön és az emberi akaraterő megtestesülése egyszerre, s a film legfőbb művészi mondanivalóját sugározza. Efölé kívánkozik címül az a szó, amely itt szótári, de költőileg szentesített értelménél is többet jelent: Szerelem.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.