A színikritikus és színházi rovatszerkesztő, akinek van valamelyes művészi eszménye – és ez, azt hiszem, éppúgy hozzátartozik a mesterségéhez, mint a színházba járás, tájékozódás és összehasonlítás nagyobb lehetősége –, gyakran nehéz helyzetben van, mert olyasmiről kénytelen beszélni, amiről az olvasót csak szavakkal győzheti meg, bármilyen járatos is a tolla és plasztikus az előadásmódja. Ciulei ezt így csinálja, Brook úgy oldotta meg, Artaud látnoki megsejtése az volt, Brecht erről azt tanítja… – sorakoznak ilyenkor a koronatanúk és kútfők, akikkel eszményei nevében és hevében jónak látja megtámogatni magát a kritikus. A példatárat, gondolom, lassan betéve tudják rendszeresebb olvasóink, de meggyőzi-e őket valamennyire is?
Nem, a színházban bizonyító ereje csak a látott előadásnak van, ezért most a méltán világhírű hivatkozási névsort félretolva mondjuk azt bátran és teljes biztonsággal, hogy: Harag György, Szerelem, Marosvásárhelyi Színház. Annál is inkább, mert az előadást (amelyről év eleji bemutatója után már terjedelmes cikket közölt A Hét Halász Anna tollából) most százezrek láthatták a tévé múlt hétfői magyar adásában. Köszönet érte a szerkesztőségnek, még akkor is, ha a színházi közvetítés elkerülhetetlen műszaki hibái miatt a szöveg sem érvényesült tökéletesen, hát még a színpadi játék hallatlanul eredeti és szuggesztív mozgáskoreográfiája, Florica Mălureanu és Kölönte Zsolt színeiben és térhatásában (vagy térhatástalanságában?) lenyűgöző színpadképe.
De mit bizonyított, mit demonstrált olyan meggyőzően Harag György rendezése? Leírtam fennebb néhány nevet, igazán csak néhányat, akik nélkül egyszerűen elképzelhetetlen a modern színházi panoráma. Nem a leckefelmondás kényszerének engedelmeskedve írtam egymás után őket, nem is azért, hogy kimutassam, kitől mit tanult Harag. A Szerelem előadása egyébként is főleg amellett bizonyított, hogy mindenki csak a maga stílusát tanulhatja meg, a másét legfeljebb utánozhatja; hogy ami egy bizonyos színpadon egyszer bevált – még ha olyan közel van is, mint a bukaresti Bulandra Színházé –, azt sem lehet egyszerűen átplántálni Marosvásárhelyre vagy bárhová. Teljesen mellékes apróság, például, hogy tükrök szerepeltek már Esrig sokat emlegetett Rameau unokaöccse-rendezéseben, Pintilie Farsangjában vagy Cernescu Hamletjében is. Nem ezen múlik. Harag előadása nem hasonlított semmi máshoz, ellenben valami olyasmi sikerült ezen a színpadon, amihez hasonlót hirtelenjében nem találok Harag korábbi rendezései között sem. Az előadás valóságos kis antológiája volt mindannak, ami a modern színpad, sőt drámairodalom sokféle, több irányú próbálkozásában mint lehetőség bennefeszül. De rendkívül eredeti is ugyanakkor.
A színpad: a Szalay-lányok századeleji otthona és börtöne. Innen nincs kiút! – suttogták hunyorgó opálos tükreikkel a körkörösen zárt díszletfalak. Ezt sugallja a mozgás: a három leány szép, fájdalmas és rögeszmés körözése egy lámpa körül, ami nem egyéb, mint a megmentő szerelemnek vagy házasságnak a puszta illúziója.
Erről beszél minden szó, amely soha sem azt találja, akinek szánták (ezt hangsúlyozzák a párhuzamos monológok, amikor mindenki „mondja a magáét“), elmegy mellette, a közönyös falak visszaverik, önmagába tér vissza. És mégis: a bezártságnak, a körülkerítettségnek a teljes ellentéte is igaz ezen a színpadon, amely nem a naturalizmus színpada többé, sem negyedik fala nincs, sem három – minden irányban nyitott, végtelen, mint maga a lét.
Ilyen csakugyan „világot jelentő“, végtelenbe terjedő színpadról álmodott Artaud, de minden bizonnyal Csehov is. Ehhez a tágas-üres térhez igazodik a szó, a mozgás, a színészi játék (remekléseit már bőven méltattuk, csak ismételni lehetne), amely stilizáltságában, groteszk vagy költői valóságfölöttiségében sem szakad el valóságos képmásaitól. (Csak egyetlenegyszer, Komoróczy halállal kacérkodó, önsajnáló, nem félelem szülte lidércekkel viaskodó álmában, amely éppen ezért, de művészi megoldását tekintve is idegen test marad az előadásban: másodkézből való szürrealista betét.) A szalon, ahol egykor sok-sok haboskávé folyt le délutánonként, ahol bódító szerelmes verssorok zsongtak, és pengett a sarkantyú, egy józan és kíméletlen színpadi varázslat következtében eltűnt, és a színhely – kicsiny, de valóságos emberi tragédiák színhelye – kitágult egy már-már balladás világgá, amely egyszerre „homályos“ és mégis jól felismerhető.
A Szerelem vásárhelyi előadása olyan, hogy egymaga példatára lehet a színpadi realizmus új lehetőségeinek.
Megjelent A Hét V. évfolyama 41. számában, 1974. október 11-én.