… le lehet teríteni egy kegyelemlövéssel, amikor csak napjaik-óráik vannak már hátra. És az embert – így egészítendő ki Sidney Pollack filmjének furcsa címe. Ezt „kérdezi” a film, amelynek másik különössége az, hogy egy 1935-ben megjelent könyv, Horace McCoy regénye adta hozzá az indítékot. A könyv nem került kezembe, és így azt sem tudhatom, milyen mértékben használta fel filmjéhez a rendező több mint három évtizeddel később, de majdnem bizonyos, hogy az alapszituáción nem változtatott (az analógia oly kézenfekvő, hogy nem lehet kitérni előle: éppúgy, mint Harag György, amikor most Nagy István drámáját, az Özönvíz előtt-et színpadra állította), mert a film cselekménye a nagy szegénységi hullám idején játszódik, és erősen emlékeztet Steinbeckre, főleg az Érik a gyümölcsre. A szegénység mitikus szörnyetege elől felkerekedett emberek eposzi kalandja ez is, útban az „ígéret földje” felé, amelyet végül is soha el nem érnek, mert… ilyen az élet.
Hogy Steinbecknél szó szerint is egy darabka földről volt szó, itt pedig egyébről, a puszta megélhetésnél többről? Nos, talán itt van a lényeges különbség a film és az alapjául szolgáló könyv között is. Sidney Pollack már nem a megélhetés odisszeájáról beszél, hanem a beérkezés lehetőségéről, külső-belső feltételeiről, perspektíváiról Amerikában, most és mindenkor.
De a cselekmény maga több évtizeddel ezelőtt, a nagy gazdasági megrázkódtatás idején történik, ezt idézi fel minden konkrét valóságeleme, s a keretéül szolgáló maratoni táncverseny amelyben egy csapatnyi elszánt, mert minden más megélhetési reményét vesztett ember vesz részt ma már ugyancsak a múlté, a foxtrott-tal, slow-fox-szal, charlestonnal együtt régen kiment a divatból.
Miért hangsúlyoztam ezt többször? Mert ez a hallatlan hatású film úgy idézi elénk letűnt évtizedek egy megrázó document humain-jét – nem véletlen a naturalista műszó! –, hogy ezt a kegyetlen, végkimerülésig tervezett táncversenyt az amerikai élet szimbólumává vagy inkább: könyörtelenül lemeztelenített modelljévé lényegíti. Ismétlem: csupa konkrét valóságelemből, s mégis úgy, hogy végül az egész észrevétlenül lendül át a művészi igazság sokkal magasabb szféráiba, ahol aztán már Amerikáról sincs szó, hanem általában az emberi lét golgotájáról.
Mindezt látszólag egyszerű eszközökkel éri el a film, sőt a legegyszerűbbel: az ember fizikai nyomorúságának sokkoló hatású bemutatásával. A tánctermek hangulatának nyoma sincs ezen a porondon, ahol a gladiátorok kései utódai kínálják látványul vérüket-verejtéküket a lelátók közönségének, a beérkezetteknek, akiknek a bőséges kenyerük már megvan, de ez a cirkuszi játék a narkotikumuk. Éjjel-nappal, két óránként tízperces szünetekkel majdnem két hónapig tart a maratoni verseny, s maga a tánc már nem is emlékeztet arra, ami valaha volt és értelme szerint lennie kell: báj, vidámság, életöröm kiveszett belőle, és a fogyatkozó párok ijesztő emberi roncsokká romlanak menetről menetre. S a látvány annál ijesztőbb, mert fölötte rendületlenül ott ragyog a Rendező sugárzóan derűs reklám-mosolya, a színes transzparensek vidám fénye, s az egész csillogó amerikai körítés, görkorcsolyás felügyelőkkel és fehérköpenyes-bóbitás ápolónőkkel, a tízperces szünetekben büfével és hideg-meleg zuhanyozókkal.
Egyszerű a film dramaturgiája is: menetről menetre ugyanannak az emberi nyomorúságnak a képét ismétli-váltja szinte egyhangúan, de ezt aztán az elviselhetetlenségig. És mégis költői erejű majd minden egyes kép: a lapos naturalizmustól nagyszerű lendülettel elrugaszkodó modern haláltánc-vízió, amilyet filmen talán nem is láttunk még.
Ebben a színészi alakításoknak is fontos részük van: Jane Fonda konok, szívós és kihívó, sorsa ellen fellázadt és végül inkább a halált választó Glóriájának, Michael Sarazzin lágyabb, de bölcsen és tragikusan megértő arcának (a ravaszt is a fiú húzza meg végül, nem Gloria) vagy Suzannah York színésznőjének, akinek egy mai amerikai Ophelia szerepét tartogatta az élet.
Van azután ennek a látszólag egyszerű és monoton dramaturgiának két mesterien elhelyezett sűrűsödési pontja. Amikor a mindenre elszánt csapatból – amely lassan megtanulta csöppenként beosztani az erejét, mert élni és győzni akar – annyi éjt-napot egybemosó menet után sem estek ki elegen ahhoz, hogy a Rendező is megtalálja ugye a maga számítását, akkor a békés versenyt meg kell szakítani egy-egy még irgalmatlanabb selejtezővel: jöjjön hát a távgyaloglás, az erőltetett menetelés, aki bírja, marja! És a kábultan botorkáló, félalvó, félöntudatlan táncosok, mintha villamos áram érte volna őket, tolongva-zsibongva sorakoznak fel a starthoz, hogy a Rendező pattogó, harsány vezényszavára elinduljanak még könyörtelenebb és még bizonytalanabb célok felé.
Érdemes. Hiszen aki a második erőltetett menetelést is túlélte, annak csak leesik valami még a verseny hátralevő részében. De csalódik, aki reménykedett. Ennek a versenynek nincs győztese.
Sidney Pollack filmjéről eddig többnyire azt olvastam, hogy arról a bizonyos rossz közérzetről szól, amely napjainkra nagyjából egész Amerikán erőt vett. És ez igaz is. Ez az eredeti és roppant markáns tehetségű művész nyilván nem szégyelli, hogy amerikai (mint ahogy egy évtizeddel korábban Thomton Wilder szégyellte; érdekes, hogy Kosztolányi hatására valamikor ezt szerettük benne, hogy „olyan európai”, és milyen finoman elavult azóta).
Sidney Pollacknak elsősorban a maga világáról van könyörtelen mondanivalója; s hogy ez nemcsak a cselekmény történetének idején, de az amerikai élethatárain is túl feszül, az filmjének legnagyobb művészi titka és érdeme.
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.