Mi tagadás, már a szereposztás meglepett. Nem azért, mert ugyanezen a temesvári színpadon nemrég Sinka Károly öltötte magára egy korábbi Csehov-dráma főszereplőjének, Ivanovnak a világfájdalmát. Inkább, mert csak egy hónappal azelőtt láttam Sinkát megcsalatott, megrendült, haragvó Bánkként s mellette Fábián Ferencet mint cinikus, minden hittel leszámolt Biberachot. Most Fábián volt Ványa bácsi és Sinka Asztrov doktor. És a rendező, Cseresnyés Gyula meggyőzött: először is arról, hogy az ilyen szerepcserék legtöbbször eleve hasznosak, mert jótékony gyógyszerül kínálkoznak a rutin, illetve a beskatulyázás ellen; továbbá hogy nemcsak a színészeknek használt, hanem elsősorban az előadásnak, amely így, ebben a szereposztásban lehetett eredeti.
És ezt nemcsak a rendezői mondanivaló újdonságára értem, amely egyébként nem hirdeti magát azonnal és tolakodóan: mélyebb és szerényebb, s azt hiszem, nemcsak abból táplálkozik, amit a rendező a Csehov-drámához hozzáérzett, de újabb Csehov-rendezések tanulságaiból is, függetlenül attól, hogy mit látott ezekből Cseresnyés Gyula, hisz nyilvánvaló, hogy nagy részüknek csak az irodalmát ismerheti (akárcsak jómagam).
A színház (és a film) az elmúlt tíz-tizenöt évben sokat tett azért, hogy előítéleteket oszlasson el és megtörjön egy varázst, amely fél évszázadon át lírai, halk, gyöngéd költészettel fonta körül a csehovi hősöket, a megnevezhetetlen bánat és kimondhatatlan remény mártíri, glóriás poézisével. A modern színpad, amióta őst fedezett fel Csehovban – erre minden oka megvolt –, a jobban vagy másként értelmezett hűség meggyőződésével élesebb, néha egyenesen kegyetlen fényt zúdított színpadi alakjaira. Ranyevszkaja (Cseresznyéskert) híres és sokat emlegetett szépsége nem kötelező többé, fontosabb, hogy hisztériás és öregszik: volt olyan Sirály-előadás (szovjet színpadon), amelyben a „befutott” Arkagyina és Trigorin féltékenyen állja útját a fiatalok, Nyina és Trepljov érvényesülésének, de – nem sokkal később – megszületett az előadás felnőtt-párti cáfolata is (szintén moszkvai színpadon), amely Trepljov tehetségét és életrevalóságát tette kétségessé: valamikor elképzelhetetlen volt, hogy a környezet sivárságát, az egykori orosz élet „ugar“-át durvább, közönségesebb színekkel ábrázolja a színpad, de ma már erre is van példa (Lebegyevék társasága, az Ivanovban, a házsártos, parvenü Natasa új házirendje a Három nővérben); mint ahogy az sem szentségtörés, ha a véndiák Trofimovról kiderül (Cseresznyéskert), hogy szép lelkendezése egy boldogabb jövőről aligha ér többet a locska öreg Gajev örökös áradozásánál egy régi szekrényről: csak szó, csak ábránd, tett pedig sehol semmi – aminek ezek az emberek egyszer mind megadják még az árát…
No de Ványa bácsi! Ki vethetné a szemére, hogy mihaszna, mások nyakán élt, bölcs filozofálgatással töltötte a napjait és könyvekből meríti a világfájdalmát?
Ványa bácsi huszonöt éve dolgozik keményen egy birtokon, amelyben megvolt az örökségrésze, de önzetlenül lemondott róla a húga javára, aki most már tizenegy éve halott. A birtok haszonélvezője azóta is a sógora, Szerebrjakov professzor, ez a felfuvalkodott senki, aki egy életet töltött el egyetemi katedrán, írt és adott elő a művészetről, anélkül, hogy konyított volna hozzá, mégis neki jutott, a szegény sekrestyés fiának nemcsak a birtok, de a hírnév is, a nők szerelme, minden elérhető siker. Jelena is, szép, fiatal és okos második felesége, akibe Ványa elérhetetlenül szerelmes. Miért nem kérte meg a kezét tíz évvel ezelőtt? Miért robotolt örökké másoknak, koldus alamizsnáért, amikor tehetett volna okosabbat is? Miért körmölt huszonöt évig számlákat és fordította a cikkeket külföldi folyóiratokból a professzornak, hisz lehet, hogy többet tudott volna mondani irodalomról, művészetről; miért imádott faragott képeket, miért hagyta, hogy becsapják, miért, miért, miért?
Én a darabban mindent megírtam – szokta mondani Csehov, valahányszor valamilyen részletkérdésről faggatták, így emlékezik Sztanyiszlavszkij (Életem a művészetben). Igen, a szereplők magukban hordják sorsukat, de kudarcaik okát az író olyan hajszálfinoman részletezte el külső (társadalmi) és belső (lelki) valóság rajzában egyaránt, s a részleteket – ezt már modern rendező, Brook mondja – olyan „végtelenül csalafinta, tökéletesen kikalkulált és értelmes rendbe illesztette” ismét, hogy azt nem bonthatja meg a rendező a drámai igazság megsértése nélkül. Csehov színpadán a szereplők hosszú ideig sokat sírtak, és a színháztörténetből közismert, hogy már az író is gyakran panaszkodott emiatt. De újabb Csehov-rendezésekben máris ott kísért az egyoldalúan szatirikus, másutt a kedvetlenül komor vagy éppen élettelenül sivár rálátás veszélye. A színpad újabban nem a tökéletes, „zenei” összhangra törekszik (ebben talán egy rosszul értelmezett brechti elv érvényesül), pontosabban ritkán adja tanújelét annak, hogy új összhangzatokat keresne, inkább beéri egy-két kiemelt hangsúllyal. Csehov zseniálisan és utánozhatatlan gonddal komponált művei ezt feltétlenül megsínylik a színpadon.
Cseresnyés Gyula rendezésének a megbízható alapja az, hogy ragaszkodik a szigorú csehovi kompozíciós szabályokhoz. Nem nagyít ki, nem is fokoz le semmit, színészvezetése egyenletesen jó (milyen élesen kirajzolt arc például Mester András Szerebrjakovja!), talán csak Jelena (Czegő Teréz) lehetett volna sugárzóbb, nőiessége nem a professzorné, hanem az elérhetetlenség igézetével vonzóbb, de – esendőbb is. Hiszen ő ennek „a falusi életből” vett színjátéknak a napja vagy titokzatos északi fénye, körülötte forog a két férfi főszereplő, Szonyát is az ő ragyogása ítéli Hamupipőke-sorsra, nemcsak az Asztrov szemében, akit reménytelenül szeret, de a saját birtokán is, amelynek a cselédje, rabszolgája lett az évek során. Ez tehát az előadás napfogyatkozása; de annál érdekesebb a Ványa–Asztrov–Szonya hármas.
A lágy, jóságos, ábrándosan szelíd Ványa-arcokat el kell felejteni ahhoz, hogy Fábiánt magunk előtt lássuk. Már külseje sem a régi, legfeljebb a művésziesen megkötött csokornyakkendője, de egyébként ez a Ványa bácsi biztosan nem Párizsban csináltatja a ruháit, könnyű, világos nyári öltönyt sem visel, hanem sötét szürkét, ami a strapát jobban bírja. És nem az a kedvesen félszeg vidéki gavallér, aki csak egy szánó mosolyt érdemelne, amikor hoppon marad szép, szomorú nyárvégi rózsáival a kezében, nem, ez a Ványa határozottan tolakodó, elviselhetetlen, ahogy Jelena mondja, az a fajta, aki idegeire megy a nőknek. És nemcsak a nőknek. A városi vendéget tönkreteszi a dumájával, a professzor valóságos pánikba esik, ha vele kell maradnia, és Asztrov a szalonon keresztül megy el, hogy ne találkozzék vele. Valamikor ragyogó egyéniség volt? Bizonyára. De most már negyvenhét éves, és semmire sem vitte. Tele van elégedetlenséggel, jogos és oktalan szemrehányással, és ez szüntelenül ki is kívánkozik belőle. Néha drámai kitörésekben – és ilyenkor nem mindig éreztem Fábián alakítását elég következetesnek, egy kis handabandázás, keserű önirónia hiányzik még belőle (a II. felvonás „nagyjelenete” Jelenával), sokkal meggyőzőbb, amikor a gúny, a megvetés az önelégedetlenséggel vegyesen bugyborékol fel belőle (I. és II. felvonás), és kitűnőek kis ideges gesztusai, „pótcselekvései”, legyintései, vállrándításai és befejezetlen félfordulatai: ilyenkor csupa dohogás az egész ember, akkor is, amikor kifogy a szövegből. Csupa dohogás és eleven panasz. Oda kell figyelni a lázongására, ha az idegeinkre megy is.
Fábián eredeti Ványa bácsija mellett Sinka Asztrov doktorja a drámai hullámzásokhoz, a sokat emlegetett „szöveg alatti áram” felszíni észleléséhez szükséges mértéke, a bölcs csehovi tekintet. De nem rezonőrködik, nem is fölényes, tudja, mi vár rá, bár egyelőre megőrizte szellemi frisseségét és férfivarázsát. Ki is használná, míg ideje engedi. Cinikusan, illúziók nélkül, szinte hidegen (többek között ezért torpan meg Jelena). Sinka Asztrov doktorja azért is rokonszenves, mert a jóízlés diadala a mindig nehezen leküzdhető színészi hiúságon, nem játssza meg az ellenállhatatlant – éppen ezért hisszük el róla a két nőnek, hogy érdekes, vonzó, más, mint a többiek. Mert sok olyan pillanata van, amikor már hasonló hozzájuk, inkább csak a jómodor tartja vissza, de ebből is ki-kizökken (a II. felvonás részeg jelenetében alaposan). Sinka finom, alig észrevehető ellentétekből építi fel alakítását, amely azt hiszem, a legjobb, amit valaha láttunk tőle.
Öröm leírni, hogy a két férfi főszereplőnek szinte egyenrangú partnere volt egy fiatal színésznő, Koszta Gabriella (Szonya). A második felvonás zivataros éjszakáján, amikor vacsorát ad Asztrovnak és látszólag nyugodtan figyeli minden szavát, mozdulatát, majd józanul a csúnyaságáról beszél Jelenának, végül izgatott sírással, szinte önkívületben reményről, a boldogságáról szaval: ebben a két jelenetben egy teljes élet drámáját játssza el. Ezután akár rá lehetne szögezni az ajtókat, ablaktáblákat, mint az öreg Firszre a Cseresznyés-kertben. Ehhez a hallatlan és mindennapi tragédiához adhatna még a színésznő Szonya híres utolsó monológjában ( Élni kell… türelmesen elviseljük a megpróbáltatásokat. . . és megpihenünk”) több lázadóbb keserűséget – vagy miért ne? – hibbant fanatizmust. De azt is el tudom képzelni, hogy mint Mása a Sirályban felhajtson hozzá egy pohárral a vodkából, amit Asztrov még meghagyott.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.