– Néhány hete a lap színházi rovata cikksorozatot indított. Miről? Sok mindenről és egyetlenegyről, arról, ami közös gond és felelősség „rivaldán” innen és túl: színházaink helyzetéről itt és most, de nemcsak egyetlen évad perspektívájában, bár az őszi kapunyitástól már nem sok választ el. Szeretném, ha a szokásos évad előtti kívánságlistától most is eltekintenénk, amikor elkezdjük ezt a beszélgetést és valahol ott folytatjuk, ahol a cikksorozat abbamarad. Az embert, amikor hátra meg előre pillant, elmúlt és elkövetkező évadokra, hol reménykedés, hol csüggedés fogja el, és mindkettőre jó oka van. Te például mire hajlasz inkább, ha – egészen konkrétan – a kolozsvári vagy a váradi, a vásárhelyi vagy a temesvári magyar színház pillanatnyi helyzetére és teljesítményeire gondolsz?
– Minket, akik különböző formában színházzal foglalkozunk, vagy színházról írunk, gyakran szoktak vádolni azzal, hogy tartózkodunk a kategorikus véleménymondástól. A kérdésed ennek az ellenkezőjéről látszik tanúskodni, nagyon konkrét és nagyon kategorikus kérdés, én is megpróbálok hasonlóképpen válaszolni rá, bár a válasz korántsem egyszerű. Az óvatos, a körülményekkel számot vető és megfontolt derűlátásnak vagyok a híve, ami színházaink munkáját, ennek a munkának a távlatait illeti. Ezt a derűlátást mindenekelőtt arra alapozom, hogy az utóbbi évek – sajnos nem túl nagy számú – kiemelkedő színházi előadásait nemcsak a kritika, hanem a közönség is nagy érdeklődéssel fogadta. És annak a szerencsés és biztató jelenségnek lehetünk tanúi, hogy a közönség és a színházi szakemberek véleménye – a valóban kiugró nagy előadások esetében – találkozott. Gondolok olyan előadásokra, mint például Marosvásárhelyen a sokat emlegetett Özönvíz előtt, vagy nemrég Kolozsváron Bálint Tibor regényének a színpadi változata, a Sánta angyalok utcája. Persze felsorolhatnék emellett más, klasszikus szövegeken vagy a világirodalomjelentős alkotásain alapuló előadásokat is. Hogy színházaink az utóbbi években ilyen előadásokkal tudtak a közönség elé lépni, a darabválasztásaik és – henye szóval – a hozzáállásuk ezeknek a daraboknak az előadásához, a rendezői és a színészi teljesítmények egyaránt feljogosítanak az óvatos derűlátásra. Úgy látom, a következő évad műsortervének a kirajzolódó körvonalai szintén biztatóak. A közönségnek, úgy érzem, szüksége van a színházra, arra a színházra, amely valóban gondolkodni segít és amely érzelmileg is élményt nyújt, amely a színművészetnek a rendkívül változatos eszközeit maradéktalanul az írói és – nyugodtan hozzátehetjük – a rendezői és színészi mondanivaló nagy hatású közvetítésének szolgálatába állítja. Ebben látom a további fejlődés egyik lényeges feltételét, tehát az eredeti, sajátos mondanivaló minél összetettebb, minél sokrétűbb, gondolatilag és érzelmileg egyaránt minél hatásosabb megszólaltatásában, de hatáson nyilvánvalóan a művészi hatáskeltés eszközeit értem.
Annak a tanulságos eszmecserének a során, amely A Hét utóbbi számaiban jelent meg, Marosi Péter már cikkének címében is utal arra, hogy szerinte most a rendező pillanata következik. Bármennyire is értem, hogy mire gondol, úgy vélem, hogy ez a polémikus megfogalmazás némi kiegészítésre szorul. Szerintem nem egyszerűen a rendező pillanata vagy a színész vagy az író pillanata következik, hanem az a pillanat, amelyben az irodalom és a színház – összes tényezőivel, rendezőtől színészen át a díszlettervezőig – találkozik a közös alkotómunka sodrában, amelynek az eredménye a hazai drámairodalom és a hazai színházművészet együttes fellendülése lehet.
– Nem kevés az a néhány példa, amelyre szüntelenül hivatkozunk? Nagy előadások, tudjuk jól, viszonylag ritkán teremnek, ez mindenütt így van. Ha egy színház évadonként egy-egy ilyen eseményt jelentő előadást fel tud mutatni, az már valami, főleg hosszabb távon. De nem mindenütt és nem minden évadban következik be ez sem. Nem beszélve arról, hogy egy-egy előadás kedvéért egy teljes évi műsort „ejteni” mégsem lehet, mert a néző elszokik a színháztól. Nem gondolod, hogy ahol a folyamatos és bizonyos művészi célhoz-eszményhez igazodó színházi munka hiányzik, ott a kiugró, nagy előadások esélye is elég csekély?
– Véleményem szerint némileg szűkkeblűek vagyunk, amikor évek óta csak egy-két előadásra hivatkozunk. Valóban ezek voltak a romániai magyar színjátszás csúcsteljesítményei az elmúlt két évad folyamán. De emellett még voltak jelentős előadások, még akkor is, ha egyes mozzanataikban vitathatóak. Hivatkozhatnék Marosvásárhelyen a Macskajáték előadására, amelyet szintén kitűnőnek tartok vagy a Mentség színpadi megformálására. Kolozsvárt, Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön is voltak olyan törekvések, amelyről kevés annyit mondani, hogy egészséges, jó irányba hatottak. Sajnos nem léphetünk fel azzal az eszményi követelménnyel, hogy minden előadás a remekművek szintjén legyen. Ennek ellenére a példák kis számának van objektív oka is, nevezetesen az, hogy színházaink nem elég következetesek az egyszer elért eredmények szintjének a megőrzésében, az igényességben. Sajnos az elmúlt évadban is tapasztalható volt ez az egyenetlenség. Néha már a műsortervezés igénytelenségével kezdődik, majd az igényesebben megtervezett műsorrendről éppen azok a darabok maradtak ki, amelyek a nagy előadások lehetőségeit teremtették volna meg. Teljesen ötletszerűen néhány példa: a marosvásárhelyi Állami Színház ígéretei közül nem került színpadra Shakespeare Coriolanusa és Hochhut Helytartója. Kolozsváron kikerült a műsorból Euripidész Medeiája, Temesvár adósunk maradt Shakespeare II. Richárdjával. Sajnos a példák számát még szaporítani lehetne. Az igazság kedvéért: egyetlen színház váltotta valóra szinte teljes egészében a műsorelképzeléseit, a Szatmári Északi Színház magyar tagozata. Tehát úgy érzem, mindenekelőtt itt van szükség nagyobb következetességre, és a színházi embereknek – de a színikritikának, a lapoknak és az egész színházi közvéleménynek is – nagyobb figyelemmel kell őrködniük azon, hogy az évad során éppen a bonyolult feladatokat jelentő „nehéz” darabok ne kerüljenek le a műsorrendről különböző szubjektív okok, meggondolások, ide-oda tologatások miatt. Az említett pozitív példák elég szembetűnően igazolják – és hozzávehetjük meggyőző példaként a bukaresti színházak sikereit is –, hogy éppen ezek a nehéz, munkaigényes darabok teremtik meg a művészi és egyúttal a közönségsiker lehetőségeit is.
Annyit szeretnék még ehhez hozzátenni, hogy ha nem is lehet minden előadás kiemelkedően nagy esemény, de az évadnak a maga egészében eseménnyé kell válnia ahhoz, hogy a közönség érdeklődését megőrizzük, tovább fokozzuk, hogy a színházi munkának azt az eleven, ötlettel, fantáziával teli igényes alkotó légkörét megtartsuk, ami nélkül termékeny, egyenletesen kielégítő szintű művészi munka nem képzelhető el. Ehhez, nem győzöm eléggé ismételni, nagyon következetes, nagyon megfontolt és távlatokban elképzelt műsortervezés szükséges, olyan műsorrendnek a kialakítása, amely ezeket az igényeket és a színházak lehetőségeit mindig szem előtt tartja. A körülményekre, a lehetőségekre való utalás nem kívánja igazolni az igénytelenséget. De mint olyan ember, aki a színházi munkával közvetlenül is foglalkozik, és aki ismeri azokat a feltételeket, amelyek között színházaink munkája kibontakozik, nem tudok elvonatkoztatni ezektől a körülményektől, például attól, hogy a jelenlegi színházi gyakorlat nem teszi a megkívánt mértékben lehetővé azt, hogy a társulatok a feladatokkal összefüggésben formálódjanak és alakuljanak ki, és egységes művészi elképzelések valóra váltását szolgálják. A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács a többi érdekelt tényezővel együtt most is tanulmányozza azt a kérdést, hogy miként lehetne a színházi törvénykezést, a színházak munkáját szabályozó előírásokat a művészi munka konkrét, mai szükségleteivel teljesebb mértékben összhangba hozni. Véleményem szerint erre feltétlenül szükség van, mert számos olyan előírás, számos olyan szabály érvényesül pillanatnyilag a művészi munka területén, amely nem elősegíti, hanem ellenkezőleg, megnehezíti az egyenletes színvonalú, magas szintű művészi munkát.
– Mikor alapos és távlatos műsortervezésről van szó, mindjárt a klasszikusokkal kell kezdeni a panaszlistát. Persze hogy a görög klasszikusok vagy Racine meg Moliére mai színpadra rendezése hallatlanul fogas kérdés. Shakespeare-re, hogy úgy mondjam, újabban több a precedens… De ma már nem elég a klasszikus repertoár mellett így érvelni – szóban és írásban is találkoztam vele –, hogy: ha Kótsi Patkó Jánosék mertek belevágni, mi ugyan miért félünk úgy? Találkoztam a másik végletes állásponttal is, hogy ti. jobb meg sem próbálni, mert csak elvesszük a kedvét a nézőnek, aki a Hamletet Laurence Olivierrel láthatja, a Rómeó és Júliát pedig Zaffirelli rendezésében. Itt tehát ismét a színvonal kérdéséhez jutunk el, továbbá ahhoz a kényes problémához, amit rendező és színész mai érzékenységeként szoktunk kerülgetni. Elképzelhetőnek tartod, hogy a rendezői színház korában a jól kiválasztott darab magas színvonalú előadásban ne a mához szóljon?
– A kérdés, amelyet felvetettél, érdekes és rendkívül sokrétű. Ha abból indulunk ki, hogy a klasszikusok bemutatása nem szorítkozhat egyszerűen szövegfelmondásra, hanem azt a pluszt is kell hogy jelentse, amit a rendező és a színész Shakespeare vagy akár Ben Johnson vagy, nagyot ugorva az időben, Ibsen vagy Hauptmann mondanivalójához hozzá tud tenni, akkor világos, hogy a filmen vagy a televízióban látott nagy példák mellett megállhatják a helyüket azok az előadások is, amelyeket esetleg szerényebb rendezői vagy színészi tehetség hoz létre, de amelyek eredeti, mai, korszerű, a mi problémáinkkal összecsengő mondanivalót közvetítenek. Tehát a klasszikusok megszólaltatása a mi színházaink adott szintjén elválaszthatatlan attól, amit – ezeket a szövegeket tiszteletben tartva, és ezeket a szövegeket a szerzők eredeti intencióinak megfelelően, korszerűen értelmezve – a rendező vagy a színész el akar mondani. Ilyen értelemben, úgy érzem, hogy a nagy példák, amelyek szerencsére mindnyájunk rendelkezésére állanak a modern telekommunikációs eszközöknek köszönhetően, nem a nyomasztó és megbénító konkurenciát, hanem a gondolatot, az alkotó fantáziát szárnyalásra kényszerítő, a szó legnemesebb értelmében vett versenytársat jelentik. Ami pedig azt a bizonyos mai érzékenységet illeti, én ezen elsősorban intellektuális fogékonyságot értek, s korántsem csak érzelmit. Nem tudnék kategorikus választ adni arra, hogy a mi színészeink és rendezőink elég fogékonyak-e, eléggé benne élnek-e a mában. Rendezője és színésze válogatja. Eltérve egy villanásnyira a tulajdonképpeni kérdéstől, az elmúlt években jelentős és örvendetes jelensége volt a mi színházi életünknek, hogy jó néhány színészünk vállalkozott önálló előadóestre. A legsikerültebbek egyértelműen tanúsították, hogy ezeknek a többnyire fiatal művészeknek a radarkészüléke érzékeny, fogékony a mai ember világméretű összefüggésekben értelmezett gondjaira, problémáira, és ezeknek a műsoroknak egyik sajátos és nagyon vonzó vonása talán éppen az volt, hogy olyan szövegeket, olyan költői szövegeket kerestek és szólaltattak meg, amelyek a saját problémáikra, kortársaik, nemzedéktársaik problémáira adtak választ, néha klasszikusok, máskor a mi mai költőink szavaival. Ezt én, ismétlem, nagyon biztató és örvendetes jelnek tartom, ameiy arra utal, hogy vannak olyan színészeink, akik fogékonyak, érzékenyek, akikben valóban ott vibrál az a problematika, az a nemes értelemben vett izgalom, felelősség, amely a kor emberét kell hogy jellemezze, ha minden idegszálával, érzelmeinek egész skálájával napjaink valóságában él. Itt függ össze, nézetem szerint, a klasszikusok megszólaltatása a hazai színpadon a mai drámairodalom hiteles tolmácsolásával. Ha a mai drámairodalom valóban, a szó legigazibb, legelmélyültebb értelmében vett időszerű mondanivalóját rendezőink és színészeink rendszeresen, nagyobb következetességgel és igénnyel tolmácsolják, akkor ez a színpadi gyakorlat talán jobb fogódzókat nyújt a klasszikusok korszerű, mai értelmezéséhez is.
– Ezzel elébevágtál a következő kérdésnek. A színházat ma már nagyon sokféleképpen kötelezi az aktualitás. De mindenekelőtt abban, hogy ami az új drámairodalomban a legjobb – sőt: ami arra érdemes –, az késedelem nélkül szólaljon meg a színpadon. Vajon remélhetjük-e, hogy itt most már kezdetét veszi a folyamatos munka és minden évadnak mindenütt meglesz a maga egy vagy több ősbemutatója? Azt hiszem, itt van szükség a legtöbb fantáziára és kísérletező kedvre. És ha már erről van szó: nem lehetne-e végre tető alá hozni azokat a bizonyos stúdiószínpadokat – és elsősorban ilyen céllal?
– Az a helyzet – az utóbbi évekre gondolok –, amikor sok érdekes darab csak nyomtatásban látott napvilágot, de színpadon nem elevenedett meg, átmeneti helyzet volt – nem szükségszerű átmeneti helyzet –, mindenesetre egy olyan bizonytalankodásnak a megnyilvánulása, amely a színházi és az irodalmi gondolkodás összehangoltságának a hiányából eredt. Az új évadban – és remélhetőleg, a következő évadokban egyre inkább – színpadra kerülnek azok a drámák is, amelyeket néha siettek megbélyegzően vagy éppen dicsérően könyvdrámáknak minősíteni, mindkét esetben lényegében az életrekeltés lehetőségétől elzárni. Drámaíróinknak tehát sikerült bebizonyítaniuk, hogy műveik valóban a színpadra kívánkoznak, és ne felejtsük el azt sem, hogy időközben a színpad törvényeinek a jobb megérzésében is előbbre jutottak. Így jött létre az a pillanat, amiről fentebb beszéltem, és amelyet az irodalom és a színház szerencsés találkozásaként jellemeztem. Az új évad azt ígéri, hogy valóban értékes irodalmi szövegek foglalkoztatják színházi művészeinket. Kolozsváron Páskándi Tornyot választottam, Temesváron Vendégség című drámáját láthatjuk, Szatmáron Kocsis István Megszámláltatott fák című darabja kerül színre – hogy csak egy-két jellemző példát említsek. Reméljük, hogy az együttes erőfeszítéseknek, az összehangolt munkának az eredménye valóban sikerült előadásokban testesül majd meg.
Ami a kérdés második részét illeti, erre öt évvel ezelőtt kapásból azt válaszoltam volna, hogy minden színigazgatónak, színházi vezetőnek kutya kötelessége a stúdiószínházat mint irodalmi szövegek kikísérletezésének a lehetőségét késedelem nélkül megteremtenie.
Mivel időközben, akaratomon kívül, sikerült némi gyakorlati tapasztalatot szereznem a színházaink munkáját befolyásoló körülményekről, az elvi helyeslést fenntartva, a gyakorlati megvalósulás nehézségeire is kell utalnom. Sajnos nem mindig csak szubjektív tényezőkön múlik az, hogy ezek a stúdiószínpadok létrejönnek, működnek-e.
A színházak terve, a színház nagyüzemi jellege nagyon megnehezíti az ilyen irányú munkát, mint ahogy megnehezíti az igazgatók vállalkozókedvének a hiánya és a kevés számú rendező sokirányú elfoglaltsága vagy az anyagi feltételek hiánya is. Színészeink gyakran panaszkodnak amiatt, hogy nincs elég szerepük, ha meg van munkájuk, még gyakrabban panaszkodnak. Persze tisztelet a kivételnek. Olyan körülmények között, amikor színházaink előadásaik jelentős részét vagy éppen többségét vidéken, tehát kiszállás formájában tartják meg, a túlterhelésre szóló hivatkozás is gyakran indokolt. Itt vállalkozókedvről, hivatásszeretetről, az egyes színházakban adódó lehetőségek maradéktalan kihasználásáról van szó. Persze vannak olyan kísérletek, amelyekhez nem stúdiószínpad, hanem elsősorban művészi invenció és bátorság kell. Például Bálint Tibor regényének színpadi változata valóban kísérlet volt, és az, hogy ez a kísérlet ilyen remekül bevált, igazolja, hogy a nagy vállalkozások korára, a nagy vállalkozások lendületére a színházban, a színpadon is egyre inkább szükség van.
– Az aktualitás, a frisseség úgy is értendő, hogy ami ma az országban a legjobb és legkorszerűbb, annak rövidesen meg kell találnia az utat a mi színpadjaink felé is.
– Különösképpen fontosnak tartom, hogy színházaink igényes, a körülményeket mérlegelő válogatásban vigyék színre a mai román drámairodalom legértékesebb alkotásait. Az új évad ilyen vonatkozásban sokat ígérő. Gondolok például arra, hogy Titus Popovici nagy sikerű, ízig-vérig mai és mély társadalmi mondanivalójú filmjének, a Hatalom és igazságnak a színpadi változatát ígéri a kolozsvári Állami Magyar Színház, és az összes színházak műsorán érdekes új román darabok szerepelnek. A román drámairodalom teljesebb és hatásosabb bemutatása a romániai magyar színpadokon – ami állandó és becsületbeli, hivatásérzetből vállalt feladatunk – nem elsősorban mennyiségi növekedést jelent, bár azt is, hanem olyan válogatás, amely valóban a legjobbat, a leghatásosabbat, legértékesebbet nyújtja a romániai magyar nézőnek. Olyan darabok bemutatása, amelyek a közönség előtt rosszul vizsgáztak, nem tesz jó szolgálatot a kölcsönös megismerés olyannyira nemes ügyének. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni azt is, hogy a romániai magyar színházak jóval többet tehetnének a román klasszikus drámairodalom megismertetéséért, itt megint nem mennyiségi arányokról van elsősorban szó, hanem olyan előadásokról, amelyek teszem azt, a Lucia Sturdza-Bulandra Színház Caragiale-előadásaihoz hasonlóan, ugyanolyan korszerűen és művészi igénnyel helyeznék új megvilágításba a klasszikus román drámairodalom időtálló alkotásait. Nagyon egyetértek azzal a javaslatoddal, amely egy korábbi beszélgetésünk során hangzott el, hogy egyes esetekben az újrafordítás vagy az újrafordítás érdekében kiírt pályázat nagyon ösztönző lehetne éppen azért, hogy a magyar szöveg az eredetihez hűen maradéktalanul magában rejtse azokat az impulzusokat, amelyek a korszerű, vonzó megszólaltatáshoz szükségesek.
– Ha most némiképpen összegezni akarjuk az eddigieket, azt hiszem, a következő makacs kérdéssel kell befejeznünk ezt a beszélgetést: vajon mikor alakul ki végre – legalább a hat magyar színháznál együttesen – egy olyan, részint állandó, részint változó repertoár, amely a színházi műveltség alapjait is megadja a nézőnek, itteni és mostani, legszemélyesebb problémáira is válaszol és – amiről még nem is esett szó – a mai világirodalomba is jobban bevezeti?
– A műsorrend távlatokban való átgondolt kialakítása sajnos gyermekcipőben jár még nálunk. Születtek nagyon értékes kezdeményezések – Kolozsvárt, Szatmáron és másutt – azzal a figyelemre méltó szándékkal, hogy a nézőknek és köztük a felnövekvő fiatal nézőtábornak egységes, a drámairodalom alapvető műveire épülő színházi kultúrát adjon. Ezek a törekvések vagy félbeszakadtak, vagy ami ugyanazt jelenti, nem valósultak meg következetesen. De sajnos, nemcsak az igénytelenség vagy a következetesség hiánya az oka ennek, hanem az is, hogy a társulatokban nincs meg mindig a lehetőség a legjobb szereposztásra. Ezen a téren sokat segíthetne a színházak alkotó és rendszeres együttműködése, az összes romániai magyar színházak és tagozatok lehetőségeivel számot vető szereposztás. Persze ennek érdekében számos tervszerűsítési, adminisztratív akadályt kell legyőzni. De Bálint Tibor darabjának a bemutatója, a kolozsvári színházban most készülő Páskándi-bemutató, a Tornyot választottam példa arra, hogy ezeket a nehézségeket kivételes esetekben, ha megvan a jóakarat és felelősségérzet, át lehet hidalni és valóban eredményes együttműködés, alkotó összmunka jöhet létre. Arra törekszünk, hogy színházaink három-, négy-, sőt ötéves perspektívában készítsék el a műsortervüket, amelyet azonban nyilvánvalóan nem tekinthetünk majd szentírásnak, hiszen a műsorrendnek mindig ki kell egészülnie elsősorban a hazai drámairodalom legfrissebb alkotásaival, másodszor a világ drámairodalmának új műveivel. Mindenesetre ki kellene alakítani azt a vázat, amely – mint mondottad – biztosítja az alapvető értékű művekre épülő színházi kultúrát, és amely maga köré szervezheti az igényesen megválasztott, korszerű repertoárt.
Sok mindenről lehetne még beszélni, hiszen témánk kimeríthetetlen. Két mozzanatra azonban feltétlenül szeretnék még utalni. Ebben az évadban örvendetesen megnövekedett az érdeklődés a román színházak részéről a klasszikus magyar és a mai hazai magyar drámairodalom iránt. Hogy csak a legkiemelkedőbb és legígéretesebb tényeket említsem, a nagybányai Állami Színház Madách Az ember tragédiájának a megszólaltatását tervezi Goga remek fordításában, s két színház műsorrendjén, a tordai és bákói színház műsorrendjén szerepel Nagy István Özönvíz előtt című drámájának a bemutatása. Az utóbbi jelenség azért is figyelemre méltó, mert bizonyítja, hogy a színpadművészet mennyit segíthet a hazai drámairodalom, a hazai magyar irodalom terjesztésében és a kölcsönös megismerés elmélyítésében. Nem nehéz felfedezni ugyanis a Nagy István-darab műsorra tűzése és az emlékezetes marosvásárhelyi előadás közötti összefüggést.
Ami pedig a hazai magyar társulatok együttműködését illeti, ennek egy gyakorlati formája már megvalósult, nevezetesen a különböző színházak rendezői elég gyakran vendégszerepeinek más társulatoknál. A jelenség sok tekintetben örvendetes. De a hitelesség kedvéért azt is meg kell mondanunk, hogy ezt az együttműködést nem mindig a művészi szükségletek és igények hozzák létre, hanem az a mindnyájunk által ismert tény, hogy nagyon kevés a rendezőnk. Ebben az évben, amint ez a sajtó közleményeiből már ismeretes, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet keretében újra megindul a hazai magyar rendezőképzés. Reméljük, hogy az Intézet falai közül olyan rendezők fognak rövidesen kikerülni, akik az egész hazai magyar színjátszás felfrissülését az idősebbek, a tapasztaltabbak által bejárt utak kiszélesítését fogják eredményesen szolgálni, és erjesztőivé, kovászaivá válnak majd a hazai magyar színjátszásnak, mégpedig azzal a korszerű világlátással és érzékenységgel, amelyekről mai párbeszédünk során annyi szó esett.
Megjelent A Hét III. évfolyama 34. számában, 1972. augusztus 25-én.