Kacsir Mária: Író és utókora

1931 márciusa volt, amikor Kuncz Aladár a Fekete kolostor utolsó mon­datát papírra vetette. Három hónap múlva, június 24-én már halott. Negy­venöt évet élt mindössze, ebből is ötöt, legszebb ifjúsága éveit töltötte francia fogságban, Noirmoutier középkori várerődjében és Ile d’Yeu kazamatáiban, ahová az első világháború ve­tette egy „őrjöngő kollektivitás” áldo­zataiként.

Egyik francia kritikusát idéz­tem, ő maga ilyen szavakat nem írt le, talán mert sem mitől sem óvakodott jobban, mint attól, hogy „az ellenség” embertelenségét „leleplezze”, nem úgy, mint sok más hadinapló, amely a há­ború után napvilágot látott. Benne mélyebb és súlyosabb élményt hagyott az öt esztendő, tragikusabb víziót a világról, a háborúval beköszöntött korról. Hazatérve már csak éppen annyi ideje volt, hogy ezt a látványt elrendezze, leszűrje magában, megértse. Megérteni nem annyi, mint megértővé válni, amire a szenvedés szintén megtaníthatja az embert (ha nem épp az ellenkezőjére).
A Fekete kolostor nem afféle „szenvedések könyve”, erkölcsi emelkedettséggel megírt emlékirata az ötéves fogságnak. Több is memoárnál és dokumentumnál. Hatása „olyan, mint egy jó és nagy regényé” – vette észre már negyven éve Babits is.

Óriási látvány, amit elénk tár. és csu­pa kaland, írta Kosztolányi. Kaland, de abban a magasabb értelemben, hogy ezer veszély közepette, amely minde­nütt ott ólálkodott a börtönfalak kö­zött és körös-körül egy ellenséges vi­lágban, elindult – „mégis, mégis” – a humánum felfedezésére. Meg is találta. Könyvében nem csak a fogolyál­lapotról ad konkrét és jelképes rajzot; a Fekete kolostor épp ilyen szimbolikus erővel sugallja azt is, hogy Noir­moutier furcsa fiók-társadalma sem más, mint az a nagyobbik, amely több ezer éve nyüzsög a föld hátán, küzd, csügged és reménykedik.

Ilyen élményt nem lehet készen kapni a valóságtól, ötéves fogsági élet pokolraszállása árán sem; magasabb fokon kell újra átszenvedni, és Kuncz Aladárnak már élete végéig a Rodostója maradt Noirmoutier.
Utólag – s főleg amióta világszerte szaporodnak az egykönyves írók, szűkülnek az élet­művek és vékonyodnak a könyvek – egyre kevésbé csodálkozunk azon, hogy olyan keveset írt. Hogy a Fekete ko­lostorhoz képest többi hosszabb-rövidebb munkája esztétikailag olyan merőben más minőség, amelyből még utólag is nehéz következtetni nagy könyvének egyedülálló művészi értéké­re. (Másik regénye, a Felleg a város felett azért nem is rosszabb a kora­beli erdélyi regények átlagánál; kor­rajza Kolozsvárról és önéletrajzi elemei roppant érdekessé teszik: erről nemsokára meggyőződhet az olvasó, mert a Kriterion negyven év múltán most újra kiadja.) A csodála­tos inkább az, ahogy a sors az egyetlen remekműre, a romániai magyar irodalomban s a modern magyar próza történetében eléggé magányosan álló regény megírására kiszemelte.

Csodá­latos? De hisz olyan tragikusan, riasztóan keveset élt, könyve nyomta­tott alakban, a róla írt első méltatások már csak halálos ágyán ér­ték el. Hihette baráti gesztusnak is: s az elismerésbe akkor talán bele is játszott a megrendülés, hogy „tragikus remekmű” született, amelyet „mint anyák, kik belehalnak a szülésbe” (Bóka László) életével váltott meg írója. De telt az idő, és hat év múlva – amikor már nem is volt divatja a háborús regénynek – a Fekete kolostort megjelenteti a Gallimard, és a fordítás fölé ezt a mottót írják a franciák: „La conaissance de soi” – ami azt jelenti: önmegismerésünk könvve. És megjelent a reqény angolul (még 1934-ben), olaszul, sőt törökül is. Nincs még egy könyvünk (és nem bestseller!), amelyről ilyen korán és propagáló erőltetés nélkül szerzett volna tudomást a nagyvilág. Aztán újabb, hosszú idő telt el, amely az önmegismerés könyveinek nem kedvezett sem Franciaországban, sem másutt (milyen jellemző, hogy „a má­sik oldalon” elmaradt a regény tervezett német kiadása).

Amikor a Fe­kete kolostort újra kezünkbe vehettük, már seregnyi könyvet olvastunk a má­sodik világháború hasonlíthatatlan tombolásáról és emberi szenvedései­ről. De az eltelt idő – háborúig, háború alatt és azután – nem csorbította a Fekete kolostor hatását. Ellenkezőleg: négy évtized alatt mintha a könyv titokzatos belső átváltozáson ment volna át, s mi többet olvasunk benne, mint a kortársak. Vagy a vi­lág változott, alakult hozzá jobban ahhoz a képhez, amely a Fekete ko­lostor íróját egész életére lenyűgözte? Mi az oka annak, hogy ez a könyv, a noirmoutier-i rajz Kuncz Aladárról, melyet csak dokumentumnak, emlékiratnak szánt írója (ezzel a szerény – ám Dosztojevszkijre is utaló – alcímmel: Feljegyzések a francia internáltságból), mára úgy vonult be az iro­dalomtörténetbe, mint a huszadik szá­zadi magyar próza egyik büszkesége, újabban pedig regénytörténeti és -elméleti viták érveként szerepel (l. pl. Sükösd Mihály: Küzdelem az epiká­val. Kritika, 1971. február.) Érdemes elgondolkozni a titkán.
*
A kortársak úgy látták minden meg­rendülésük ellenére is, hogy Kuncz nem tartozott az irodalom epikus kép­zelettel megáldott alkotói közé, nem tudott mást írni, csak amit személyesen átélt; „önéletrajzi ember”, de egyetlen igazán nagy élménye volt: Noirmoutier. Ez csak részben van így.

Először, mert az írói képzelet termé­szete is változik koronként; aztán mert Kuncz élménye nemcsak empirikus, de hangsúlyozottan gondolati élmény; végül, mert ezt az élményt később gazdagon átszínezi egy újabb: ezt már itthon szerezte, miután 1923-ban hazatért a szülőföldre irodalmat szervezni, a kultúra közösségmegtartó erejét s az itt élő emberek életének-irodalmának „bensőséges érintkezését” ápolni – erről publicisztikai írásaiban számtalanszor vall, szinte költői hevülettel, az erdélyi testvériséget kínálva „gyógyszerül a kontinensnek” – s enélkül aligha lenne a Fekete kolostor az a „kollektív regény”, amelyben a humán megrendítő és halhatatlan üzenete nem egyébből, mint az egy­másra utalt sorsok természetes szoli­daritásából táplálkozik. Jobb gyógy­szert azóta sem talált a világ, ha időnként – de hányszor! – elfelejt is élni vele.

De a Fekete kolostor nem évülő, az idő múlásával még új jelentéseket magába szívó hatásának nem csak „tartalmi” okai vannak. Kuncz való­ban „önéletrajzi ember”, és a Fekete kolostorban emlékiratot írt, régi nemes erdélyi hagyományokat is folytatva (Jancsó Elemér helyezte el a könyvet ezen a fejlődési vonalon). Csakhogy sokkal szemérmesebb, mint a régiek, önmagáról van a legkevesebb szava, sok-sok hosszabb vagy rövidebb, bizonyos szabályosság­gal ismétlődő leírásba rejti élményeit, és gondolatait, néha csak tényeket közöl a maguk csupasz egyszerűségé­ben, nem sok kommentárt fűzve hoz­zájuk. S miközben csodálatos módon – azaz a forma, a kompozíció szigorú belső fegyelme árán – mégis meg­valósítja nem a napló, hanem a műigényesebb én-regény (bár ezt a szót ő nem szerette) természetéből következő célját, az emlékező-elbeszélő én belső fejlődésrajzát is, tárgyilagosságában mindvégig azt érezzük, hogy ez nem ­csak egy magatartás fegyelme és elő­kelősége. Az emlékirat legtöbbször nem ilyen szemérmes, írójuk éppen azzal hitelesíti az elmondottakat, hogy vele történtek meg, s ezt hangsúlyozza az első személyű előadásmóddal. Kuncz mintha nem arra vetné a nagyobb hangsúlyt, hogy vele – és fogolytár­saival – mindez valóban megtörtént. Hanem, hogy megtörténhetett. És meg­történhet ezután már bármikor, bárkivel.
*
Hogy a Fekete kolostorban az em­lékirat-forma csak fikció, de maga a mű valami több és más – nem is egészen regény, mert a hagyományo­san vett regényfikció viszont hiányzik belőle –, arra már a negyven évvel ezelőtt megjelent bírálatokban is szin­te mindenütt található valamilyen cél­zás. Noirmoutier szimbólum, és az ott történt dolgok, ahogyan Kuncz elmond­ja őket, valaminek a példázatát je­lentik – érezték meg az egykori mél­tatók is, csak akkor ez a szó még nem lebegett úgy a nyelv hegyén, mint ma. De éppen idézett francia kritikusa – Denis de Rougemont – például így ír 1937-ben: „Messze történik mindez, de igaznak kell lennie, mert szenve­dünk miatta. Nem lehet tudni róla semmi pontosat, sem a célját, sem igazi okait. Csak az a homályos és szorongató bizonyosság marad, hogy a háború önmagától történik, hogy semmi sem függ többé felelős személyektől, s mindenki egy szörnyű és lassú végzet áldozatává válik”.

Igen, a Fekete kolostor egyik legelső jelentkezése nálunk a modern irodalmi példázatnak, ha szereplői nem is a mese, legenda, a mitikus vagy történelmi múlt ködéből lépnek elő, s nem viselnek magukon más jelmezt, mint amit a valóságos történelem kegyetlen tréfával rájuk kényszerített a fényűző civil élet ruhadarabjai helyett. Ez a példázat csupa valóságelemből épül fel, s az eljárást immár számtalan hasonló példa igazolja az újabb világirodalomban (s talán még több a filmművészetben).

Negyven év múltán nem lehet eléggé dicsérni Kuncz írói érzékét, amikor élményanyaga „regényesítéséről” lemondva a válogatásra és a kompozicióra figyelt s csak a képelemeket összefogó tartóanyagba keverte bele azt a költői atmoszférát, amellyel az eseményeknek egyszer-megtörtént tényértéküknél magasabb jelentést adhat. Irodalmi mű így élheti túl a pillanatot, amikor megszületett, s ezért van, hogy a Fekete kolostor egyik legritkább könyvünk, amelynek az idő nemhogy ártott volna, hanem inkább használt.

Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.