Bizony azt hittem, hogy régesrég elfújta. Több mint húsz éve kezdtem reménykedni ebben, egyebek között személyes okokból is. Mert engem Scarlett O’Harával többször leégettek. Legelőször tizenötéves koromban, amikor egy születésnapomra meghívott társaságban nagyon megjátszottam az ünnepeltet. Körülbelül úgy viselkedhettem, mint Scarlett a Wilkesék garden-partyján, mert amikor a társaság szétoszlott, anyám keményen elővett. Akkor kaptam életemben az utolsó szülői pofont és hozzá nyomatékul ezt a dicséretet: „Olyan vagy, mint Scarlett O’Hara.”
Lenne még néhány személyes élményem az Elfújta a szélről, de nem tudom, untathatom-e velük az olvasót. Néhány évvel később családom végérvényesen megvált a nevezetes regénytől, mégpedig egy nagyobb költözködés alkalmával, amikor egy sereg könyvünk vándorolt el a bizományi boltba, köztük olyanok is, amelyektől nem szívesen váltunk meg. Épp a Révai Lexikont siratta anyám, amikor könnyei között egyszercsak felderült az arca: „De legalább Scarlettet is rásóztam a felelősre, ha már a Révait elfújta a szél.”
Legutóbb — de ez már igazán az utolsó, amit elmesélek — Ida néni, az én bejáró Mammym égetett le a zöld szemű Scarlettel. Ida néni borzasztóan szeretett olvasni (érdekes asszonyokról kiváltképpen), s miután az én polcaimmal néhány év alatt végzett, szorgalmasan cipeltem neki az olvasnivalót könyvtárból, ismerősöktől, ahonnan értem, így adtam a kezébe egyszer az Elfújta a szélt, s őszintén szólva álmomban sem mertem remélni, hogy Ida néni — hála az én gondos nevelésemnek — ezen már túlvan. „Ne tessék haragudni — tette le elém néhány nap múlva a fokos kötetet — de ez a Scarlett egy buta liba. Hiába szép, ha egyszer nem érdekes. Elolvasom még egyszer az Anna Kareninát.”
És most újra visszatért Scarlett. A gödröcskéivel, kacérkodásaival és toporzékolásaival („akkor a legédesebb, amikor mérges”) abroncsos szoknyáival, híres zöld bársonykalapjával és teljes udvartartásával, a Tarleton fivérekkel (akiket éppen a negyedik egyetemről dobtak ki — ez aztán a virtus!), az álmatag Ashley Wilkesszel és a férfiason délceg Butler kapitánnyal.
Itt vannak mind: a finom és halk Mrs. O’Hara, a nemeslelkű Melanie és a kótyagos Pittypat néni — színesben, széles vásznon, pompás szereposztásban Victor Fleming filmje (készült 1939-ben) semmit el nem spórolt sem Scarlett zöldvirágos muszlimruhájának tizenkét yardnyi fodrából, sem szeszélyes és viharos asszonysorsának megindító és megdöbbentő fordulataiból, sem az amerikai ültetvényesek jólelkiségéből, sem a néger rabszolgák hűségéből, sem az O’Hara-birtok drámai nyomorából Észak és Dél háborújának elvonulása után (és Scarlett kezén minden seb felér egy kitüntetéssel, mert nemcsak a legédesebb, de a legbátrabb asszony is ez a zöldszemű vadmacska — mondják-szuggerálják belénk), sem a háború dúlása közben a látványos és érzelmes ráhatás sokféle lehetőségéből, sem a Butler-palota pompájából, a parki szökőkutak csobogásából — és folytathatnám, mert négy kerek órán át tart a film, híradót nem számítva. S miközben ilyen izgalmas dilemmákat oldunk meg, hogy: gentleman-e a cinikus világfi-modorával kérkedő Butler kapitány vagy sem, vagy hogy lehet-e a rossz hírű Belle Watling éppoly nemeslelkű, amikor a Hazáról van szó, akárcsak a feddhetetlen erkölcsű Melanie.
Eközben nincs az a lehangoló érzésünk, mint a nevezetes regények megfilmesítésénél lenni szokott, hogy a filmváltozat halványabb, erőtlenebb a regényhez képest (bár szigorúan szakmailag, főleg a vége felé inkább csak illusztrálja a cselekmény fontosabb részeit). Nem, ez a film semmivel sem rosszabb, mint a regény. Persze, jöhetnék néhány apróbb kifogással, a férfi főszereplők lehetnének egy kicsit fiatalabbak, Leslie Howard így negyven-jó-egynéhány évesen inkább egy főkönyvelőre emlékeztet, mint arra az aranyhajú királyfira, akiért Scarlett oly reménytelenül eped, Clark Gable meg inkább cigányprímásra. De ez mellékes. Az a sohasem volt álomvilág, amelyről még Margaret Mitchell is azt hitte, hogy elfújta a szél, Eastman Colorral átfestve, panoramikusra átmásolva tündököl négy órán át a mozivásznon.
Vajon hány tizenhatéves lány fog nyaklevest kapni újra Scarlettért, a szívfájdító Ashleyért és a karakán Butler kapitányért?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.
