A komédia, a Nagy Bábjáték úgy ér véget, hogy a kegyetlen kifejlet – mint az már olyan sokszor valóban megtörtént – azt mutatja: nem hallgat. A szereplők, a megelevenedett bábuk karóra, husángra kapnak, ütik-verik egymást, azt se nézve, ki kit, s a Bábjátékosra – a költő szavára – senki sem figyel. Hiába volt hát az okos szó, a szinte emberfeletti szándék, az egyezkedés a sorssal még egy utolsó haladékért, az életre-halálra felvállalt végső kísérlet? – kérdezzük magunktól mi, nézők döbbenten – és szégyenkezve –, amikor fent a színpadon a bábuk már élettelenné merevedtek, a Bábjátékosnak, a hősi komédiásnak pedig, aki a játszmát elvesztette, int a Zsoldos, a Halál, s ő megindul előtte, vissza se nézve többé boldogtalan teremtményeire. De a Zsoldos visszanéz; figyel és vár, egészen addig, míg a bábuk lassan ismét felélednek és újrakezdik a játékot, magukban, ott, ahol elrontották. A Zsoldos még visszatekint És látja, látnia kell, hogy a jó halált tartja a kezében…
Költő írta a drámát; s ez a „szerzői utasítása” is hitvallás. De nem csak az: könyörgés az élőkhöz és figyelmeztetés. Az igazi végkifejletet foglalja mugában. egy „ha” közbeszúrásával: nem éltem hiába, ha emlékeztek a szavamra; nem éltem hiába, ha a szavamra hallgattok.
A költő, aki a drámát írta, Illyés Gyula, most hetvenhárom éves. Nem kétséges, hogy a mögötte álló életmű, amely műfajilag is a legjobbakéhoz mérhetően gazdag és változatos – a nagyszerű versek, az esszék, tanulmányok és regények, a Puszták népe és a Petőfi, több kötetnyi drámája, köztük a Fáklyaláng és a Kegyenc – már eddig is megszerezték írójuknak azt a „második életet”, amelyre ennek a legújabb drámának a furcsa címe utal; Dupla vagy semmi, azaz két életet vagy egyet se. Am a drámai küzdelem, amely a színpadon lezajlik, csak annál torokszorítóbb, mert ilyen nagy költő áll ki benne a porondra – milyen kevéssé képletes itt a szó! –, egy vátesz? nem, egyszerűen a mindenkori költői küldetés sorsával megverve, egy szegény komédiás képében, aki „második életét” azok kezébe tette le, akikről és akikhez mindig is beszélt. Sokféleképpen, hogy „ne legyen unalmas a tananyag”; és ezért olyan tiszteletre méltó Illyés Gyula most már két és fél évtizedes kitartó küzdelme a színpaddal, amely bizony nem mindig termett számára olyan babért, amilyenhez költői homloka már hozzászokhatott. De a kísérlet mulaszthatatlan volt, mert a színpad nagyobb nyilvánosságot jelent, nagyobb lehetőséget mások életébe beleszólni, a változtatás szándékával vagy reményével, ezért hát nem restellt dramaturgokkal tanácskozni és együtt kísérletezni, új és új színpadi műformákat tanulni. A sokféle kísérlet eredménye most mintegy összegyűjtve van jelen a Dupla vagy semmiben, amelyben a legváltozatosabb, eleven hatású és színszerű formai elemek meglepően egységes, világos és tiszta drámai szerkezetbe rendeződnek.
Ez a szerkezet nemcsak formai szempontból érdemet figyelmet, hanem a lehető legközvetlenebbül jelentéshordozó.
Színházat látunk a színházban, bábjátékot a keretjátékban. De egyik is, másik is több annál, mint amit ezek a drámai stilisztikából vett műszavak kifejeznek. Idő és színhely kétségtelenül meseszerű – késő este, valahol, egy elhagyott fogadóban, „erdős hegyvidék két tanyája közt” –, de amit látunk, nem mese. A stilizáltság csak arra szolgál, hogy „erdők, völgyek, szűk ligetek” népdalokban, népballadákban is így megidézett világát, ha kellő emelkedettségünk és látókötünk van hozzá, egyetemesebbnek foghassuk fel. Az idő pedig, ha úgy vesszük, szigorúan igazodik a klasszikus szabályokhoz is: megfelel a színpadi időnek, pontosan annyi, amennyit a cselekmény, a drámai küzdelem igénybe vesz, estétől reggelig.
Mert ha hiszünk abban, hogy a dráma minden újabb híresztelés ellenére mégiscsak: küzdelem, akkor itt igazi dráma zajlik le a keretjátékban is, a bábjátékban is s a kettő között is.
Az elhagyott fogadónak csak két vendége van a viharos, késő esti órán: a Bábjátékos meg a félelmes ismeretlen, aki érte jött Zsoldos képében, hogy magával vigye. A közönség, a Hegyi, a Völgyi és az Erdei család népe nem jött el, úgy mint régen, egyébbel vannak elfoglalva: az örökös széthúzásukkal, marakodásukkal. Ezért lesznek majd jelen mint szereplők. Mert a Bábjátékos, aki előbb nem állt rá a fogadós alkujára, hogy jó pénzért még egyszer utoljára körbe ültesse és tanulságos játékával „összeprédikálja“ őket, most a Zsoldos előtt, hogy időt nyerjen, vállalja a reménytelent: kiosztja a szerepeket és megmutatja a hatalmát, amelyet adományul kapott: kibonyolítja a játékot okosan, szépen, értelem szerint. Nehéz dolga lesz, mert az oktalan bábuk – a hiányzó nézők hiteles képmásai – minduntalan ellenkeznek a szerepükkel. Egyik-másik „a nehezebb jeleneteket” hagyná ki, amelyek küzdelmet kívánnak, ha azonosulni tudunk velük, ha vállaljuk. De a legtöbbjüket éppen a játék, a küzdelem heve és indulata ragadja el; ezek azok, akik az okos rendezőelvet végül is durván félrelökik, s mint láttuk, tragikusan elrontják a játékot. Az öregek önzése kíméletlenül eltiporja a szerelem jogát, kiújul minden régi gyűlölködés: a komédiás elvesztette a játszmát. Hogy miért és honnan a gyűlölet? A bábjáték során előadott egyszerű történetben ezt bizonyos homály fedi.
Ami érthető, hiszen nem realista dráma, inkább balladás játék nézői voltunk: de ezzel a „balladai homállyal” Illyés Gyula nyilván azt is hangsúlyozni kívánta, hogy egy-egy ilyen ősi gyűlölség oka legtöbbször éppen olyan kideríthetetlen, amilyen ésszerűtlen (erről többször beszélt már a Puszták népében).
… Ennek a nehéz és érdekes, stiláris megmunkálásában cseppet sem közömbös drámának a bemutatására vállalkozott talán legkisebb színházunk, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház. Seprődi Kiss Attila rendezése (segédrendező: Balogh András) éppen a különleges stílusproblémákhoz képest mondható bravúrosnak. Ha például teljesen semleges és bedíszítetlen színhelyet választ, a dolga mindjárt egyszerűbb, nincsenek transzponálási gondjai. Kiss Attila és a díszlettervező, Kemény Árpád ragaszkodott a „Fogadó”-hoz; és jól tették, mert jelképes ez az elhagyott útmenti fogadó, ahová bárki betérhet, és nem tér be senki. A játéktér nagyon kevés mozdítható-változtatható díszletelemével pontosan annyira summás, tehát elvont, hogy a képzelet éppoly szabadon követhesse benne a más-más színhelyeket (a Hegyiék, a Völgyiék tanyája), akár ha egy Shakespeare-kori fogadóban lennénk…
A szereplők – a bábuk – nem hosszú padon ülnek, jeleneteikre várva, ahogy a szerzői utasítás előírja, hanem hátul, oldalt, a fogadó asztalai körül, élőképszerűen, mintegy álomba dermedve, innen szólítja elő őket szereplésük sorrendjében a Bábjátékos, ez a megoldás Illyés Gyula költői színpadához talán jobban is illik. A jelmezek az időtlenség és a korhoz, azaz mához kötöttség jegyeit egyaránt magukon viselik (a férfiharisnya fölött fekete pulóver, rajta ujjatlan irhamellény), de már kevesebb következetességgel; bár az is igaz, hogy a stilizált, mindenkori parasztviselet tulajdonképpen jól megfelel annak a parasztdrámának vagy népdrámának, ahogyan a rendező a megelevenedő bábjátékot beállította, kellő komolysággal, hiszen a Bábjátékos ezúttal nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy „példálódzás után hús-vér eleveneknek beszél”, és közvetlenül beleszól a mindennapi életükbe.
Az a stiláris érzékenység és tudatosság, amelyet egy ilyen dráma a színpadon megkíván, persze nem minden szereplőben működött egyazon mértékben. Az alakítások egyenletesen jók, de a hang elég sokféle, még a bábjátékon belül is.
Péterffy Lajos (Péter) vagy Győry András (János) jobbára egy realista parasztdráma – tévedés ne essék: kitűnő – szereplői; Krizsovánszky Szidónia (Szomszédasszony) egy mesejátékból viharzik elő, mint Mirigy. Leghitelesebbnek, azt hiszem, Molnár Gizella (Márta) alakítása mondható, éppen azért, mert ebből is, abból is van benne valami; Bernarda Alba, aki időnként egy siratóasszony hangján szólal meg.
S ami már nem stílus kérdése: a bábjátékhoz képest a keretjáték, sajnos, jóval erőtlenebb. Zsoldos Árpád a Bábjátékos szerepében inkább egy szegény komédiás volt – ami csak indulásnak elég az alakításhoz –, drámai hangsúlyait a bemutatóig még nem dolgozta ki. Técsy Sándort pedig (a Halál), úgy látszik, feszélyezte a szerep ijesztő terhe, úgyhogy kettejük küzdelmében kisebb a feszültség, mint várhattuk volna. De mivel a darab olyan, hogy bábjáték és keretjáték szüntelenül egymásra hat, emezt is erősíti, drámailag felforrósítja a biztos kézzel lebonyolított bábjáték – emberi színjáték – növekvő feszültsége. Ehhez a drámai hatáshoz képest elhalványulnak a szépiák, amelyek felemlegetésével a rendkívüli teljesítménynek tartoztunk. Az előadás végül is felér egy győztes csatával, mert élményünkké válik és felkavar, jeléül annak, hogy a küzdelem, amely a színpadon megoldás nélkül jut el a befejezéshez, mégsem volt hiábavaló.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 10. számában, 1975. március 7-én.