Széljegyzet egy új hazai filmhez
Magyarok és románok közösen lakják azt az erdők közt, hegyek közelében települt régi és szép falut, amelynek helyszínelemei a Székelyföld nem egy, hanem több ismerős-ismeretlen zugából kerültek együvé, hogy megelevenedjék közöttük a sok száz éves történet, amelyet már Shakespeare is készen kapott az ő Rómeó és Júliájához, így kapta Domokos Géza is, a Minden kényszer nélkül forgatókönyvének szerzője, mint riport anyagát, évekkel ezelőtt, de a főcím előtt és a film végén ma is fontosnak tartja emlékeztetni rá, hogy igaz történet, amit látunk, megtörtént eset a magva a filmnek. A község, mint mondtam, nem egy falunk nevét, de akárhány erdélyi falu arcát magán viseli, a művészeti általánosításnak ezen a szintjén már nem a pontos falunév számít, hanem az a valóság és költészet határán elhelyezkedő új rusztikus Verona, amelynek szimbólumértékét könnyen felismerheti a néző. S amelyben nem egy, hanem két édes anyanyelvet beszélnek a szereplők, románok és magyarok.
És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Politikumról van szó, amely azonban közvetlenül és a legtermészetesebb módon esztétikum is. (Eszembe jut Veress Zoltán Szeptember című regénye: egyszerre milyen természetes volt, hogy a román mérnök románul szólalt meg benne.) A nyelvi jellemzés elemi része a művészi realizmusnak, amely eszményünk, hitvallásunk irodalomban, művészetben.
A minden kényszer nélkül története megrendítő, szomorú, felkavaró. Nem a Verona déli napja virít itt „az emberiség tavaszán”, amely a Rómeó és Júlia történetében oly mindent betöltő, hogy a tragikus befejezés ehhez képest tulajdonképpen súlytalan, mellékes, csak a szerelem él, „a többi néma csend” – nem, e fölött az új Rómeó és Júlia-történet fölött, amelyet Domokos Géza írt a film számára, más nap világít: józanabb. Fényében-árnyékában a dolgok keményebb, kevésbé légies körvonalakat kapnak, és sokkal földönjáróbb a két fiatal, Ágnes és Matei szerelme is, akárcsak a környezet, amelyből vétetett. Nem azért elsősorban, mert ez a környezet falusi és nem nagyúri; a történelmi tapasztalat más, hiszen négyszáz év alatt és Európának ezen a táján csak sokasodtak felnőtthöz méltó gondjaink, és ez a film is azért készült, hogy kevesebb legyen belőlük.
Az előzményekhez ebben a történetben is hozzátartozik, hogy az igazságtevő gesztus nem hiányzott, s a későbbi komor fejleményeket tulajdonképpen meg kellett volna előznie. Nem is egy igazságtevés történt, hanem több.
Matei apja, Ilie Clejan annak idején földet kapott, aztán hőse lett a szövetkezetesítési mozgalomnak, de tragikus hőse, aki utóbb hibát hibára halmozott, így került kuláklistára Ágnes apja, Bartha Béla, és így züllött szét az új, közös gazdaság. Ám ezt a hibát is régen jóvátette már az új vezetés, s ma Clejan helyett Bartha az elnök. De a gyűlölet nem apadt, csak nőtt, mert minden jóvátételnek szükségképpen vesztese is van. Így áll egymással szemben a „két szomszédvár”, s köztük a konok engesztelhetetlenség áldozatául szánva a két fiatal, Ágnes és Matei. Ez a józanság a helyzetteremtésben szintén a film realizmusát dicséri.
Nem tudom, más hogy van vele – a nemzedékembeliek bizonyára nem másként –, számomra a film különös eszmei feszültségét az adja, hogy egyszerre követem egykori és mai tudatommal. Az a nemzedék, amely a felszabadulás pillanatában Júliával és Rómeóval volt egykorú, fiatalos naivsággal azt hitte, hogy az ilyen tragédiák korszaka egyszer s mindenkorra lezárult, a történelmi igazságtevés megtörtént, a tragédiák elkerülhetőek, Rómeót és Júliát nem választhatja el már soha semmi.
Domokos Géza, aki negyedszázaddal, majdnem harminc évvel később írta filmre Ágnes és Matei történetét, érett fővel igen jól tudja, hogy a legtragikusabb – vagy legféltenivalóbb – hősök mindig azok, akik lehetséges tragédiákról mit sem tudnak, és gyermeki, naiv lélekkel hullanak örvénybe. Rómeó és Júlia négyszázéves történetében két gyermek szereti egymást, szinte paradicsomi létben, nem hallják, hogy körülöttük csattognak a kardok, de nem is akarják hallani, addig élnek, amíg szerethetik egymást, aztán habozás nélkül meghalnak. A legtisztább szerelem ez, valahol a földi valóság fölött lebeg, akár a „tiszta költészet”. De tiszta költészet nincs, vagy ha van, akkor a halál rokona, Ágnesnek és Mateinek pedig élniük kell.
Ez az új Rómeó és Júlia-történet sokkal földönjáróbb, mondottam. Ágnes túléli, hogy kitaszítják, amikor gyermeket vár – előbb az apja, aztán az apósa –, túléli a veszélyes koraszülést is –, igaz, hogy csak fél lábbal, és Rómeójának nem kell meghalnia érte, csak vállalni, így is vállalni a házasságot. Ettől a melodráma határát súroló befejezéstől, bevallom, féltem; végül is váratlan erővel győzött meg: nincsen benne semmi megható, várt hatása inkább az ellentétébe csap át, inkább kijózanító, a nézőt tiltakozásra késztető és figyelmeztető. A „holtomiglan, holtodiglan” esküszövegét halljuk, a csíkszeredai új kórház egyik tágas-napos kórtermében hangzik el, dadogva, bátortalanul, „és mégis, mégis”… Rómeónak és Júliának élnie kell, és boldogan kell felnőnie a gyermeküknek.
A film realizmusát dicsértem eddig, s talán túl sokat is emlegettem a józanságát. A téma kívánta így, amely, mint tudjuk, olyan természetű, hogy vonzza magához nemcsak a költői, de az ál-költői elemeket is. De a fiatal rendezőnő (nő és fiatal!), Maria Callas-Dinescu a költői realizmus meglepően érett, jó szemű és biztos kezű művészének bizonyult, s a két operatőr, Costache Dumitru-Foni és Cornel Diaconu remekül bánt a kamerával. A kezdőképek (iskolaudvar, a kászonaltízi templom, a székelyföldi erdők-hegyek, havas tájak, felülnézetből fényképezve) balladás hangulatot ígérnek, de ez mindössze stiláris visszautalás a téma régiségére s talán (öntudatlanul is) itteni rokon forrásaira (Kádár Kata, Görög Ilona), mert a film azután átvált – hogy úgy mondjam – a mai falu közelképére: a mozgalmas piac, Bartháék módos, városias háza, a vágtér csupa eleven szín, „balladai homály” nélkül, s ez így is van jól, mert ez a történet itt és most játszódik. De talán nem ártott volna visszahozni a film végén is a kezdő képek stiláris jegyeit vagy tájelemeit legalább; ezeket sajnos kiszorítják a tengerparti képek, amelyek anziksz-szerűek, ide nem illőek, hatásukban a Doina Spătaru és Cornel Constantiniu hangján megszólaló érzelmes-édes dalhoz igazodnak, amelyből biztosan sláger lesz (Laurențiu Profeta zenéje). Annál szebbek a film szerelmes jelenetei: üdék, hamvasak, szenvedélyesek, megrendítőek. Ágnes ágaskodó lába a kerítés mögött, az egymástól tiltott szerelmesek önfeledt, boldog összesimulása a színekben pompázó, utolsó menedéket nyújtó őszi erdőben, a kétségbeesett búcsú a roppant havas tájban, ahol két pici pont közeledik és válik el egymástól, miközben Ágnes elcsukló sírását halljuk: „Mi lesz velem! Mi lesz velem!” – ez az útja-vonala ennek a szerelmes történetnek, s az utolsó stáció a csíkszeredai kórház…
Széles Anna és Romeo Pop játssza az új Júliát és Rómeót, s azt hiszem, ez a szereposztás az elképzelhető legjobb.
Széles Anna főiskolás korabeli Júliája és az Akasztottak erdeje Ilonája óta szinte hihetetlenül őrizte meg kedves, üde fiatalságát, drámai alakító készségét pedig hosszú szünet után, amióta Liviu Ciulei felfedezte, filmen most kamatoztatja igazán. Romeo Pop még kezdő színész, tudtommal ez a második filmfőszerepe, de azt hiszem, Ion Caramitru és Iuliu Ovidiu Moldovan után a drámai hős szerepkörében a fiatal román színésznemzedék legkomolyabb ígérete. És nagyszerűek a szülők: Fábián Ferenc kemény, erős és erőszakos jellemű Bartha Bélája, Elizabeta Jar-Rozorea kevés szavú, de rendkívül beszédes arcú Barthánéja, Emanoil Petruț magával és a világgal meghasonlott Clejanja. A Minden kényszer nélkül kitűnő szerepeket adott ennek az öt színésznek, sokat is köszönhet nekik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 22. számában, 1974. május 31-én.
