A dráma, amelynek Henrik Ibsen még A hazaáruló címet adta, közel százéves, 1882-ben keletkezett. „Mint minden valamirevaló színdarab…, az emberiség sorsáról szól“ – írja róla Arthur Miller, aki huszonöt évvel ezelőtt, még a hidegháborús, a McCarthy-korszak politikai tapasztalataival az idegeiben annyira elevennek érezte drámai igazságát és hevét, annyira hasonlónak a haladó gondolat életveszélyes kiszolgáltatottságát a puritán-konzervatív skandináv kisvárosban egykor és a demokratikus Amerikában hét évtizeddel később, hogy kézbe vette és átdolgozta a darabot. Ezt a Miller-féle változatot mutatta be most a kolozsvári Állami Magyar Színház Bán Ernő rendezésében.
„Az emberiség sorsa“ – írta Miller szorongással és aggodalommal, s az atombombára gondolt, a radioaktív hamura, a veszedelmesen szennyeződött környezetre és közgondolkozásra, jóllehet Ibsennél még csak egy fürdővároska festék- és cserzőanyagokkal fertőzött strandjáról és ivóvizéről van szó. De ez csak cselekményelem, amely költői képzelettel – vagy nézői képzelettel, ha költő írta a drámát – bármikor behelyettesíthető. Az Ibsen-dráma cselekményéhez az ötletet egyszerű napihír adta, akárcsak a Nórához, de Stockmann doktor,,,a hazaáruló“, „a nép ellensége“ költői alak, ha más környezetben, más drámai közegben is, rokona Brandnak. A valóságból jön (előképe annyi „sötétben lobogó fáklyádnak más irodalmi égtájakon, Móricznál, Németh Lászlónál), és a költészet felé tart; valóság és költészet aránya-vegyüléke az a mérték, amelyen egy drámai mű maradandósága mindig is eldől.
Stockmann doktor felfedezett valamit.
Nem Amerikát, nem a gőzgépet, nem a relativitást, nem az atombombát. Amit felfedezett, helyi jelentőségű, ha úgy tetszik, provinciális ügy. De egy város jövője függ tőle, mert a város jövője a gyógyfürdő, amely milliókba került, amelyért Stockmann doktor maga is rengeteget cikkezett. Hadakozott, hogy meglegyen, de azért is, hogy másképp legyen meg, mert Stockmann doktor már akkor szennyeződésre gyanakodott. Nem hallgattak rá, és most tessék, itt a bizonyosság, át kell építeni az egész vízvezeték-rendszert, a gyűjtőmedencét, láthatja már a tisztelt városvezetőség! Stockmann doktor szinte diadalmasan indul az új csatába, bár vannak már tapasztalatai, örvend, hogy verekedhet az igazáért, a szülővárosáért, embertársaiért és csodálatosképpen: bízik az eredményben. Teljesen alaptalanul, mert a tisztelt városvezetőség nem lát be semmit, ami a tekintélyét csorbítaná és újabb költségekre sem hajlandó. Erről szól a dráma, amelyben a hős eredendő naivitása, „idealizmusa“, vidékies sértődöttsége és egyre mániákusabb igazságérzete nem kevésbé fontos dramaturgiai tényező, mint a környezet vaksága.
Múlt századi jellem? Csodabogár, akiből hiányzik a mai civilizáltabb világra oly jellemző jól iskolázott alkalmazkodási ösztön, bölcs kompromisszumokra kész hajlékonyság? Az irodalom tanúsága szerint ez aligha állítható így: a csodabogár, a mániás, sőt hisztériás, sőt paranoiás hős Ibsen után nem lett kevesebb az irodalomban, hanem egyre több, amilyen mértékben a körülmények rákényszerítették a hőst személyisége, szabad véleménye, igaza, egy eszménye, egy eszméje védelmére. Az eszme embere rögeszméssé válhat, ha megfosztják a cselekvéstől, ha nincs lehetősége arra, hogy igazát időnként gyakorlatilag felülvizsgálja. (,,Az igazság nem olyan szívós Matuzsálem, amilyennek némelyek képzelik“ – mondja Ibsen.) Az ötödik felvonás végén Ibsen Stockmann doktorja bejelenti utolsó nagy, keserű és elkeseredett „felfedezését“: „Tudjátok, ki a legerősebb ember? A magányos harcos.“ Ezzel bezárul körülötte a végzetes kör – mintha börtönajtó csapódását hallanák – az irodalomban pedig talán éppen itt veszi kezdetét a polgári korszak egyik legfontosabb, kimeríthetetlen témája, a modern ember magányának hosszú-hosszú kálváriája.
De Millert, amikor Ibsen drámáját átdolgozta, a másik pólus érdekelte vagy ingerelte jobban: a társadalom esztelen vaksága és gonoszsága, az erőszak, amint – demokratikus szólamokkal takarózva, presztízsre hivatkozva vagy anélkül – működésbe lép, hogy egy szabad és független szellembe belefojtsa a szót. Millernél minden a társadalomkritikát hangsúlyozza, Stockmann doktor vesszőfutása vád és panasz, amely kiváltja a felháborodásunkat egy társadalom ellen, leleplez és elítél. Pedig Miller beavatkozása a drámába szinte észrevétlen, jóformán nem is dramaturgiai természetű, a szerkezetet érintő, inkább csak szövegmódosításokra szorítkozik. Mégis igen lényegesnek bizonyul: a forrófejű Stockmannt lehűti, hogy józanul, ésszerűen érveljen azon a negyedik felvonásbeli népgyűlésen, amely Ibsennél még vakmerő kihívás egy egész társadalom ellen. Ez az új Stockmann doktor olyan józanul és meggyőzően érvel, a kétségbevonhatatlan gyakorlati igazság olyan biztos talaján áll, hogy a nézőnek – főleg mert Miller pragmatikus Amerikájára kapcsol – szintén ilyen gyakorlatias, kevéssé költői meggondolások jutnak eszébe: tényleg, hogy is nem látják be a városvezetők és részvényesek, hogy a vízvezetékrendszert sürgősen meg kell tisztítani, hiszen legkésőbb a következő fürdőszezonban elkerülhetetlenül kitör a botrány, és akkor becsukhatják az egész vállalkozást!
Ibsent olvasva, bár a drámai szituáció ugyanaz, ilyesmi sohasem jutna eszünkbe, mert itt egy költőibb világban járunk, ahol a tét is sokkal nagyobb, s ez a személyiség sorsa.
Miller átdolgozásának határozottan nem tett jót az elmúlt huszonöt év. A nép ellensége az ő változatában egy korszak drámája. A józan belátás azóta sok tekintetben győzött, mert győznie kellett, az emberiség léte – sőt, a haladó gondolat sorsa – sem olyan fenyegetett, mint az ötvenes években volt, ám az ember általános helyzete ezen a földön még bonyolultabb, semhogy a kritikai realizmus egyszerűsítő sémáival megragadható lenne. Ibsen, a század első nagy modern költője mintha többet tudott volna erről.
Sietve írom le, hogy a kolozsváriak előadása igazán kitűnő. A színpadi realizmus szép, kiegyensúlyozott, megnyugtató teljesítménye. Bán Ernő rendezése érett és pontos munka, hangsúlyai a helyükön vannak, enyhén szimbolikus, hogy Ibsenhez is hű maradjon, de a zárójelenet jelképe – amikor Stockmann felé a zenekari árok felől is kövek röpködnek – a milleri mondanivalót is meghosszabbítja az időben.
Schrantz-Kunovits Edit színpada elég költőien tágas ahhoz, hogy gondolataink ne ragadjanak meg a XIX. század bútorai között, s a színészi játék gondosan kiművelt természetessége (ezen a színpadon a legfőbb erény, bár nem hiszem, hogy ma már elég az üdvösséghez), ha nem is mindig szuggesztív erejű, de hiteles és eleven alakokat teremt a színpadon. Vadász Zoltán Stockmannja pedig kivételesen jó alakítás, már-már túl a megszelídített szerep lehetőségein. Hangjának rábeszélő melegségében, mozdulatainak lendületében és sutaságában, buzgó jövés-menésében vidéki apostolok sorsát viseli fáradhatatlanul, morogva, harapóson és mindig újra lelkesen. Vadász nagy színész lett az évek folyamán, és színes, robbanékony egyéniségét ismerve biztos vagyok benne, hogy még többet tudott volna elmondani erről a furcsa teremtményről, ha útközben nem kellett volna egy New York-i ügyvéd mellényét is magára vennie.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.
