Kolozsvár – a Rákóczi út és a Farkas utca, a Hója és a Házsongárd – évek óta nem látta már kedves, törékeny alakját. Tudtuk, hogy a kor és a betegség irgalmatlanul, idő előtt letetette vele a tollat, s alighanem örökre folytatás nélkül marad a regény, az egyetlen, amelyet meglepetésként, ajándékként nyújtott át nekünk hat évvel ezelőtt, már hajlott korában, túl a hetvenen. Most bele kell törődnünk: valóban nem lesz folytatás. Az élet egyszeri, meg nem ismétlődő kegye volt, hogy egy diadalmas, hosszú pillanatra (amelyből maga az alkotás öt évet jelentett) a Tonio Kröger-i dilemmát nagylelkűen feloldotta, s egy mérnöki munkában eltöltött csaknem teljes életet utoljára még megkoszorúzott a kései regénnyel. (Aztán már csak „a gyors drámai lebonyolódás” következett, hogy csorbát ne szenvedjen a Forma…)
gépészmérnök, műszaki szakíró, emlékíró
Mert Lám Béla korábban nemcsak foglalkozása, de még mellékfoglalkozása szerint sem volt író, s akik közelről ismerték, azok is inkább csak irodalmi barátságairól tudtak, mint irodalmi ambícióiról. Nem volt titok, hogy „a finom öregúr” (én már így ismertem meg, jól emlékszem, közvetlenül a háború után, a Donáth úti Reményik-villában) mint fiatal mérnökjelölt, a Boncza Berta vőlegénye volt, mielőtt Csinszka az Ady felesége lett; de titokzatosabbnak tetszett a Lám-családban az orosz szó és a sok orosz név: Jovka, Koszinka, Irocska… Kevesebben tudták, hogy ez a „titokzatosság” csupán a burka egy rendkívüli élménynek, a külső kör egy még sokkal rejtélyesebb belső körül, azt meg éppenséggel senki sem sejtette, hogy a mag körül egy szép nap meg is pattan a burok. Talán nem sejtette maga Lám Béla sem: aki olvasta regényét, A körön kívült, az Utóiratból azt is tudta, hogy az élmény csak a hatvanas évek elején válhatott teljessé benne, amikor végre megjött az a nehezen betűzhető levél egy távol-keleti halászfaluból. Vlagyivosztok mellől, benne a kései értesítéssel, hogy a regényben megrajzolt sorsok – azoké, akikkel az önéletrajz írójának élete „a körön kívül” egy időre összefonódott – hogyan zárultak le – tragikusan – a harmincas évek derekán.
A hadifogságot sokan megjárták, és az első világháború után számtalan regény született belőle, egy részük azóta feledésbe merült az irodalmi köztudatban; Lám Béla élményét tovább írta az élet egy furcsa, megdöbbentő utóhanggal. És majdnem öt évtized múlva, amikor idős kora végül feloldozta a polgári foglalkozás kötöttségeitől, az élmény még egyszer magához rántotta a körön kívülre, ahol az irodalmi művek születnek. A kivételes, nagy kalandregénybe kívánkozott, és Lám Béla úgy írta meg – a személyes kalandot, amely egyediségében ugyan csak vele történt meg –, hogy a fejünk búbjáig benne vagyunk valamennyien. Ezért olyan jó regény A körön kívül. S bár írója igazi outsider szerénységgel nem nevezte többnek önéletrajznál, biztos vagyok benne, hogy a jövendő irodalom történésze csodálkozva veszi majd kezébe s kénytelen lesz megállapítani – ahogy az egy másik nevezetes regényünkkel is történt, amely szintén álcázott regény, „Feljegyzések a francia internáltságból” –, hogy írója az önéletrajz fonalán bár, de az irodalmi általánosítás kivételesen magas szintjén küzdött meg az epikával.
Csak egyszer, egyetlenegyszer. De tudjuk, ez is elég, ha a mű maradandóan őrzi írója nevét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.