Amikor megkezdődik az előadás és a tágas új marosvásárhelyi színpadon a teljesen nyitott háttérből szürkén, harsányan és mintegy intésre elősereglik a hozsannai égi kar, így dicsőítve a teremtést, akkor a néző már tudja, egyetlen szempillantás alatt megérti, hogy a nagy Emberi Színjáték most, ezen a színpadon – Romulus Peneş díszletei között – nem a mennyben kezdődik, és nem oda tér vissza.
Az ember tragédiájának utóbb több olyan rendezése volt már, amely az Urat és égi birodalmát messze a háttérbe, a hihetetlenség távolába helyezte, de itt nem ilyen egyszerű, ad hoc és pusztán formai megoldásról van szó. Itt a tragédia kezdetén meglódul a háttér, és Harag György egyetlen, szuggesztív erejű művészi mozdulattal lerántja a mennyet a földre. Komor, de lenyűgöző ez a kezdés, mindjárt messzire űz minden aggodalmat, ha bárki is attól tartott, hogy az előadás a dráma és általában a tragikum tagadása lesz, egy avuló kordivatnak engedelmeskedő „demitizálás”, „az Éden elvesztésének” és a költészet glóriájának profán lekicsinylése. Harag György nem ,,demitizál” vagy csak annyiban, amennyiben másképp jelöli ki színpadán az időt és a színhelyet. A bűnbeesés nem a bibliai múltban történik, hanem egy folyamatos jelenben, a dráma akkor kezdődik, amikor már „hontalan az isten”, a felnőtt emberiség otthona pedig: az a parányi és mégis hatalmas tér, amelyet magának körülkerített, S mivel a drámai cselekmény ma vagy legkorábban tegnap kezdődik, azért az előadás időtechnikája is módosul: a történelmi színek másképp el sem képzelhetők, mint „visszajátszás“-ként (s vajon nem így gondolta-e őket végig Madách is?); de mivel egyszersmind álomképek, amelyeket ma álmodunk s amelyek „a jövőnek végéig” kutató látomásokkal együtt mind az emberiség sorsát vallatják, azért a jelenidejűség a legtermészetesebben hozzájuk tartozik, s az egymást követő színeknek – ha nem is egyazon mértékben – ez adja legforróbb izgalmát.
A színhely tehát: a paradicsomon kívül, mindörökké és önmagába visszatérően; ebben a keretben pergeti le Harag György a marosvásárhelyi színpadon Madách drámai költeményét. A gesztus, amellyel a mennyet lerántja a földre, minden pietizmust mellőzve is kockázatos, mert hát a rettentő álomképek után, amikor nemcsak eszmék csorbulnak ki sorra Ádám történelmi bajvívásaiban, hanem a tudomány ígérete is gyengének bizonyul, hogy nyerheti meg végül az ember a költészet vigaszát, amely „az Éden egy késő súgára”? De azt hiszem, Harag megszívlelte – mégpedig az emberiség mai öntudatának fényénél szívlelte meg – azokat a kifogásokat, amelyekkel a kritika a Tragédia befejezését mindig is illette. Nem vár választ az utolsó színtől, mint ahogy nem is lehet, még ha meg is nyugszunk Éva diadalmas anyaságában, amely az élet megtörhetetlen folytonosságával biztat. Hanem inkább kérdez, az első színtől az utolsóig és másképp, mint ahogy eddigi Tragédia-előadásokon hallottuk, láttuk. A Tragédiában sok súlyos kérdés hangzik el; van, amit az előadás mellőz, tompít vagy elejt (minden színpadi megvalósulásának elkerülhetetlen velejárója), de szüntelenül azt kérdezi: mi lesz az emberiséggel?
Az előadásról eddig megjelent kritikák (Szőcs István cikke az Előrében, Marosi Péteré az Utunkban) felfedezték már azt az újat Harag György rendezésében, amely – szűkebb színjátszásunkban legalábbis – színháztörténeti eseménnyé teszi, s ez az újdonság a tömeg szerepeltetése. A tömeg a színpadon (de már a sok szereplő is) eddig megoldhatatlan formai problémának látszott; most a rendező és a koreográfus – Kelemen Ferenc – közös munkájával, színészek, diákszínjátszók és műszaki személyzet változatos és jól szervezett összeműködésével sikerült az előadás legplasztikusabb, legkifejezőbb és legmozgalmasabb elemévé tenni. De nem hiszem, hogy a színpadon felvonuló sokaságot, néhány szereplő megsokszorozott alakját (a Kepler-jelenetben a Tanítvány helyett diákcsoportot, a londoni színben a két koldus helyett egész koldussereget szerepeltet a rendező) csak szociológiai értelemben vett tömegnek kell tekintenünk, vagy akár – történet- és erkölcsfilozófiai szempontból – az egyénnel ellentétben a kollektivitást, az eszményi emberhez képest ,,a kislelkű tömeget” kell látnunk benne. Ha el is fogadom, amit a kritikák szintén észrevették; hogy a három főszereplő, Ádám, Éva és Lucifer – Bács Ferenc, Tanai Bella, Lohinszky Lóránd – alakítása még befejezetlen (s ez sajnos így van), akkor is nyilvánvalónak találom, hogy Harag a viszonyt Ádám és a ,,tömeg” között másképpen látja, mint a Tragédia többi rendezője látta eddig. Ez a megduzzadt tömeg, amely itt tolong a tág, de neki mégis szűk színpadi térben, amely követ hord és névtelenül épít, aztán vágyának és akaratának nem tud nevet adni, amely a vérével esküszik fel egy ,,i”-re, de vak nyúlkálással tapogatózik valami jobb hely után a nap alatt, amely hatalmat gyakorol és testvériséget áhít, a tudomány ígéretébe kapaszkodik és az élet bizonyosságát félti, ez a tömeg se nem rút, se nem szép, olyan, amilyen: ez maga az emberiség. Harag rendezésében a Tragédia számtalan filozófiai hangsúlya gyengébb lett, ez kétségtelen, de cserében sokkal erősebb társadalmi hangsúlyt kapott az előadás, mégpedig a jelenben. A történelmi színek tulajdonképpen arra szolgálnak itt, hogy mai helyzetét és jövendő sorsát szemlélje benne az emberiség. Az emberiség, amelyen nem lehet kívül maradni. Igen, vele kell menni, akarva-akaratlan, és Bács Ferenc Ádámja valóban túlságosan hűvös és tartózkodó. De azt is észre kell venni, hogy fokozatosan felmelegszik a párizsi színtől kezdve, amikor jelenkori történelmünkbe fordul a színjáték, s egyre inkább „rólunk szól a mese”.
Fotó: Marx József
A Tragédiában a szakadék széle, amelyről Madách visszatorpan: az eszkimó-szín. „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” A természet (Éva anyasága), költészet és dal vigaszán túl is Ádámnak ez az utolsó szava a Tragédiában. És mellékes, hogy Madách a naprendszer kihűlése tekintetében adatszerűen tévedett. Ember és természet egyensúlya száz év alatt sok szempontból másképp, de bizonyos, hogy roppant ellentmondásosan alakult. Az ember utóbb olyan merészen avatkozott be a természet dolgaiba, mint eddig soha, romboló erőket ragadott el tőle, és bizonyos energiaforrásokat már-már véglegesen kihasznált. S ha nem is négyezer, hanem ötmilliárd évünk van még addig, amíg kedves napunk kihűl, az ENSZ, a FAO és más nemzetközi szervezetek egyik legsúlyosabb problémája ebben a pillanatban, hogy a Föld tekintélyes részén „sok az eszkimó és kevés a fóka”. S lesz még ki tudja, meddig, mert nemrég olvastam, hogy a Római Klub pontos számításai szerint egyik-másik túlnépesedett országban a szociális kérdéseket csak úgy lehetne megoldani, ha húsz éven át naponta épülne kétezer iskola és háromezer kórház! Ezek egészen elemi szociális kérdések, ki tudná elősorolni a megduzzadt emberiség ezernyi problémáját?
És ki mondhatja, hogy egy színházi előadásra mindez nem tartozik, főleg, ha ez az előadás a legegyetemesebb magyar költő megszólaltatására vállalkozik? Nem beszélve arról, hogy a Tragédia szintén egyedülálló monumentális műformáját a vásárhelyi előadás valósította meg eddig legteljesebben, a színpadon le-fölviharzó nagyszerű sokaság színpadi ábrázolás tárgyává teszi végre az egyetemes emberiséget, amelynek léte és célja „a küzdés maga”, s ez a szürke glória: ez az igazi költészet. A többi csak vigasz.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 7. számában, 1975. február 14-én.
Cím: Az ember tragédiája
Bemutató dátuma: 1975.01.17.
A bemutató helyszíne: Marosvásárhelyi Állami Színház
Rendező: Harag György
Szerző: Madách Imre
Díszlet- és jelmeztervező: Romulus Fenes
A rendező munkatársai: Kovács Levente m.v. és Kincses Elemér
Zene: Sárossy Endre m.v.
Koreográfus: Kelemen Ferenc m.v.
Társulat: a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatának társulata
Színészek (a fő szerepekben): Csorba András (Az úr), Bács Ferenc/Ferenczy Csongor (Ádám), Tanai Bella/Farkas Ibolya (Éva), Lohinszky Loránd, érdemes művész (Lucifer), továbbá több szerepben is: Adleff Ingeborg, Ádám Erzsébet, Bartos Ede, Bálint Márta, Bodó Zoltán, Borbáth Ottilia, Debreczeni Gabi, Faluvégi Lajos, Farkas Ibolya, Ferenczy Csongor, Ferenczy István, Gyarmati István, Illyés Kinga, Kárp György, Kovács Kati, Lőrinczy Ilona, Magyari Gergely, Mózes Erzsébet, Nagy József, Nagy László, Réthy Árpád, Szabó Duci, Székely Anna, Székely M. Éva, Székely Ferenc, Tarr László, Tamás Ferenc, Tóth Tamás, Zongor István; statiszták: tömegszereplőként harmincnégy diákműkedvelő és tizenegy műszaki alkalmazott.