Még ünnep előestéjén láttuk a hétfő délutáni magyar adásban Méhes György rövid tévéjátékát, amely terjedelmét és szerkezetét tekintve a színpadi egyfelvonásos, illetve a filmnovella rokonának tekinthető, azzal az újdonsággal, amit a tévé tesz lehetővé, hogy ti. a képernyőn a rövid játék önmagában is megállhat. Műfajilag pedig szoros drámai szabályoknak engedelmeskedik – már akinél: Méhes gyakorlott tolla egyetlen drámai sorsfordulattá kerekítette a helyzetet, amelyben a Mestert, az idős történelemtanárt és régésztudóst szembesíti két régi gimnáziumi tanítványával. Az egyikből kommunista lett, a másikból rendőri nyomozótiszt. Az egyik üldözött, a másik üldöző. A helyzet pedig olyan, hogy az úgynevezett polgári humanizmusnak nincs módja kikerülni a döntést: az egyik vagy a másik oldalra áll-e. Olyan drámai helyzet és lelkiállapot, amelynek rövid felvázolása egyben méltatás is…
Petre Bokor rendezése is erre a belső drámai feszültségre épített, ehhez jobban is ért, mint az általános légkör megteremtéséhez, amit inkább csak konvencionálisan jelez, menetelő csizmákkal, néhány puskalövéssel, a játék elején és végén pedig egy-egy szimbólum értékű képpel: a könyvmáglyákat idéző tűzzel. Ennél fontosabbnak tartotta a színészi játékot, a szereplőket pedig kitűnően választotta ki és irányította. Főleg a Mester, azaz Fábián Ferenc szerepe volt olyan, amelynek csak kisebb része fejezhető ki szavakkal, mert a helyzet nyugalmat és önuralmat parancsol a tanár arcára. Fábián játéka mégis elmondott mindent, ami ilyen rendkívüli pillanatokban egy tudományának élő tanárember csendre, békére áhítozó lelkét felkavarhatja, s végül tettre kényszeríti. Héjja Sándor arca-egyénisége olyan, hogy mindig sugárzik belőle a nyílt, tiszta emberség és a belső tűz. Nagy Dezsőnek a nyomozótiszt veszélyes, mert látványos gonoszkodásra csábító szerepe jutott: dicséretes önfegyelemmel és intelligenciával oldotta meg. Orosz Lujza a bejárónő szerepét itt-ott „túlízesítette“, de csak pillanatokra. A tévéjáték kis kamaraegyüttese legjobb színvonalán képviselte színészetünket.
Megjelent A Hét V. évfolyama 35. számában, 1974. augusztus 30-án.
