A Hét kerekasztal-értekezlete
Temesvári munkatársunk telefonon jelezte: a Csalódások hivatalos bemutatója előtt a színház két kritikai főpróbát tart a diákközönségnek, egyetemi bérletben. Ez összesen hétszáz fő. A temesvári Állami Magyar Színháznak ugyanis idén már két diákbérlete van.
Így szólt a telefonjelentés. Ott voltunk a második diákbérleten, és másnap estére beszélgetésre hívtuk meg a diákokat. A beszélgetés tárgya: hogyan segítheti a temesvári társulat a város magyar diákszínjátszóit, és megfordítva: mivel, hogyan járulhat hozzá az egyetemisták törzsközönsége a színház folytonos önmegújulásához, fejlődéséhez.
Nem voltak sokan a találkozón, inkább azok jöttek el, akiknek a színház már szenvedélyük vagy hobbyjuk, nagyrészt a Thalia diákstúdió tagjai és hívei. (Egyébként a most alakult irodalmi körnek is ez a kis csapat a lelke.) Márpedig a Thalia, mint minden diákegyüttes, új utakat keres, természetéhez tartozik, hogy valami másra törekedjék, mint a hivatásos színpad. Mégis, ahogy a beszélgetésből kiderült, a temesvári Állami Magyar Színháznak is legmegbízhatóbb hívei, sőt közönségszervezői is.
De beszéljenek ők maguk – erről és sok minden másról, szervezői munkától a művészi eszményekig és elvárásokig; arról:
1. Hogyan látják Temesvár új és állandóan felfrissülő diákközönségét?
2. Mit kapnak és mit várnak a színháztól műsorban és művészi irányulásban – az évi játékrenden belül és azon kívül?
És minthogy a találkozón jelen voltak a színház művészei is – Sinka Károly igazgató, Cseresnyés Gyula rendező, Kiss Erzsébet és Vértes József színművészek, Mátray László, aki a Thalia stúdió színész-rendezője és irányítója is – a vita során természetesen arról is sok szó esett, hogy
3. Mit nyert a színház a mindig új diákközönséggel, amelynek az igényei most alakulnak, nagyrészt éppen a színház nézőterén?
Következzenek tehát a válaszok, úgy, ahogy elhangzottak.
Barabás Sándor, IV. éves számítógép szakos: Temesváron nagyon érdekes összetételű, az ország minden tájáról összeverődött diákközönség van, amely sokféle ízlést hozott magával. A diákok zöme műszaki érdeklődésű – bár van itt tudományegyetem, orvosi szak is –, de talán éppen ezért nagyon érdekli őket az irodalom, a művészet. Temesváron szerencsés helyzete van a diáknak, mert a színházba is eljárhat és a diákstúdióba is, ahol minőségileg valami egészen mást kap. A diák mindent megnéz, amit a színház játszik: ez is olyan ,,madáreledel”.
Tódor Albert, III. éves agronómus: A rendszeres színházlátogatók négy év alatt nyilván ugyanazok, ezt Barabás Sándor tudja a legjobban, aki minden egyetemen megszervezte a törzsgárdát. A való igazság az, hogy sokszor rá kellett beszélni őket, mert az elsőéves, ha ráijesztenek, hogy sokat kell tanulni, könnyen lemond a színházról. Sokan vannak, akik csak kötelességérzetből mennek színházba vagy csak azért, mert már megvették a bérletet. A diákközönség néha még elég éretlen. Van, aki csak egy-egy jó bemondáson vigad, mint a tegnap este is (Kisfaludy: Csalódások), de nem érzi a darab velejét, mindent befogad, nem tesz különbséget. Tényleg sok a tanulnivaló, a tervrajz, az irodalmi tájékozottság és az olvasás meg annál hiányosabb. Most már megalakult a temesvári diákok irodalmi köre, ez talán a színházi érdeklődést és igényt is befolyásolja majd.
Kiss Péter, III. éves gépészmérnök-jelölt: Nem tudom, miért festünk magunkról olyan sötét képet. Állítom, hogy a temesvári diákok nagyon is igényesek, ezt bizonyítja az újság- és folyóirat-előfizetések nagy száma és az is, hogy megalakult az irodalmi kör.
Szekernyés János, A Hét temesvári munkatársa: Én is azt hiszem, hogy türelmetlenek vagytok. Néhány évvel ezelőtt a színháznak még csak száz egynéhány diákbérlője volt, s amikor a Thalia megtartotta az első előadást, azért sem rajongtak a diákok. Azóta a diákstúdió kialakította a maga közönségét, s ez ma már törzsközönsége a színháznak is.
Azonkívül a színház és a Thalia között kialakult egy kölcsönhatás. A Thalia megalakításának a gondolata is egy olyan találkozón született meg, amelyet a színház rendezett a diákokkal, újabban pedig a thaliások több száz új nézőt szerveztek a színháznak. Egyébként az irodalmi kör születésénél is ők bábáskodtak.
Cseresnyés Gyula: Egy dolgot nem szabad számításon kívül hagyni: a diákközönség sem zárt, nem egynemű, s inkább örülnünk kell annak, hogy új és új nézőkkel töltődik fel. A legtöbb esetben azért szerencsés a találkozás velük, mert tisztább képet ad arról, amit csináltunk.
A diákok nagyon érzékenyek olyan előadásokra, amelyek koncentráltabb eszmeiséget hordoznak. A rendező esetleg ebből tud a későbbi előadásokhoz javítást eszközölni vagy hangsúlyt elhelyezni. És nekem öröm egyáltalán, hogy diákok ülnek a nézőtéren.
Tódor Albert: A diákközönség tényleg sokféle, talán mert egyesek már otthonról bizonyos igényekkel jöttek, alkalmuk volt látni a kolozsvári, a váradi, a szatmári színházat, tájékozottabbak vagy olvasottabbak. Mellesleg a váradi színház a tavalyi évad egyik szenzációja volt. Kár, hogy a turnékra rendszerint olyankor kerül sor, amikor a diákság zöme már vakációban van, de akik itt végezték a termelési gyakorlatot és láthatták a váradiaktól Az ifjú W. újabb szenvedéseit és Az ember tragédiáját azok máig emlegetik. És hiányolják Temesváron az ilyen érdekes, modern előadásokat. Amiről itt sokáig beszéltünk, az az Ivanov volt; jellemző, hogy amikor most megjelent a temesvári színház bérletfelhívása a 74–75-ös évadra, és egy rádióankétban megkérdeztünk néhány diákot, hogy mit várnak ettől az évadtól, legtöbben a Csehov-darabra figyeltek fel, a Ványa bácsira.
Barabás Sándor: Lehet, hogy a tegnap esti közönség éretlenül reagált az előadásra, de az előadás is olyan volt: a jól bevált vígjátéki sablonokra hegyezték ki, a díszlet is szokványos volt, naturalista. Ha a rendező klasszikus darabot visz színpadra, klasszikus formában, akkor törekedjék legalább arra, hogy minden szereplőnek élmény, gond legyen a saját szerepe. A díszlettervezőnek sem kell félnie attól, hogy a nézők képzeletére építsen, nem fontos egy egész kertet felvinni a színpadra. A mai nézőnek az kell, hogy legyen valami a színpadon, ami leköti a figyelmét, magához rántja. Valami új, valami színes, érdekes, izgalmas, ami továbbgondolkoztatja a nézőt. Ez jelenti azt, hogy a néző foglalkozik a darabbal.
Kuún István, III. éves építészmérnök-jelölt: Csak a magam nevében beszélek, nem akarok általánosítani. Én az olyan színműveket szeretem, amelyek aktuális kérdésekre adnak választ, a mi dolgainkra, amelyek napról napra foglalkoztatnak. Még a Sinka-darab, Az ünneplés elmarad vagy Everac Díjbeszedője előadására is érdeklődéssel mentem el, bár tudtam, hogy egyik sem remekmű. A Mattia-darab, A hatodik hatalom sem volt az, de végig bizonyos stressz alatt tartott, és én az ilyen darabokat szeretem. Általában a modern próbálkozásokról, modern irányzatokról többet szeretnék tudni, mert a Thalia diákstúdió tevékenységét bizonyos fokig evvel lehetne meghatározni, és ezzel elismerésre is tettünk szert: az idén a craiovai diákszínjátszó fesztiválon Hadobás István Medvetánc című darabjával díjat nyertünk. Persze nem várhatjuk el a színháztól, hogy csak a mi kívánságainkat teljesítse. És az Ivanovban vagy a II. Richárdban is megtaláltuk azt, amit kerestünk.
Csillik Ferenc II. éves gépészmérnök-jelölt: Merem állítani, hogy a színháznak van egy biztos törzsközönsége a diákok között, amelyet tényleg érdekel a színház és többször is megnéz egy darabot. Ez a közönség egy kicsit el is kényezteti a színházat. Mondok egy példát, itt volt Az ünneplés elmarad. Én ezt a darabot megnéztem előbb diákbérletben, aztán a temesvári közönséggel. Bizony nagyon lanyhán fogadták. Ugyanakkor megkérdezném, hogy ezt a darabot, amelynek a témája mai és érdekes, rendezőileg miért nem tették izgalmasabbá? Hogy az ember érdeklődéssel ülje végig. Ez érvényes a klasszikus darabokra is. Láttuk például Euripidész Elektráját a szatmáriak előadásában. Az ember azt hitte volna, hogy a színészek csak elmondják majd a szöveget, nem lesz belőle semmi. De olyan jó díszletet kapott, és úgy ki tudták élezni a mondanivalóját, hogy mégis lekötött, érdekelt, pedig azelőtt már két előadásban is láttam.
Kiss Erzsébet: Számítottam rá, hogy a diákok bírálni fognak bennünket, s bár hangoztatták, hogy tisztában vannak a színház sokféle kötelezettségével, mégis azt hiszem, hogy elvárásaik egy kicsit egyoldalúak.
Vértes József: Bocsássatok meg, nekem is az az érzésem, hogy egy kicsit előreszaladtatok az igényeitekkel. Akár a tegnap esti közönség ízléséhez képest is. Attól tartok, ma ismét nyitva marad néhány lényeges kérdés, ahogy az már történni szokott. Mert az ilyen találkozókon általában a diákságnak csak egy szűkebb köre jelenik meg. De én éppen azoknak a véleményére lennék kíváncsi, akik csak most kezdtek el színházba járni.
Sinka Károly: Ebből a beszélgetésből is kitűnik, hogy a temesvári diákok gondolkoznak a színházi problémákon, és véleményük van róluk. Én azt mondom, nem baj, ha a hétszáz egyetemi bérlő egy bizonyos hányadát egyelőre rá kell beszélni arra, hogy vásároljon bérletet, vagy hogy egyáltalán érdeklődjék a színház iránt, hiszen nem mindenki jön színházi városból, olyan környezetből, amelynek természetes velejárója a rendszeres színházlátogatás. Éppen ez a színház nagy feladata, hivatása: hogy ezt a nézőt megtartsa magának, s egy természetes folyamat eredményeképpen rendszeres nézővé tegye. Az évi bemutatóinkon túl ezt a célt követi a színház drámatörténeti ciklusa, amelyet éppen a diákok kérésére indítottunk – műsoron kívül. De beszéljen erről Cseresnyés Gyula, ő is az egyik spiritus rectora volt.
Cseresnyés Gyula: Egy találkozón merült fel az ötlet a múlt esztendőben, s rövidesen meg is indult a sorozat. Tavaly két ilyen előadásunk volt, az elsőn görög drámarészleteket adtunk elő oratórium formájában, Franyó Zoltán tartott hozzá bevezetőt. Előadás után ismét összegyűltünk egy kis beszélgetésre, kíváncsiak voltunk, tetszett-e az oratóriumforma. Ki is derült, hogy a diákok valami elevenebb, látványosabb dologra gondoltak. A második előadást Mátray László rendezte a görög–római vígjátékból, pantomim formájában, a szöveget magnóval mondták hozzá. Mivel első alkalommal csak félház volt, ezt egy szűkebb körű közönségnek rendeztük meg a színház előcsarnokában. Olyan száz főnyi közönség gyűlt össze, végül is nem fértek. Most a középkori misztériumjáték következnék, s úgy gondoltuk, hogy már nem részleteket, hanem egy teljes darabot mutatunk be, de nem eredeti formában, hanem egy Mészöly Dezső-féle átírásban, amely megközelíthetőbbé teszi az ifjúság számára ezt a műfajt, mert hallatlanul szellemesen használja fel a misztériumjáték összes elemeit. Magát a misztériumjátékot szintén oratóriumszerűen rendezném meg, és mivel verses szöveg, a színészek beszédtechnikái készségét is fejleszteni akarjuk vele. A komikus betéteket pedig eljátsszuk, de mivel ezek szűk teret igényelnek, a misztérium szereplői közben ott maradnak a színpadon. Mert ezt az előadást már ismét a színházteremben rendezzük meg. Minden előadást eléggé részletes, mintegy tízoldalas műsorfüzet kísér, amelyben a néző az irodalmi anyagot írásban is megkapja. És ha már ennyi energiát fektettünk ebbe a ciklusba, szeretnénk kiszélesíteni legalább a középiskolai diákság számára is. Mert hát az utánpótlásra is gondolni kell.
Sinka Károly: Felmerült a kérdés, hogy nem vonhatnánk-e be ezekbe a drámatörténeti előadásokba a Thaliát is. Nekünk, középgenerációnak szép emlékeink vannak a kolozsvári főiskolai évekből, amikor a színháznak és az operának is szinte külön társulata volt a besegítő diákság. Meggyőződésem, hogy egy ilyenfajta együttműködés ma sem ártana, először azért, mert az ifjúság is jobban belelátna a színházi életbe, de azért is, mert a színpadi munka ezáltal visszatérne a jó hagyományokhoz, és visszakapná azt a rendszerességet, amit egyre jobban nélkülöz. A szövegértelmező-elemző munkára gondolok itt, az alaposabb, Tasso Marchini Napraforgók (A nagyváradi múzeum tulajdona) elmélyültebb munkára. Meggyőződésem, hogy a színháztörténeti ciklusból is, amely a diákság kérésére, közönségnevelő célzattal indult, a színésznek is feltétlenül haszna származik. Jobban kitapinthatjuk, hogyan lehet érvényesíteni azt az egyedi előadásmódot, amelyet egy-egy darab megkövetel. Azonkívül, hogy fejleszti a beszédkészséget, a stílustörténet rögtön felveti a mozgás vagy a ritmus kérdését is. Én valahogy így értelmezem a színházi előadás eredetiségét, ha úgy tetszik, modernségét. Függetlenül attól, hogy a régi drámairodalomból veszünk-e elő valamit vagy a maiból, díszletben, rendezésben, színészi játékban szólaljon úgy meg az a darab, hogy izgalmas, eredeti, érdekes legyen. A mai élet ritmusához így kerülhet közelebb a színház, és talán erre vonatkozott az is, ami itt elhangzott, hogy a diákok a tapsot előlegezik, de valamit el is várnak a színháztól.
Barabás Sándor: Az együttműködés a színházzal – besegítés, statisztálás, bármilyen formában – számunkra nagyon hasznos lenne. És megtisztelő. A drámatörténeti ciklust nagyon jónak tartjuk, de főleg a második előadás volt élmény számunkra. Ez a színház előcsarnokában történt, mi ott ültünk a lépcsőkön, és egy-két méterről láthattuk a színészeket, tehát voltaképpen minket is bevontak az előadásba. Szeretnénk, ha ilyen élményben máskor is részünk lehetne, s ehhez a ma esti találkozó talán hozzá fog járulni. Köszönjük A Hétnek, hogy létrehozta.
Riporter: Három és fél órán át tartott ez a beszélgetés, amely szokatlan és rendkívüli következtetéseket bizonyára nem kínál. A vélemények – például a színházi előadás korszerűségéről – nem olyan szabatosak, árnyaltak, kimerítőek, ahogyan egy színházi esztéta fogalmazná meg őket, de a figyelmes fül teljes biztonsággal kihallhatja belőlük a megújított realizmus igényét. Valóban: mikor érdekes az előadás? Ha azokhoz beszél, akik a nézőteret megtöltik, s a „valami új, valami szokatlan” többszöri és néha türelmetlen hangoztatása sem jelent mást, mint a színpadi rutin és szokvány jogos elutasítását. A „valami új“, persze, nehezen születik, és a művészetben mindig kivételes eseménynek számít. Hosszas és sokféle próbálkozások után néha látszólag váratlan pattan ki, olyan egyszerű megoldásból, mint például a temesvári drámatörténeti sorozat második előadásán abból, hogy a diáknézők ott ültek a szereplő színészektől egy-két méterre, a színházi előcsarnok lépcsőin. A néző bevonásának a színházi előadásba manapság, tudjuk, tekintélyes elmélete és gyakorlata van. A fenti példánál nyilván nevezetesebbek is idézhetők, s még csak az sem biztos, hogy a játéktér körülültetése a legjobb módja ennek. A temesvári diákok példái között én főleg jelképesnek éreztem: körülülni a színpadot és várni a szót, ami ott elhangzik – mi mást jelent, ha nem a legérzékenyebb, legkészségesebb odafigyelés nézői attitűdjét? Ez az, ami a nézők, bérletesek számszerű összegénél már jóval több, amire számíthat és építhet egy színház.
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.