Tudnék-e őszintén drukkolni a palesztin népért, miközben minden porcikámmal kívánom a terrorcselekmények elkövetőinek megbűnhődését?
Elítélhetem-e Izraelt, amiért meg akarja torolni az orvgyilkosságokat, a
kíméletlen “kollektív terrort”?
Jogos-e a “kollektív terrorra” adott “kollektív büntetés”? Elfogadom, hogy nem erkölcsös a kollektív büntetés, de akkor mi a válasz?
Ugyanakkor elgondolkodtat, hogy az arab államok, amelyek – tetszik vagy nem – testvéreik a palesztinoknak, vajon miért nem engedik be magukhoz a palesztin testvéreket? Csak nem az áldozati bárány szerepét osztották rájuk, akiket majd jól meg lehet bosszulni egy gázai bevonulás után?
A megoldást én a palesztin állam vezetőinek kezében látom.
Egybehangzón állítják különböző források, hogy a két és fél milliós gázai övezetben 25 ezer Hamasz tag van. Ha tehát a két és fél millió rámutat és el/lefogja a huszonötezret – magyarán nem kollaborál – akkor nem lesz indoka Izraelnek fenntartani a blokádot, illetve bevonulni az övezetbe.
Ha viszont a Hamasz elfoglalta a “Palesztin államot”, akkor ugyanott tartanak, mint minden más ország, amelynek a vezetése nem a nép érdekei szerint cselekszik…
Egyszer egy fiatalember így fogalmazott, s én mélyen egyetértettem vele: „Az a politikai rendszer, ami nem hajlandó tárgyalni, nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek. Csak magának! És nem a lövöldözőket kell hogy terhelje a felelősség, hanem azokat, akik nem voltak hajlandóak a békés szándékúakkal tárgyalni… Aztán amikor majd kergetik őket az utcákon, azt fogják mondani, hogy akik kergetik őket, azokat terheli a felelősség. Egy nagy fenét! Őket terheli, akik belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket.”
Címkép: Hamasz
Forrás: Újnépszabadság
