Donald Trumpnak köszönhetem, hogy eljutottam sztriptízbárba is. Mehettem volna persze magamtól is, akár többször is, de ilyet komoly ember nem csinál. Kizárólag akkor, ha érdeklődik a közügyek iránt, mint én.
Mattoltam az orosz miniszterelnököt
Néhány dolgot persze pontosítanom kell: a partira még az ő kinevezése előtt került sor; a magas tisztséget csak „ügyvezetői” minőségben látta el rövid ideig, 1992 második felében; a játszmát a matt előtt feladta. Tehát valójában egy leendő orosz ügyvivő miniszterelnököt vertem meg sakkban. Az állami protokoll körülményességeit elkerülendő, a partira nem Budapesten vagy Moszkvában, hanem semleges területen került sor, Szerbia (leánykori nevén: Jugoszlávia) hegyei között, egy kedves üdülőházban, a téli szünetben. Az eseményt fizikatanárunk szervezte meg, Rozánov tanár úr, aki akkor persze még elvtárs volt, de mi úgyis csak kereszt- és apai nevén szólítottuk. (Az algebrát és a geometriát a felesége tanította, a lányuk pedig, Galina – nekem csak Gálka – osztálytársam volt. Vicces volt, mikor a szülei feleltették, szükség esetén szigorúan beírva neki akár az elégtelen orosz megfelelőjeként használt kettest is.) A sakkparti dátumát már nem tudom pontosan felidézni, de a belgrádi szovjet nagykövetség iskolájának téli szünidei táboraiban háromszor vettem részt, ez az esemény a második alkalommal történt, ezért 1969-re vagy 1970-re tippelek. Rozánov tanár úr szervezési feladata nem volt könnyű, bár az én „menedzserem” semmilyen különleges elvárást nem támasztott. Egy tízasztalos szimultán előkészítése azonban semmiképpen sem egyszerű: szükség van teremre, tíz asztalra, húsz székre és tíz sakktáblára. Órák nem kellettek. Vicces is lett volna, hogy valaki az asztaloknál körbejárva – lényegében gondolkodás nélkül – lépjen tíz táblán egymás után, majd arra kelljen várnia, hogy valamelyik ellenfele még gondolkodik egy kicsit saját lépésén. Ennél szerencsére mindenki gyorsabb volt. Bocsánat, még valamiből kellett persze tíz: ellenfélből, a szimultánt adó játékos számára.
Elárulhatom: a nálam egy osztállyal feljebb járó iskolatárs kilenc táblán gyors győzelmet aratott, majd hozzám lépve tájékoztatta az őt kísérő fizikatanárt, hogy ezt feladja. Rozánov tanár úr meglepődött, de a táblát megnézve nem vitatta a döntést. Ennyi. Én örültem, mert mehettünk tévét nézni. (Emlékeim szerint valamikor vacsora után került sor a történelmi eseményre.) Ellenfelemmel egyébként több évig jártunk egy iskolába, de a köszönésnél soha nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Érthető. Egy hatodikos és egy hetedikes akkor is olyan távoli világban élt egymástól, mint manapság két buboréklakó felnőtt. Nem voltak közös témák. Azt persze tudtam, hogy nem akárki, egy igazi író unokája. Olvastam is a nagyapa könyvét, tetszett a „Timur és csapata”. Sőt, olvastam egy másikat is, amelynek már nem emlékszem a címére, csak arra az epizódra, amikor a falusi iskolában egy mihaszna nebuló azzal bosszantja fel hittanórán a pópát, hogy megkérdezi: tud-e a mindenható Isten olyan nehéz követ teremteni, amelyet ő maga sem tud felemelni? A pópa válaszára sem emlékszem már pontosan, de azt hiszem, azt a nádpálca adta meg…
1992-ben aztán megtudtam, hogy bemattoltam egy valódi orosz miniszterelnököt. A részleteken az kezdjen el lovagolni, aki legalább sakkozott valamelyikkel is. Van ilyen ember Magyarországon? Emelje fel a kezét…
Még tán annyit, hogy később egy honlapon azt olvastam: a leendő orosz ügyvivő miniszterelnök „Jugoszlávia hatására kezdett érdeklődni a gazdasági reformok iránt”. Hát, mit mondjak, ha ez igaz, Jegor már hetedikesként is sokoldalú volt… Vagy lehet, hogy a szerző maradt fenn túl sokáig előző este? Bármi előfordulhat. Jegor a Wikipédia szerint később (már otthon, Moszkvában) kitüntetéssel érettségizett, én Belgrádban 1974-ben szimpla színjelesként. Mindig 4,5 fölött voltam, de akkor – egyszer az életben – kitűnő lettem, ráadásul egyedüliként az osztályban, mivel legjobb tanulónk, Olja, aki életében nem kapott ötösnél gyengébb jegyet, pont az orosz nyelv és irodalom érettségi dolgozatában vétett valami olyan abszurd helyesírási hibát, hogy a tantestület több értekezlet után sem mert neki ötöst adni rá. Olja az Izvesztyija, Jegor a Pravda belgrádi tudósítójának gyereke volt, ami eszembe juttat egy szovjet politikai viccet. Valaki beír a pártbizottságnak, megkérdezve, miért van szükség két újságra, a Pravdára (Igazság) és az Izvesztyijára (Hírek)? Hiszen ugyanaz áll bennük! Válasz: „A két lap tartalma teljesen különböző: az Igazságban nincsenek Hírek, a Hírekben nincs Igazság (v Právgye nyet Izvésztyij, v Izvésztyijáh nyet Právdü)”. Mindez arról jutott eszembe, hogy a Covid alatt egy váratlan kérésre be kellett mutatnom érettségi bizonyítványomat. Időbe tellett megtalálni, de diplomamunkáimmal, bizonyítványaimmal és nyelvvizsgáimmal együtt minden megvan: nem vagyok én politikus…
Donald Trumppal a sztriptízbárba
Donald Trumpnak köszönhetem, hogy Amerikában eljutottam sztriptízbárba is. Mehettem volna persze magamtól is, akár többször is, de ilyet komoly ember nem csinál. Kizárólag akkor, ha érdeklődik a közügyek iránt, mint én. Nos, 2017-ben a csapból is Trump folyt, így ország-világ tudott arról is, hogy korábban állítólag viszonya volt egy Stormy Daniels nevű pornócsillaggal (is), akinek a választási kampány során ügyvédje 130 ezer dollárt fizetett azért, hogy hallgasson, bár Trump szerint nem is lett volna miről beszélnie. (Az is lehet persze, hogy mindketten igazat mondtak, hiszen Bill Clintontól és Monica Lewinskytől már megtanultuk, hogy a szexualitásban az események megtörténtét vagy elmaradását a résztvevőknek nem okvetlenül kell egyformán megítélniük.) Később „Viharos” Daniels mégis beperelte Trumpot, mert egy Twitter-bejegyzésben „lóarcúnak” nevezte őt. A per a média érdeklődésének középpontjába állította a hölgy ügyvédjét, akit egyesek arra is alkalmasnak tartottak volna, hogy a következő választásokon demokrata elnökjelöltként győzze le Trumpot – de ezt végül az FBI megakadályozta, letartóztatva az ügyvédet azzal a váddal, hogy több százezer dollárral megkárosított egy nagyvállalatot, sőt valamennyivel a pornócsillagot is, aki klubokban fellépve igyekezett előteremteni a súlyos ügyvédi költségeket.
Nos, nem sokkal a jogvita hírének elterjedése után írta meg a Chicago Tribune, hogy Stormy Daniels ellátogat Chicagóba, ahol néhány este során Trumppal kialakult kapcsolatáról fog mesélni. Megadták a külvárosi színház nevét is, így jobban utána tudtam nézni a dolognak. Arról már korábban olvastam, hogy Chicago sajátos szabályokat alkalmaz a könnyed szórakozás terén: vagy iszunk, vagy vetkőzünk, a kettő egyszerre nem megengedett. Magyarul: ha egy szórakozóhely topless vagy meztelen fellépőket vagy felszolgálókat alkalmaz, nem szolgálhat fel alkoholos italokat. Ez felbátorított: ha én – persze kizárólag Daniels Trumppal kapcsolatos vádjainak megismerése érdekében – ellátogatok az Admiral Theatre-be, remélhetőleg nem kell otthagynom a havi fizetésemet, hiszen néhány üdítőitalért mégsem kérhetnek túl sokat. Megkerestem interneten a „színházat”, kiderült, hogy szerencsére elérhető tömegközlekedéssel is (a magasvasút barna vonalának Kimball végállomásától negyedóra séta, a városközpontból indulva összesen 1 óra 5 perc), így a költségtakarékosság továbbra is tartható. Komoly ember pedig akkor is megvalósítja terveit, ha a helyzet megváltozik. Nos, az megváltozott: Daniels látogatását lemondták. Mindegy. Biztosan jön majd később, addigra legalább tapasztalt Admiral-látogató leszek.
A költségeket valóban sikerült kordában tartanom. A részletekre pontosan már nem emlékszem, csak arra, hogy 100 dollár alatt megúsztam az egészet. A metró oda-vissza 6, a belépő talán 30, egy kóla kb. 10. A színpadon mindig vetkőzött valaki, a felszolgálók pedig 10 dollárért egy-egy zeneszám alatt szívesen szórakoztatták a vendégeket egy közvetlenül az asztaluk előtt ellejtett vetkőző tánccal. Persze szigorúan érintésmentesen. Emlékeim szerint három lányt vettem alaposabban szemügyre. Egy idő után megállapítottam, hogy Trumpnak köszönhetően gazdagabb lettem egy érdekes tapasztalattal – és hazametróztam. Tulajdonképpen szomorkásan nevettem magamon. Valaha kiváló volt a látásom – egy szemorvos azt mondta, jelentkezhetnék vadászpilótának is –, de ez a helyzet idővel – szerintem a számítógép-használat miatt – megváltozott. Ha asztalomtól a színpadi produkciót próbáltam követni, a távollátó szemüveget kellett bevetnem, ha az előttem vetkőző lányra figyeltem, csak az olvasószemüveg kínált élvezhető körvonalakat. A folyamatos szemüvegcsere pedig elég komikus dolog. Kész röhej. Vagy inkább szánalmas? Az sem kizárt. Az a magyar szemészdoktornő jutott eszembe, aki az első éves felülvizsgálaton megkérdezte, milyen új szemüveghasználónak lenni, majd fanyalgásomra kissé unottan azt válaszolta: „Mit akar, uram? Semmilyen protézis nem kellemes.”
Melegedő
Földhözragadt heteró vagyok. Más szexualitása pedig nem igazán érdekel. Akkor sem, ha gyakorolja, akkor sem, ha ünnepli. De az élet szívmelengető eseteket tud produkálni. Meghívást kaptunk egy 40. születésnapra. Az ünnepeltet én egyáltalán nem ismertem, csak azt tudtam, hogy Jencike korábban egy ismerősünk munkatársa volt, majd kiköltözött Németországba. A kerek évfordulót viszont az itthoni rokonsággal is meg akarta ünnepelni, és az ismerősön keresztül valahogy mi is meghívást kaptunk. A bulira nyáron, egy családi ház kertjében került sor. Jencike bemutatta német házastársát, Jürgent is, aki kopasz volt és szemüveges. Természetesen megpróbáltam kitalálni, férj-e Jürgen, vagy feleség. „Mindenki erre kíváncsi” – mondta Jencike valaki másnak, amiből megállapíthattam, hogy ő titokzatos, én pedig tapintatos vagyok, hiszen magam nem tettem fel ilyen kérdéseket. Később szóba került, hogy naptárilag nem pont aznap van Jencike születésnapja, hanem már egy héttel korábban volt, amikor ő épp üzleti úton járt Észtországban, munkaadója, egy német nagyvállalat értékesítési menedzserként. Az is kiderült, Jencike nem coming outolt német kollégái előtt, amiből bonyodalmak származtak. Amikor ugyanis a reggelinél valahogy felmerült, hogy aznap van a 40. születésnapja, a vele utazó munkatársak azonnal bejelentették: ragaszkodnak hozzá, hogy este méltó ünneplést szervezhessenek, ő csak tegye magát szabaddá, gondoskodnak róla, hogy az évforduló felejthetetlen legyen! Mint kiderült, ennek a célnak a kollégák szerint Tallinn legjobb hírű rossz-hírű háza felelt meg leginkább, ahol Jencike előtt felvonultatták a fiatal széplányok egész sorát, bemutatva az intézmény különleges szobáit is: tükörterem, arab hárem, tömlöc, pezsgőfürdő, egyebek. Jencikén egyre jobban elhatalmasodott a pánik, de szerencsére egyszersmind meg is világosodott, és megtalálta a csapdából kivezető egyetlen férfias utat: annyit ivott, hogy teljesen kiütötte magát, így kollégáinak végül magatehetetlen állapotban kellett őt hazafuvarozniuk a szállodába. „De az utolsó pillanatban még küldött nekem egy sms-t” – szólt bele a történetbe Jürgen, és körbeadta telefonját. „Ezt az üzenetet, amíg élek, nem fogom kitörölni” – tette hozzá. A rövid szöveget én sem fogom elfelejteni. Pontosan emlékszem rá. Nagyon tetszett. Fordításom: „Kupiban vagyok. Minden maca pucér. Haza akarok menni.” A német eredeti: „Bin im Puff. Alle Weiber nackt. Möchte nach Hause.“ Jencikével azóta sem találkoztam. Jürgennel valószínűleg már nem is fogok, mert őt Jencike azóta lecserélte egy ázsiai partnerre. Remélem, Jürgen azért továbbra is vigyáz az sms-re. Tényleg aranyos…
Erőt adó mosoly
A nagykövetek nagy emberek, de még ők is meghalnak. Többségük persze csak sokkal később, visszavonultan, volt nagykövetként. Így történt akkor is, amikor egy volt budapesti amerikai nagykövet gyászszertartásán vettem részt St. Louisban (Missouri). A 300 fős templomban sokaknak már állniuk kellett, de nekem az utolsó sorok egyikében még kedvesen helyet szorítottak. A megemlékezés fő beszédét az elhunyt egyik fia tartotta, többször megemlítve Magyarországot is. Apja nem karrierdiplomata volt, hanem elnöki kinevezett (rokon), és nagyon büszke volt feladatára. A népes család Budapestre költözött, beutazták az országot, igyekeztek mindent megismerni, sokakkal találkozni. Nagyon jól érezték magukat. (Egy évvel korábban én is találkoztam a nagykövettel, aki egy előadás után hallgatói kérdésre válaszolva élete legszebb időszakának nevezte budapesti szolgálatát, s családjával nagyon élvezték, mennyire szeretik a magyarok az amerikaiakat.) A kapcsolat egy része az örökkévalóság dimenziójába is átlépett, mert a család úgy döntött, a hamvakat egy magyar kerámia borospalackba zárva helyezik végső nyugalomra. (Fia a „dekantáló” kifejezést használta, amiről nekem rögtön a feltámadás jutott eszembe…) Az asztalkára kihelyezett „urna” motívumait nem merem megítélni, csak abban vagyok biztos, hogy a matyó és a kékfestő kizárt. Azt hiszem, a döntés egyértelműen mutatja, hogy megszerettek bennünket. A beszéd egy pontja még hangos derültségre is okot adott egy anekdotikus magyarországi élmény felidézésével. Történt pedig, hogy a nagyköveti család egy kellemes hétvégi séta után beült egy cukrászdába. A kávé és a sütemény után kérték a számlát, a nagykövet pedig a bankkártya mellett átadta a pincérnőnek azt a kis kártyáját is, amelyen munkatársai magyar nyelven foglalták össze a diplomatákat megillető adómentességi jogosultság okán követendő eljárást. A felszolgáló átfutotta a szöveget és látható zavarban elsietett. A vendégek sejtették, hogy egyeztetnie kell az üzletvezetővel, így is történt. Az igazgató pillanatokon belül megjelent és kiváló angolsággal érdeklődött, mi a probléma, hogyan segíthet. „Adómentesen szeretnénk fizetni.” „Tessék? És milyen védelemre lenne szükségük?” A kérdés megadta a választ: a nagykövet számára világossá vált, hogy összecserélte a munkatársaitól kapott magyar nyelvű kártyákat. Az átadotton körülbelül ez állt: „Én az Egyesült Államok nagykövete vagyok és veszélybe kerültem. Kérem, biztosítson számomra védelmet.” A félreértés tisztázásával a történet happy enddel ért véget – ráadásul adómentesen. A búcsúzóknak pedig erőt adott, hogy az élet derűs pillanatai még a legnagyobb veszteség mellett is meg tudják szépíteni emlékeinket. Nyugodjék mosolygós békében, Nagykövet Úr.
Megjelent a Szép Szó rovatában 2025. május 19-én.
