Karl Marx 2024-es születésnapja nem kerek ugyan (a 206.), de néhány mondatot így is bizonnyal megér. Ha kiválasztunk közülük öt ütőset, szinte az évforduló is kerekebb lesz.
Az összekötő szövegért persze nem Marx a felelős.
1.
Marxra a források leggyakrabban filozófusként hivatkoznak. Említik persze közgazdászként és szociológusként, esetenként politikai szakértőként és történészként is. Ha teoretikusként méltatják, hozzáteszik, hogy a munkásmozgalomé. Jogtudósként soha nem beszélnek róla, pedig azt hallgatott az egyetemen. Bonnban is, Berlinben is. Nem találtam rá adatot, járt-e valaha Jénában, ahonnan „e-mail váltással” filozófiai doktori címet kapott. Egyik tudományágat sem vitatnám, de az mindenképpen érdekes, hogy Marx soha nem tekintette magát filozófusnak. Tulajdonképpen a filozófia létezését is megkérdőjelezte. „Csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát. A történelmet két oldalról lehet szemügyre venni; a természet történetére és az emberek történetére lehet felosztani” – írta Engelsszel együtt 1845-46-ban. Továbbá: „Ott, ahol a spekuláció végéhez ér, a valóságos életnél kezdődik tehát a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlődési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok végükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefoglalása léphet, amelyek az emberek történelmi fejlődésének szemléletéből vonhatók el. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva egyáltalán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egymásutánját jelezzék.” (Marx-Engels: „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt.) Engels egy 1886-os megfogalmazása szerint véleményük négy évtized múltán sem változott meg: „…A filozófia – ez az állítólag valamennyi különös tudomány felett lebegő, valamennyit összefoglaló tudományok tudománya…” (Engels: „Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége”, 1886; MEM 21. köt.) A mai kor igényeinek megfelelő frappáns – szinte kattintásvadász – megfogalmazásként pedig Marx és Engels alábbi mondatát idézhetjük a „Német ideológiából”:
„A filozófia és a való világ tanulmányozása úgy viszonylanak egymáshoz, mint az onánia és a nemi szerelem.”
A mai fiatalok persze már nem is biztos, hogy érteni fogják a Bibliában szereplő Onán nevéből eredő kifejezést, hiszen a szexuális önmegvalósításra a nemek egyenjogúságának kivívása óta a gendersemleges maszturbáció kifejezést használjuk, amelyet egyenesen a régi rómaiak keze ügyéből vettünk át. De folyamatosan változik az „egyetlenegy tudomány” vizsgálati módszere is: az írásos történelmi források gyakori meghamisítása és az események rendszeres átértékelésének bosszantó gyakorlata miatt a kutatók az utóbbi évtizedekben egyre inkább a személyes élmények jelentőségét emelik ki: az új kedvenc az oral history.
2.
A mai ember számára természetes, hogy a nyelvhasználatban elvárt a politikai korrektség. A kezdeményezésnek Magyarországon történelmi gyökerei is vannak: „A strigákról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék” – írta már Könyves Kálmán is, utódai szerint a boszorkányokról. Kivándorolt követői később Amerikában felfedezték az afrikai-amerikaiakat, mert a torok kéményseprőjének nevét a magyar cukorka monopolizálta, megtiltva az egyéb alkalmazásokat. Fiatal koromban megismertem egy idős magyar diplomatát, akiről kollégái mesélték, hogy eredetileg másként hívták. Neki a korábbi nevével sem volt baja, de egy eset elgondolkodtatta. Pályakezdő prágai külszolgálata idején (még a hatvanas években) nagykövete kiküldte a pályaudvarra, fogadja a kiérkező nagy magyar karmestert. A diplomata bemutatkozott, családi nevét használva. „Én is” – válaszolta a karmester. Édes szülőszemély-nyelvünk fejlődése azóta is folytatódik (míg egyszer „fojtatódni” nem kezd). De a világnyelvek is változnak. Én még úgy tanultam, „speak with”, „talk to”. Mára a „talk to” megengedhetetlenül lekezelővé minősült, a talk is „withthel” (witthel?) használandó. 11 éven át tanultam orosz iskolában és egyetemen, amikor viszont – évekkel a rendszerváltás után – bankokat látogattam Moszkvában, azzal szembesültem, hogy az általam megismert nyelv eltűnt a történelem süllyesztőjében, a szocialista orosz helyét egy új nyelv, a kapitalista orosz vette át. A banki partnerek gyakorlatilag angol kifejezéseket alkalmaztak, orosz kiejtéssel. Egyetlen fiatal bankár használt orosz terminológiát. Amikor a „retail” (lakossági üzletág) helyett meghallottam az ízes „róznyicá”-t, szinte könnybe lábadt a szemem. Jegyzeteltem, ahogy csak tudtam! Marx pedig az egész folyamatot látta előre.
„Vele született kazuisztikája ez az embernek: a dolgokat a nevük megváltoztatásával megváltoztatni!”
– idézi tőle Engels „A család, a magántulajdon és az állam eredeté”-ben. (Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete, 1884; MEM 21. köt.) Én pedig már csak azt várom, mikor derül ki végre március 15. hiteles története is. Landerer ugyanis a nyomdában nemcsak azt súgta oda az ifjaknak, hogy „Foglaljanak le egy sajtót”, hanem azt is, hogy „Az első pont túl hosszú, felzabálja a nyomdafestéket, rövidítsék le”. A „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” pont ugyanis eredetileg így folytatódott: „Követeljük olyan moderációs gyakorlat és szigorú tényellenőrzés bevezetését, amely garantáltan kiszűri az álhíreket és dezinformációkat, az ilyen tartalmak szerzőinek és terjesztőinek a közösségi médiából való azonnali kancellálása mellett. Mondjunk nemet a metternichi összeesküvés-elméletekre (konteókra), különösen Verne Gyula közelgő holdutazásának kétségbe vonására!”
3.
Marx persze nemcsak a nyelvhasználat fejlődését látta előre. Ő tudta azt is, hogy utálni fogjuk a szocializmust. Igaza is lett. A kapitalizmus jobb. Mert ott nincs kire haragudni. A tőke uralma alatt az emberek általában véve utálják a rendszert, mert az rossz, a pénz meg kevés. De a társadalmi problémák nem kapnak személynevet. A szocializmusban viszont megtanultuk egymást utálni, mert folyamatosan szembesültünk vele, hogy a rendszer mi magunk vagyunk. Ha valaki a tőkés világban kis lakásban szorong, csak általában véve bosszankodhat, hogy nincs elég pénze, az árak az égbe szálltak, a bérleti díjak és a kamatok pedig egyaránt magasak, ezért ő nem tud előrejutni. A szocializmusban viszont pontosan tudta, hogy Kovács, a főnöke támogatta a lakáskérelme teljesítését, Szabó, a szakszervezeti bizalmi éppen lebetegedett, Kiss, a párttitkár tartózkodott, Nagy pedig, a KISZ-titkár ellene szavazott. Így őhelyette Horváth kapta meg a két és fél szobásat, neki csak a vacak másfél szobás maradt. Garázsról pedig szó sem lehetett, mert azt a a munkásosztály képviselői (a karbantartók) számára kellett fenntartani, így Tóth kapta. Marx mindezt világosan megírta, már 1857-58-ban. Mellékesen, a cég ajándékaként, mert látszólag a csereérték kialakulását elemezte. Ennek kapcsán állapította meg, hogy minden olyan társadalomban, ahol maga a közösség vagy a fennálló politikai szervezet, tehát az állam nem vállalja magára a termelés és az elosztás folyamatainak átfogó megszervezését és állandó közvetlen felügyeletét, ott a munkamegosztás kialakulásához léteznie kell egy olyan intézménynek, amely a dologhoz fűződő és logikailag kizárólag a dologgal való tevékenységből levezethető jogokat ilyen tevékenység nélkül is megszerezhetővé teszi. A dolog fordítva is igaz: ha a magáncsere nem válhat a társadalmon belüli kapcsolatok fő formájává, szerepét a közösségnek, szervezeteinek vagy személyeknek kell átvenniük. „A csereértékben a személyek társadalmi vonatkozása a dolgok társadalmi viszonyulásává változott át; a személyi tehetség dologi tehetősséggé. Minél kevesebb társadalmi erővel bír a csereeszköz, minél inkább összefügg még a közvetlen munkatermék természetével és a cserélők közvetlen szükségleteivel, annál nagyobbnak kell lennie még azon közösség erejének, amely az egyéneket összeköti – patriarchális viszony, antik közösség, feudalizmus és céhrendszer. (…) Minden egyén dolog formájában bír a társadalmi hatalommal.
Fosszátok meg a dolgot ettől a társadalmi hatalomtól, és személyeknek kell adnotok azt
a személyek felett.” (Marx: „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány)”, 1857-58; MEM 46/I. köt.)
4.
Marx életműve ma Engels írásaival egybekötve áll az érdeklődők rendelkezésére 50 vaskos kötetben. Ekkora tömegnél nagyon fontos, hogy ne vesszünk el a részletekben, hanem a lényeget ragadjuk meg, ezért örömömre szolgál, hogy pontosan meg tudom jelölni azt a mondatot, amely a marxizmus logikai kiindulópontjának, a gondolatrendszer origójának tekinthető. Nem az érett tudós fő művének tekintett 1867-es „Tőké”-ben található és nem is a fiatal forradalmár 1848-as „Kommunista kiáltvány”-ában fordul elő, hanem egy kedvesen szürke elemzés, „A politikai gazdaságtan bírálatához” című 1857-es munkához írt „Bevezetés”-ben. A „nulla-kilométerkő” felirata így hangzik:
„Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén.”
(Marx: „Bevezetés [A politikai gazdaságtan bírálatához]”, 1857; MEM 13. köt.) Hát… Ez lenne a nagy szám? Miért?
Ha a megfogalmazás érdektelennek hat, tegyünk úgy, mint amikor egy értekezleten unatkozunk. Rajzolgassunk, firkálgassunk. Legyen mondjuk a termelés egy nagy pont. Afféle kis gömböc. Megvan… Most pedig jelenítsük meg a megnevezett „szereplő személyeket”. Legyen talán mindegyik egy nyíl. Kezdjük a természettel, hiszen a termelés pontja vitathatatlanul a természet végtelen egyenesén található. Hogy hol? Nyilván ott, ahol azt – a szintén a természet részét képező – emberiség egyenese metszi (rongálja). Derékszögben, úgy szoktuk meg a matekban. Hm… Két dimenziónk már van, de mi kellene ahhoz, hogy a kép jobban átlátható legyen? Egy kis emelkedettség. A természet egyenesét metsző emberi faj egyenesén vezessük ehhez át a faj egyik egyedének egyenesét – a jól bevált derékszögben.
Kaptunk egy háromdimenziós koordináta-rendszert. Mi lenne, ha megpróbálnánk értelmezni az egyenesek párjai által meghatározott síkokat? A legkézenfekvőbb talán a természeté és az egyéné. Miben állhat kapcsolatuk, ha a többi embertől elvonatkoztatunk? Robinson szigete segít megválaszolni a kérdést. A hajótörött bármit megtehet a sziget tárgyaival és élőlényeivel – amit tud. Gyűjthet gyümölcsöt, művelheti a földet, vadászhatja vagy szelídítheti az állatokat, menedéket építhet ágakból és levelekből. Nem tud viszont semmit eladni vagy elajándékozni, hiszen nincs kinek. Az egyetlen kapcsolata a sziget formájában rendelkezésre álló természettel a Tevékenység. Ez tehát koordináta-rendszerünk első síkjának tartalma.
Ha az egyén és a többi ember egyenesei által meghatározott síkot szemléljük, emberi kapcsolatok sokasága jelenik meg. Szerethetünk valakit vagy félhetünk valakiktől, rábeszélhetünk akárkit, hogy fogadjon el tőlünk tanácsokat vagy utasításokat, de mi is válhatunk mások alárendeltjeivé. Együttműködhetünk egyesekkel és versenyezhetünk másokkal, segíthetünk másnak és mi is elfogadhatjuk más támogatását. Az egyén és a társadalom között kialakuló kapcsolat tartalmát tehát a Viszony szóval foglalhatjuk össze.
Ha pedig a természetet az emberi közösség szempontjából tekintjük, az Dolgok hatalmas halmazaként jelenik meg. Ezeket lehet birtokolni vagy nélkülözni, használni nyersanyagként vagy munkaeszközként, a termelés folyamatának eredményei pedig lehetnek saját, vagy idegen termékek.
A Természet, a Társadalom és az Egyén termelésben kapcsolatba lépő „egyenesei” tehát a Tevékenység, Dolog, Viszony „síkokat” szervezik háromdimenziós koordináta-rendszerbe. Marx a mi firkálgatásunkkal persze egyáltalán nem foglalkozik, ő ehelyett azt vizsgálja, miért van az, hogy a mi síkjaink az aktuális világban módosult formákban jelennek meg: a tevékenység Munkaként, a dolog Tulajdonként, a viszony pedig az Állam-Osztály-Család stb. intézményhalmaz valamely elemeként.
Bár a válasz egyetlen szóban megadható – Elidegenülés –, ez az elemzés már messze túlmutat a kiindulópont eredeti kulcsmondatán. Hogy jelent-e koordináta-rendszerünk bármiféle értéket, eldöntheti ki-ki maga. A mindennapi életben mindenesetre hasznos, ha a helyzetek és folyamatok tevékenység-dolog-viszony kiterjedéseit mindig figyelembe vesszük.
5.
Rengeteg kérdésre keresünk választ. Gyakran kérünk tanácsot is megoldásukhoz. (A pszichológusok szerint legtöbbször azt a tanácsadót választva ki, aki pontosan azt fogja nekünk javasolni, amit hallani szeretnénk.) Pedig gyakran nem is kellene sokat töprengeni a válaszon. Kínálják nekünk. Maga a kérdés. Persze csak akkor, ha jól van feltéve.
Hadd idézzek egy 1987-es tanulmányt: „A tudományos vizsgálatnak nem az a feladat, hogy viszonylag egyszerű kérdésekre válaszolva saját megoldásait erőltesse az emberekre, hanem az, hogy megmutassa nekik, hogyan lehet eredetileg gyakran az áttekinthetetlenségig bonyolult kérdéseket megválaszolhatóvá egyszerűsíteni – mindenkor gondosan ügyelve arra, hogy a formai átalakítások mögött sértetlen maradjon az eredeti tartalom, körülbelül úgy, ahogyan az a matematikai egyenletek megoldásának menetében történik. (…)
Elemzésünk végeredménye tehát egy átfogalmazott kérdésben összegezhető. Azoknak pedig, akik ezt esetleg kevesellnék, mentegetőzésképpen hadd ajánljunk figyelmébe néhány olyan megfogalmazást, amelyekből egyértelműen kitűnik, milyen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított a kérdések helyes feltevésének már a fiatal Marx is:
– „Egy kérdés megformulázása már a megoldása.” („A zsidókérdéshez”, 1843, MEM 1. köt.)
– „De ha a protestantizmus nem is volt az igazi megoldás, mégis a feladat igazi felvetése volt.” („A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés”, 1843-44, MEM 1. köt.)
„A kérdésnek ez az új feltevése inkluzíve már megoldása is.” („Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”, MEM 42. köt.)
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. május 6-án.
A szerkesztő megjegyzése
Kevesen tudják, hogy a sajtóinterjú „mindössze” úgy száznyolcvan éves műfaj. Harminc évvel ezelőtt megjelent Budapesten egy remek könyv, a Szellemidézés. Nagy Interjúkönyv 1859-től napjainkig (ezzel a tipografizálással) – [The Penguin Book of INTERVIEWS An Anthology from 1859 to the Present Day] Fordította: Zalotay Melinda, Merényi Ágnes, Salamon Gábor Kiadja a Texoft Nyomdaipari Számítástechnikai Kft.
BIOGRÁF Kiadója – egy remekbeszabott bevezetővel.
Ebből azonnal megtudjuk:
„Az interjút úgy százharminc éve találták fel. Új műfaj született ekkor, melynek hivatalos meghatározása így szól: „személyes találkozás alkalmával lefolytatott kötött formájú beszélgetés a sajtó képviselőbe és azon személy között, akitől az nyilvános közlésre szánt kijelentéseket vár”. Más meghatározás szerint az interjúkészítés „a nyilvánosság számára tett személyes jellegű megnyilvánulásokra való késztetés művészete”.
A legelső interjú elkészítésének érdemét egyaránt tulajdonítják Horace Greeleynek, a New York Tribune szerkesztőjének és James Gordon Bennett Sr.-nak, a The New York Herald tulajdonosának. A híres „első” – Greeley Salt Lake Cityben készített interjúja a mormon egyház vezetőjével, Brigham Younggal – 1859 augusztusában jelent meg.”
Nos, a kötetben a világ első – ma is érdekfeszítő – interjúja után másodikként a Karl Marxszal készített beszélgetés következik. Íme egy részlet az elejéről, talán nem érdektelen.
KARL MARX
R. LANDOR INTERJÚJA
THE WORLD, 1871. JÚLIUS I8.
A történet- és társadalomfilozófus Karl Marx (1818-1883) újságszerkesztőként kezdte pályáját Kölnben, az 1840-es évek elején. Amikor lapját politikai okokból megszüntették, Párizsba ment, ahol ismét egy lapot szerkesztett, amíg ugyanolyan okokból az is megszűnt. Londonban azután otthonra talált, s ott írta meg legnagyobb műveit a filozófia és a politikai gazdaságtan területén. Újságíróként is működött, mint a New York Tribune külföldi tudósítója, 1851-től 1862-ig. A tőke [Das Kapital] című fő műve 1867-ben jelent meg.
R. Landor, a New York-i The World tudósítója Londonban kért interjút Marxtól, s a riportot 1871. július 3-án adta le a szerkesztőségben. A feltételezések szerint a másik német úr, aki az interjú alatt végig jelen volt, Engels lehetett. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy a Párizsi Kommünt, amelynek Marx is részese volt, vérbe fojtották.
Kérésük úgy szólt, hogy tájékozódjam az Internacionáléról, amit igyekeztem megtenni. Az adott pillanatban nehéz a feladatom. London vitathatatlanul a szövetség központja, de az angolok pánikba estek, és ahogy az ominózus összeesküvést követően Jakab király puskaport, ők mindenben Internacionálét szagolnak. A közvéleményben felkelt gyanakvás természetesen fokozta a szövetségben az öntudatot; s ha irányítóinak van mit rejtegetniük, olyan fából faragták őket, hogy tudnak titkot tartani. Felkerestem két vezető személyiségüket, s egyikőjükkel kötetlen beszélgetést folytattam, amelynek itt adom tömör összefoglalását. Egy valamit elégedetten nyugtáztam: ez egy igazi munkásemberekből álló társaság, ezeket a munkásokat azonban egy másik osztály politikai és társadalmi teoretikusai irányítják. Láttam egy férfit, a Tanács egyik meghatározó személyiségét, aki az interjú ideje alatt munkapadjánál ült, s időről időre megszakította beszélgetésünket, hogy meghallgasson egy-egy nem éppen előzékeny modorban előadott panaszt, amely az őt foglalkoztató számos környékbeli uracs valamelyikétől érkezett. Hallottam ugyanennek az embernek a hallgatóságához intézett ékesszóló beszédét, amelynek minden részletét áthatotta a gyűlölet azon osztályokkal szemben, amelyek magukat az ő urainak tartják. Megértettem ezeket a beszédeket, miután bepillantottam a szónok otthonába. Bizonyára úgy érezte, elég tehetséges volt ahhoz, hogy megszervezzen egy működő kormányzatot, s most itt áll, életét kényszerűen annak szentelve, hogy a legvisszataszítóbb módon, gépiesen, darabbérben dolgozzon. Büszke volt és érzékeny, és mégis, viszonzásképpen minden alkalommal meg kellett hajolnia, ha rámordultak, s mosollyal válaszolnia a parancsra, amely jómodor dolgában a kutyáját hívó vadász füttyéhez mérhető. E férfi révén bepillanthattam az Internacionálé természetébe az egyik oldalról, ahol a munka a tőke ellen, a termelő munkásember pedig a középosztálybeliek ellen lázad, akik munkája gyümölcsét élvezik. Itt volt az ököl, amely lesújt, ha eljön az ideje, s ami a tervező koponyát illeti, azt hiszem, azt is láttam a Dr Karl Marxszal készült interjú alkalmával.
Dr Karl Marx német filozófiai doktor, németesen széles körű műveltséggel, amelyet egyrészt a világ megfigyeléséből, másrészt könyvekből merített. Arra kell következtetnem, hogy soha nem volt munkás a szó köznapi értelmében. Környezete és megjelenése a jómódú, középosztálybeli polgáré. A fogadószoba, amelybe az interjú estéjén bevezettek, kényelmes irodája lehetett volna egy jól menő tőzsdealkusznak, aki már eljutott a rendezett anyagiakig, s éppen elindult a meggazdagodás felé. A hely maga a megtestesült komfort, egy jó ízlésű és anyagi gondokkal nem küszködő ember otthona, amelyben azonban nincs semmi, ami különösképpen jellemző. lenne a tulajdonosára. Mégis, az asztalon fekvő album a Rajna-látképekkel elárulja a származását. Óvatosan belelestem a kis asztalkán lévő vázába, nincs-e benne bomba. Petróleum szaga helyett rózsaillatot éreztem. Viszszalopakodtam hát a székemhez, s kedvetlenül várakoztam, készen minden lehetséges rosszra.
Belépett és szívélyesen üdvözölt, s most itt ülünk szemtől szemben. Igen, négyszemközt a megszemélyesült forradalommal, az Internacionálé igazi alapítójával és vezérszellemével, a Kiáltvány szerzőjével, amely közli a tőkével, hogy ha háborút visel a munka ellen, számíthat arra, hogy porig égetik a házát – egyszóval a Párizsi Kommün apologétájával. Emlékeznek Szókratész mellszobrára, az emberére, aki inkább meghalt, semmint hitet tegyen a kor istenei mellett – a finom ívű homlokra, amely mielőtt véget érne, gonoszul felkunkorodik, mint egy kettészelt kampó, hogy aztán orr legyen belőle? Képzeljék maguk elé ezt a mellszobrot, fessék feketére a szakállat, itt-ott hamuszínű foltokkal keverve; nyomják az így kapott fejet egy közepesen magas, potrohos testre, s önök előtt áll a Doktor. Borítsanak fátylat az arc felső felére – akár egy született sekrestyés mellett állnának. Fedjék fel a legjellegzetesebb vonást, a bozontos szemöldököt, s rögtön megértik, hogy a leghatalmasabb erők egyesülésével találkoztak – egy álmodozóval, aki gondolkodik, egy gondolkodóval, aki álmodozik.
Dr Marxot elkísérte egy úr, úgy hiszem, maga is német, bár olyan jól ismeri nyelvünket, hogy ebben nem lehetek biztos. Vajon tanúnak jött? Igen, úgy gondolom. A ‘Tanács’, értesülve az interjúról, majd beszámolóra kérheti Dr Marxot, hiszen a forradalom legelsőként saját ügynökeire gyanakszik. Itt volt hát a hiteles bizonyító erő.
Rögtön a lényegre tértem. Úgy tűnik, mondtam, hogy a világ tájékozatlan az Internacionáléval kapcsolatban, mert miközben gyűlöli, nem tudja, mit is gyűlöl. Némelyek, akik hitük szerint másoknál mélyebbre fürkésztek a homályban, úgy nyilatkoztak, hogy valamely Janus-arcot látnak, amelynek egyik oldalán becsületes munkásmosoly, a másikon pedig a gyilkos összeesküvő mogorva tekintete tűnik elő. Megvilágítaná-e az elméletek tárgyát képező rejtélyt?
A professzor nevetett – tán kicsit kuncogva is – a gondolatra, hogy úgy félünk tőle. – Drága uram, nincs itt mit megvilágítani – kezdte csiszolt Hans Breitmann dialektusban –, kivéve talán azoknak a butaságát, akik következetesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy szövetségünk nyilvános, és ténykedéséről a legteljesebb beszámolók jelennek meg, amelyeket bárki elolvashat, akit érdekelnek. Szabályainkhoz egy pennyért hozzájuthat, egy shilling ára pamfletsorozatból pedig majdnem annyit megtudhat, amennyit mi tudunk önmagunkról.
R.: Majdnem – igen, talán; de vajon amit nem tudok meg, nem a mindennél fontosabb kevés lesz-e? Hogy teljesen őszinte legyek, és a külső megfigyelő benyomásának megfelelően fogalmazzak, ez az általános törekvés az ön becsmérlésére többet kell hogy jelentsen a műveletlen sokaság rosszindulatánál. Így még mindig helyénvaló a kérdés, azután is, amit ön elmondott, hogy mi is az Internacionálé?
DR M.: Csak rá kell néznie az egyénekre, akikből áll – munkások.
R.: Igen, de a közkatona nem szükségképpen képviselője az államvezetésnek, amelyért fegyvert fogott. Megismertem néhányukat, és hinni tudom, hogy nem olyan anyagból gyúrták őket, mint amiből az összeesküvó’k lesznek. Azonkívül a titok, amelyről egymillióan tudnak, nem titok többé. De mi van, ha ők csak eszközök egy vakmerő és – ugye megbocsátja, ha azt is hozzáteszem – nem túlzottan aggályoskodó konklávé kezében?
DR M.: Ezt semmi nem bizonyítja.
R.: A legutóbbi párizsi felkelés?
DR M.: Először is bizonyítékot követelek, hogy volt egyáltalán bármilyen összeesküvés – hogy bármi olyasmi történt, ami nem a pillanatnyi körülmények által indokolt következmény; vagy, ha felteszem, hogy volt összeesküvés, követelem az Internacionálé részvételére vonatkozó bizonyítékokat.
R.: Az Internacionálé tagjainak oly magas aránya a Kommün vezetésében.
DR M.: Akkor a szabadkőművesek összeesküvése is volt, hiszen egyéni részvételük a munkában semmiképpen nem elhanyagolható. Komolyan nem lennék meglepve, ha a Pápa az egész felkelést a sajátjaként könyvelné el. De próbálkozzunk más magyarázattal. A párizsi felkelés a párizsi munkások felkelése volt. A legrátermettebb munkások szükségképpen vezetőkké és tisztségviselőkké váltak; de a legrátermettebbek történetesen az Internacionálé tagjai is. Viszont az Internacionálé, mint olyan, semmiképpen nem lehet felelős a fellépésükért.
R.: A világ akkor is másképpen látja. Az emberek Londonból érkező titkos utasításokról beszélnek, sőt, pénzadományokról is. Határozottan állíthatjuk-e, hogy a szövetség tevékenységének állítólagos nyíltsága kizár minden titkosságot a kommunikációban?
DR. M.: Létezett-e valaha szövetség, amely nyilvános és nem nyilvános szervek nélkül működött volna? De titkos londoni utasításokról beszélni, miként valamely fondorlatos pápai hatalmi központból érkező, hitre és erkölcsre vonatkozó dekrétumokról; az az Internacionálé természetének tökéletes félreértése. Ez feltételezne egy központosított kormányzatot az Internacionáléban, miközben a valóságos formáció olyan, amely a legnagyobb teret hagyja a helyi energiának és önállóságnak. Valójában az Internacionálé egyáltalán nem a munkásosztályt irányító kormányzat. Inkább a szövetség köteléke, nem pedig kormányzó erő.
R.: Szövetség, mely cél érdekében?
DR M.: A munkásosztály gazdasági felszabadítása érdekében, a politikai hatalom megszerzése által. Ezért céljainknak szükségképpen ki kell terjedniük a munkásosztály bármely tevékenységi formájára. Határozottabb jelleget adni nekik azt jelentette volna, hogy egy adott csoport igényeihez igazodunk – a munkásemberék egyetlen nemzetéhez. De hogyan kérhetnénk, hogy mindenki egyesüljön csupán néhány ember céljainak előmozdítására? Ezzel szövetségünk elveszítette volna jogát az Internacionálé névre. A Szövetség nem írja elő a politikai mozgalmak lehetséges formáit; pusztán céljaikat illetően kér biztosítékot. Helyi társaságok hálózata, amely a munka teljes birodalmára kiterjed. A világ minden pontján a probléma valamely sajátos aspektusa fogalmazódik meg, s a munkások mindenhol a maguk módján fognak hozzá a megoldásához. A munkások szövetkezése nem lehet részleteiben is teljességgel azonos Newcastle-ben, Barcelonában, Londonban és Berlinben. Angliában például a munkásosztálynak megvan a lehetősége, hogy politikai hatalmát megmutassa. Őrültség lenne fellázadni ott, ahol békés agitációval könnyebben és gyorsabban célt érhetünk. Franciaországban az elnyomó törvények százai és a társadalmi osztályok morálisan antagonisztikus szembenállása elkerülhetetlenné teszi az osztályharc erőszakos megvívását. A megoldás módjának megválasztása az illető ország munkásosztályának az ügye. Az Internacionálénak nem áll szándékában irányítani az eseményeket, sőt még tanáccsal is alig szolgál. Azonban minden mozgalomnak felajánlja az együttérzését, és a saját törvényei által megszabott kereteken belül a segítségét is.
Ford. Salamon Gábor
