Én nem tudtam
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is – mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. augusztus 7.
Harag
Busulsz-e, Pista?… A tépett esőben
szél vergődik, mint hálóban a hal…
Busulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az uccák lucskos csillámaival?
Én fázom s búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.
Figyelmeztet-e munka közben téged
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, –
hogy eltávozott, lassan, mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?
Én is dacolni fogok, attól félek,
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van?…
Tudtam, hogy örökre összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.
1935. november 19.
Stoll András: József Attila legjobb barátja
„Ki volt, miféle ember volt ez?”
(Komlós Aladár)
A magyar klasszikusok kritikai kiadásúnak szabályzata előírja, hogy a mű keletkezésének
körülményeit a kiadó derítse ki. A látszólag egyszerű utasítás végrehajtása sok nehézséggel jár, mint az alábbi példán is láthatni.
A Harag című vers így kezdődik: Búsulsz-e, Pista?… Az utolsó versszakban ezt olvassuk: „Tudtam , hogy örökre összeveszhet egy semmiségen két örök barát…” A kijelentésnek súlyt ad, hogy a vers jeles helyeken: a Szép Szó első, 1936 márciusi szám ában, majd
a Nagyon fáj című kötetben jelent meg. Komlós A ladár joggal méltatlankodott azon,
hogy a kritikai kiadás jegyzetében csak ennyit talált: „Pista: Barta István ügyvéd.”
(Az 1952. évi kritikai kiadásról írt bírálata A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és
Irodalom tudományi Osztályának Közleményeiben jelent meg.) Bírálatának hatására
a szerkesztők a második, javított kiadásban (1955) már többet írtak : „Pista: Szántó
Judit emlékezése szerint Barta István ügyvéd, József Attila egyik barátja.”
A Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárában három fénykép kelti fel figyelmünket.
A 2408. leltári számú fénykép címe: „József Attila Bartáéknál.” A portré nem tartozik
az ismert, sokszor reprodukált József Attila-portrék közé, talán azért, mert a költő arca
igen erősen tükrözi betegségét. Csak Arthur Koestler könyvében láttam reprodukálva.
(The Invisible Writing. London, 1969.) – A 2409. sz. fénykép a „József Attila 1905-1937.”
című képeskönyv 193. lapján is látható, ezzel az aláírással: „Barta Istvánéknál Szántó
Judittal 1935-ben.” Alacsony könyvespolc előtt, fiatal, kis termetű nő mellett ül Szántó
Judit és József Attila. A falon aktok, a környezet jómódú tulajdonost sejtet. A nő talán
Barta Istvánná. Barta István nincs ra jta a képen; nyilván ő tartotta a fényképezőgépet.
A Múzeum 2410. sz. fényképe ismét a költő portréja. Láthatjuk a Kelet Népe 1942.
m ájus 1-i számában is, ezzel az aláírással: „Budapest, 1936. Barta István felv.” – A három fényképet Szántó Judit mint a Múzeum tisztviselője határozta meg.
A kritikai kiadás megjelenése (1955) után számos új, addig ismeretlen forrás került
elő. Az egyik legérdekesebb újdonság az a tizenkét verskézirat volt, amelyet Magyar
László ismertetett az Élet és Irodalom 1961. december 2-i számában. A kéziratok tulajdonosáról és eredetéről szűkszavúan nyilatkozott: „egyik jó barátom, … azt is elmondta, hogyan kerültek hozzá, amiről talán más alkalommal még érdemes lesz beszámolni.”
Magyar László azóta meghalt. Özvegyével 1976. májusában beszéltem, aki elmondta:
a kéziratok tulajdonosa már a közléskor ismeretlen akart maradni. Magyarné lekötelező kedvességgel ismét beszélt a tulajdonossal. Az illető nem csak inkognitóját óhajtotta továbbra is megőrizni, hanem az elől is elzárkózott, hogy a kéziratokat megnézhessem.
Szerencsére Magyar László hagyatéka, s vele a tizenkét kézirat közül hétnek a fényképe
az Országos Széchényi Könyvtárba került. A többi ötnek a fényképét Szabolcsi Miklós
volt szíves rendelkezésemre bocsátani, sőt, ezekkel együtt egy további versnek, az Én nem tudtam tisztázatának a fényképét is. Ezt a kéziratot Magyar László nem említi, s Szabolcsi Miklós sem emlékszik, hogyan került fényképe a Magyar László által ismertetett anyagba.
A kézirat hasonmása a Kelet Népe 1942. május 1-i számában jelent meg, tehát ugyanott, ahol a költőnek Barta István által készített fényképe. A vers fényképén nincs dátum, a hasonmás-közlésen viszont a vers alatt ezt olvashatjuk: 1935. VIII. 7. Ez a dátum szedve van. A vers cím nélküli kézirata megvan a Magyar László által ismertetett anyagban, a vers a latt a költő keltezésével: Bp. 1935. aug. 7. Lehetséges tehát, hogy a Kelet Népe közlésén a keltezés Barta Istvántól származik: a birtokában levő másik kéziratról olvasta le. (Érdemes megfigyelni egy apró eltérést: a hónap a Kelet Népében római számmal, a verskéziraton betűkkel van írva.)
Elismerem, vékonyka szál, sovány bizonyíték: a Kelet Népe egyik számában megjelenik Barta Istvánnak József Attiláról készített fényképe; ugyanabban a számban közlik
egy vers kéziratának a hasonmását, amely – talán – ugyanazé a tulajdonosé volt, mint
Barta István kilétével kapcsolatban szívesen közlünk hozzászólásokat. ( A szerk.)
Ha ez a Barta István olyan jó barátja volt a költőnek vajon miért hallgatott? Talán
nem volt közlékeny. Talán elkedvetlenedett attól a nyüzsgéstől, amely „Attila” halála
után kezdődött. Vajon csak véletlen egyezés Barta Istvánnak és a tizenkét kézirat tulajdonosának rejtőzködése?
Azt is megkérdezhetné valaki: hogyan lehetséges, hogy a költő utolsó éveinek egyik
feltételezett kulcsfigurájáról ilyen keveset tudunk? A költővel belső kapcsolatban álló
rokonok, barátok és szeretők részletes emlékezéseiből miért csak Szántó Judit és József
Jolán futó emlékeit tudjuk idézni erről az emberről? A költő életének voltak olyan részletei, amelyek legbizalmasabb ismerősei előtt is rejtve maradtak. Vágó Márta írja: „Nem aka rt egyedül ott maradni, inkább velem jön, elkísér, és aztán már megy máshová, másokkal lesz. Ez mind gyakrabban előfordult, sohase tudtam, kik a mások, tudomásul vettem, hogy rajtunk, Szép Szó-ékon kívül is vannak bará tai.” (József Attila. Bp. 1975. 261.)
Barta (vagy Bartha) Istvánról bizonyára össze lehetne szedni még sok mindent, de
kérdés, hogy a Harag és az Egy ifjú párra jobb megértéséhez hozzásegítenének-e az újabb ismeretek. Eörsi István a Harag Pistáját szívesebben tekinti a költő „énje posszibilis, társadalmilag elfogadható részének”, mint valami ügyvédnek. (Élet és Irodalom , 1967. augusztus 19.) Lehet, hogy igaza van, ám érdekes módon mélylélektani magyarázatok az olyan esetekben gyakoribbak, amikor az ihlető személyről keveset vagy semmit sem tudunk. Szabolcsi Miklós is egy olyan szerelmes versben (Az a szép régi asszony) kereste és találta meg a költő anyjának ihlető emlékét, amelyről külső adatok alapján nem állapítható meg, hogy kiről szól. (Változó világ – szocialista irodalom. Bp. 1973. 78-99.)
Lehet, hogy ebben is van igazság, de a két szerzőt ezekre a területekre már nem követhetjük…
Forrás: Stoll Béla: Az új József Attila-kiadás műhelyéből; Kortárs, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)
