Lakik a szomszédban egy nagyon helyes öregúr – meséli kedves barátom –, akinek újabban komoly gondot okoz, hogy hogyan szavazzon. Mindig is a Fideszre tette le a voksát, már persze ha jól emlékszik, de az elmúlt tizenöt évben mindenképpen. Most úgy érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, ám el sem tudja képzelni, hogy másra ikszeljen majd. Már csak megszokásból sem, tudja, kedves, én megszokásból szavazok rájuk. Nem tudnék másra. Hát akkor maradjon legközelebb otthon, vágta el a gordiuszi csomót a szomszédja. Jó ötlet, bólogatott a politikai családját gyászoló állampolgár.
Hasonló beszámolókat olvasni Erdélyben is, ahol a törzsszavazók alapkoncepciójukban lettek megsértve. Durván megalázva az általuk messianisztikusnak érzett magyar miniszterelnök Tihanyban elhangozott, tanácsadóival – ha egyáltalán elfogad még bármilyen tanácsot – aligha egyeztetett szavai által. Sokan nyelték le a több évtizedes politikai bornírtságot. Azt, hogy az anyaországi magyarokat ellenük hangolta. Hogy úgy ábrázolta őket, mint akik a reggeli pálinka után egy Orbán-kép alatt elmondanak egy imát, majd elmennek néptáncot ropni a medvével. Eltűrték, hogy a rengeteg oda áramló magyar adófizetői pénz jó része vissza is csorgott a felcsúti klán tagjaihoz, vagy klientúrájához. Hogy felszámolni igyekezték a független magyar nyelvű sajtót ott is. Megjegyzem: sikertelenül. Hogy például Székelyudvarhelyen középiskolás diákok haltak meg amiatt, hogy a kollégiumuk felújítását pénzelő magyar kormány utasításai szerint nem szakemberek, hanem csókosok végezték szakszerűtlenül a munkálatokat.
Mert az volt az alapérzet, hogy a magyar politikai osztály egy évszázadon át fütyült az őket ért méltatlan helyzetre. Arra, amit kisebbségi létnek szoktunk nevezni, és amelynek nemzedékek csak a hátrányait tapasztalták, holott volnának előnyei is. És akkor egyszer csak jött valaki, aki azt mondta, amit hallani akartak. Hangosan, és ez sokak szemében úgy tűnt: csináljon bármit, de az alapelv legalább közös. Éspedig az, hogy mindig ki kell állni az érdekeikért, ez a prioritás. Nem pedig a keresztény hagymázba pácolt szuverenitás, aminek hétköznapi neve fasizmus.
Sokak hálálták meg ezt a mai magyar kormánypártra adott szavazatukkal, de a közhiedelemmel, és persze a propaganda állításaival ellentétben távolról sem ez a többség. Hadd idézzem itt a kiváló Szele Tamás elemzését. „A romániai magyarok lélekszáma jelenleg – a 2021-es népszámlálás adatai alapján – 1 002 151 fő. Hányan szavaztak a 2022-es magyarországi választásokon ebből a kicsivel több, mint egymillió emberből? A Nemzeti Választási Iroda adatai szerint 121 645 érvényes szavazat érkezett akkor Romániából. Ez tehát a romániai magyarok 12,1 százaléka. Én nagyon örülnék, ha az anyaországi választásokon is maximum 12,1 százalékot érne el a Fidesz. De semmiképpen nem merném állítani egy teljes népességről annak 12,1 százaléka alapján, hogy mind egy szálig Fidesz-szavazókból állna. Ez tehát egy politikai hazugság, nem több.” Eddig az idézet. Nagy kérdés – persze ha lesz jövőre Magyarországon választás –, hogy mi fog többet nyomni a latban Erdélyben. A magát leválthatatlannak képzelő magyar kormányfő virító foga fehérje, vagy a megszokás. Ahogy a szomszédos Magyarországon is.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2025. május 22-i adásában hangzott el.
