Legalább augusztus huszadika tájékán a nagy szuverén rivaldafényben és öntömjénezésben nem ártana azzal a kibeszéletlen történelmi epizóddal is számot vetni, hogy 1968-ban ilyenkor megszálló magyar katonák masíroztak Pozsony utcáin karöltve a Vörös Hadsereggel. Az az agresszor egy másik Moszkva volt, köze sincs a mostani békepártihoz …
Egy augusztus huszadika jutott eszembe, Óvodás voltam még, és az édesapámat váratlanul behívták a munkahelyére, a Kolozsvári Rádióba. Napok után jött csak haza, mesélte, hogy az íróasztalán aludt, kaját viszont hoztak nekik az őket őrző titkosszolgálatiak.
Mindez 1968 augusztus 20-án történt, és valahogy minden ünnepkor ez is eszembe jut. Az évben éjfélkor indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen, miután az Alexander Dubček pártfőtitkár által meghirdetett reformok nyomán úgy tűnt, a közép-európai állam megpróbál kiszakadni a szocialista blokkból, mindannyiunk otthonából.
Pontosabban nem az egész paktum ármádiái vonultak be, a Vörös Hadsereg mellett lengyel, bolgár és magyar katonák voltak a megszállók. Románia kimaradt ebből, ami nem kis büszkeséggel töltötte el az akkori ottani magyar kisebbséget. A magyarországi katonák bevonulása látványosan kínos dolog volt a magyarok is lakta Felvidéken. Nem is fogadták őket virágesővel a palócok. De azért volt katonai készültség Romániában is, a rádió és a tévé stratégiailag kiemelt objektumoknak minősültek, ezért rendelték be az ott dolgozókat. Hogy ha kitörne valamilyen konfliktus, akkor védjék meg az intézményt.
Nem mellesleg Románia az e tekintetben is különutas akkori vezetőjének köszönhette a csatatértől való távolmaradást, a békepárti retorikát harsogó Nicolae Ceuşescu ezzel meg is alapozta nemzetközi hírnevét, legalább másfél évtizedig ezért is volt a Nyugat kommunista blokkbéli kedvence. Ebből akár azt a tapasztalatot is le lehetne vonni, hogy a békepárti retorika mögött nem feltétlenül egy békegalamb lelkületű politikus áll, nyugodtan lehet báránybőrbe bújt farkasról is beszélnünk. Ceuşescuról szólok persze, a történelmi analógiák tudjuk, hogy mindig sántítanak.
Most, hogy a magyar-magyar összefogás meg testvériség jegyében az is kiderült, hogy a kormány levette a kezét többet között a kárpátaljai magyar háborús menekültekről is, azt gondolom, hogy legalább augusztus huszadika tájékán a nagy szuverén rivaldafényben és öntömjénezésben nem ártana azzal a kibeszéletlen történelmi epizóddal is számot vetni, hogy 1968-ban ilyenkor megszálló magyar katonák masíroztak Pozsony utcáin. Karöltve azzal a Vörös Hadsereggel, amely tizenkét évvel korábban Budapestet lőtte rommá.
Nyilvánvaló, hogy Brezsnyev cinizmusból utasította elvtársi segítségnyújtásra Kádárt, nem mellesleg megalázva ezzel a magyar katonákat is. No de tudjuk, hogy az az agresszor egy másik Moszkva volt, köze sincs a mostani békepártihoz, úgyhogy nincs is nagyobb biztosíték a magyar honvédelmi miniszter által ősi katonanemzetnek nevezett közösségünk számára, mint Putyintól remélni, hogy a szánkba repül majd a békegalamb.
Útszélen/Józsa Márta jegyzete
