Valószínűleg nem írnak sok jót az álmoskönyvek arról, ha valaki egy gyufásdobozzal játszadozik a puskaporos hordó tetején. Főként, ha olyan régióban teszi ezt, ahonnan elindult már egy-két világdúlás. 1914-ben egy boszniai szerb fiatalember, bizonyos Gavrilo Princip a Habsburg-Lotaringiai Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös elleni merénylettel világtörténelmi tényezővé vált. A Nagy Háborúba úgy indultak el 1914-ben a bakák, hogy meg tudták ígérni, amivel a vezetőik kábították őket: őszre, a betakarításra otthon lesznek. Hogy a magyar politikai elit mit művelt abban a négy évben, és mi lett a következménye, azt ma már tudjuk. Ahogy azt is, hogy az akkori világégés következményei máig nem múltak el. Vannak olyan évszázados hagyományok, amelyek gyorsan segítenek újra lángra lobbantani a térséget. A politikai tisztségviselők gyorsan felejtenek, és hogy éppen mire nem emlékeznek, az rendre attól függ, hogy kitől remélik a sápot. És mikor jön meg a kedvük újra világháborúsdit játszani. Negyven évvel ezelőtt még nem sokan gondolták volna, hogy a Balkánon újra itt a piros, hol a pirossal verik át újra egymást az etnikai és vallási különbségeiket kezelni nem tudó közösségek vezetői. Azt sem gondoltuk volna, hogy egy világhírre ácsingozó magyar politikai kalandornak mindenütt ott kell lennie, ahol konfliktust szimatol. Boszniában a kilencvenes évek első felében három és fél évig tartott az öldöklés, az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a boszniai szerb erők Ratko Mladić vezetésével több mint nyolcezer bosnyák civilt lőttek tömegsírokba Srebrenicában. Ez a gyilkosság hozta el végül azt a béke-szerűséget, amelyet daytoni szerződésként ismer a világ. A térség látszatbékéjében ahhoz is több évtizedre volt szükség, hogy az ENSZ-tagok többsége mindezt hajlandó legyen népirtásnak nevezni. Végül megtették, az érintett balkáni országok többsége is így szavazott. Néhányan viszont nem, a szokásos csapat Kim Dzsonguntól Putyinig. És persze Orbán Viktorig. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy végnapjait éli a délszláv háborúnak véget vetni óhajtó daytoni béke, a felek egymással szemben állnak, és a szálakat azok mozgatják, akik nem abban a történelemkönyvben szeretnének villogni, amelyet mi olvasnánk. Egy Milorad Dodik nevű boszniai szerb fickó számára elfogadhatatlan a nyugat-balkáni béke, és úgy döntött, hogy felkapaszkodik arra a Moszkvából induló hullámra, amelyről úgy gondolja, hogy kiszabadítja Bosznia-Hercegovina fogságából a Boszniai Szerb Köztársaságot. Így majd azzal a Szerbiával köti össze a jövőt, amellyel sikerült felégetniük egykor már közösen a régiót. Igaz, akkor még nem, vagy nem egyértelműen az orosz kötődés miatt. Most röviden az a helyzet, hogy Dodik nem fogadja el annak a különmegbízottnak a jogosítványait, aki garantálná a békét. Cserébe ezért bíróság elé állítják, első fokon el is ítélik, válaszul közli, hogy ő nem fogadja el a föderáció bíróságát, és egyáltalán, saját országa intézményeit sem. Hiszen olyan barát áll a háta mögött, akinek nagy gyakorlata van a botok küllők közé való elhelyezésében. No meg ismeretei Banja Lukában. A világhírre ácsingózó Orbán Viktor nem bízott itt sem a véletlenre semmit, már régen bevásárolta magát hol közpénzen, hol strómanjai segítségével ottani vállalkozásokba. És azt sem sikerült mindez idáig senkinek cáfolnia, hogy évek óta magyar közvetítésekkel jutnak el putyini hitelek és támogatások az elszakadni készülő kantonokba. Dodik most illiberális barátjától magyar terrorelhárítókat is kapott segítségül, hogy ne egyedül kelljen szembe néznie a bírósági tárgyalásokkal. Hát nem egy tipikus békemisszió. Amúgy magyar békefenntartók éppenséggel vannak Bosznia-Hercegovinában; egy Orbán Viktor nevű, akkor ellenzéki képviselő a misszió biztonságának érdekében is felszólalt a parlamentben 1996 januárjában. Annak a küldetésnek mostanság lehet vége, miután Szarajevóban nem bíznak többé a magyar katonákban, és úgy tűnik, hazaküldenék őket. Lehet, hogy nem egyedül jönnek majd: a bosnyák védelmi miniszter információi szerint Dodik Budapestre szökne, ha jogerőre emelkedne az ellene hozott ítélet. Így már világosabban is látszik, miért van magyar TEK-esekre szüksége a szakadár politikusnak. Megtörténhet, hogy nem az 1914-es lesz az utolsó szarajevói robbanás. Végül is nagyjából ezen a terepen szerezte egykor az Első Balkán-háborúban katonai tapasztalatait egy szintén világhírű politikus, a keresztneve Adolf.
Józsa Márta jegyzete az Esti gyors 2025. március 6-ai adásában hangzott el.
