Egy hölgy megkérdezett egy öreg utcai árust: „Mennyiért árulja a tojásait?” Az öregember azt válaszolta: „Ötven cent egy tojás, asszonyom”. A hölgy: „Hat tojást kérek két dollárért, vagy elmegyek.” Az öreg eladó: „Vegye meg annyiért, amennyiért akarja, asszonyom. Ez egy jó kezdet számomra, mert ma még egyetlen tojást sem adtam el, és kell a megélhetéshez”.
Az asszony végül kedvező áron vette meg a tojásokat, és azzal az érzéssel távozott, hogy nyert. Beült a puccos autójába, és egy puccos étterembe ment a barátnőjével. Ettek egy keveset, és hagytak is abból, amit kértek. Kifizették a számlát, ami 150 dollár volt. A hölgyek 200 dollárt adtak, és azt mondták a tulajdonosnak, hogy a visszajárót tartsa meg borravalónak.
Ez a történet a puccos étterem tulajdonosának teljesen normálisnak tűnhet, de nagyon igazságtalannak a tojásárussal szemben. A kérdés, amit felvet, a következő: Miért kell mindig megmutatnunk, hogy hatalmunk van, amikor a rászorulótól vásárolunk? És miért vagyunk nagylelkűek azokkal szemben, akiknek nincs is szükségük a nagylelkűségünkre?Egyszer olvastuk valahol, hogy egy apa magas áron vásárolt árut szegény emberektől, pedig neki nem volt szüksége a dolgokra. Néha többet fizetett értük. A gyermekei csodálkoztak. Egy nap megkérdezték tőle: „Miért csinálod ezt, apa?” Az apa azt válaszolta: „Ez jótékonyság, méltóságba csomagolva.”
Tudom, hogy a legtöbben nem fogják osztani ezt a véleményt, de ha azok közé tartozol, akik időt szántak arra, hogy elolvassák, akkor ez az üzenet a „humanizálási” kísérletről egy lépéssel tovább mutathat a helyes irányba.
Forrás: Quora
