Amikor meghalt, már legenda volt, s évtizedeken át az is maradt a román nép és értelmisége számára. A legenda pedig növekedett, nemcsak a románság nemzeti aspirációinak évtizedeiben, de történészek és politikusok tovább növesztették Erdély Romániával való egyesítése után is. Az 1918 decemberét megelőző időszak természetszerűen látta benne az 1848-as román forradalom nemzeti egyenjogúságért és jobbágyszabadításért harcoló hősét.
A két világháború közötti polgári szemlélet azonban arra törekedett, hogy elhomályosítsa harci programjának és gondolkodásának lényegét: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit. Sok magyar történetíró bélyegezte meg és szította a gyűlöletet ellene, s számos román történetíró a bosszúálló szélsőséges nacionalizmus bajnokává hamisította.
Vajon a történelemben tényleg évtizedeknek, egész emberöltőknek kell eltelniök, amíg kiderül egy-egy nagy személyiség igaz alakja? A történeti realitás ugyanis az, hogy Avram Iancu valóban jelentős személyiség. Nemcsak népe számára volt az, de predesztinálva volt arra is, hogy nem a véres harc, hanem a szelíd béke apostola legyen egy olyan földön, amelyen századokon át békésen együtt éltek az elnyomottak, a román és magyar jobbágyok és nincstelenek. És amikor uraik és elnyomóik ellen felkeltek, mindig együtt vívták meg véresen elbukó harcaikat.
Egyik életrajzírója – Silviu Dragomir –, amikor 1965-ben újraírta Avram Iancu biográfiáját, azt állapította meg, hogy 1848 erdélyi román hősének alakját még ma is inkább a legenda veszi körül, mint a kritikai történeti kutatás realizmusa. És valóban, ha alakját, történeti szerepét és jelentőségét halála után egy évszázaddal fel akarjuk mérni, feltétlenül meg kell néznünk, nincsen-e valahol összhang a nemzeti hős és a nemzetek megbékélését hirdető harcos, a szabadságot az akkori Erdély minden nemzetére kiterjeszteni akaró gondolkodó, a nemességgel szemben a jobbágyságra támaszkodó s a világ szemléletében a francia forradalom eszméit valló ember között.
Nyomorúságos vidéken született – ismerte tehát gyermekkorában a nép ínségét és nyomorát. Zalatnán kezdi líceumi tanulását, s megismerkedik a latin nyelvű kultúrával. Kolozsváron az ekkor felvilágosodott piaristáknál a filozófiai tanulmányok után jogot tanul, s magyar könyveken át ismeri meg a forradalmi eszméket. Az 1846–47-es diétának vitáit a jobbágykérdésről együtt hallgatja magyar és román diáktársaival, s közösen alakul ki körükben a közös antifeudális szemlélet… és a hit abban, hogy a jobbágyok felszabadítása közös munka eredménye kell hogy legyen, s hogy a magyaroknak és románoknak meg kell egyezniük, mert együtt élnek Erdélyben. A közös ügy szolgálata nevében írja alá 1848 márciusában Marosvásárhelyen a pesti forradalmat üdvözlő s a szabadságjogok mellett hitet tevő deklarációt.
A Habsburg-politika azonban más menetet adott a történelemnek. Két népet szembeállított egymással, pedig mindkettőnek a célkitűzése forradalmi és népszabadító volt. Iancu a román nép vezéralakjává nő. Hisz a románok és magyarok együttélésének szükségszerűségében, s mégis kegyetlen harc kezdődik a két nép között. Amikor egymásra találnának, már túl késő. A két feudális nagyhatalom, a Habsburgok és a cári Oroszország előbb a magyar forradalmi hadsereget fojtja vérbe, s aztán a románság vezetőit szórja szét, börtönzi be és üldözi.
Bălcescu, Bolliac, Bem, Kossuth és Iancu szándékaikban nagyok – 1849 nyarán, a gyakorlatban azonban közeledésük elkésett. Pedig ekkor Iancu már rég nem hisz Bécsnek, tudja, hogy az a románságot csak eszköznek tekinti saját céljai érdekében. Avram Iancu 1849 júliusában világosan kimondja, hogy a magyarok nem biztosíthatják létüket a románok nélkül s a románok sem a magyarok nélkül. Kossuth-hoz küldött üzenetében új tárgyalási alapot sürget, s azt írja: „legyen tökéletesen meggyőződve, hogy köztünk s Önök között a fegyverek soha nem dönthetnek”. Megállapítja, hogy „felettünk és felettetek” egy gigászi hatalom akarja kiterjeszteni hatalmát, amely rövid időn belül egyaránt megsemmisíti a magyarokat és románokat. Avram Iancu tragédiája az osztrák és orosz haderők győzelme után következik be. Haragja a császár és a császári politika ellen növekszik. Többször letartóztatják, s az üldözések végül is őrülethez vezetnek. Élete utolsó éveiben még a nyomor is súlyosbítja helyzetét. A nyomorúságból induló gyerek nyomorúságban hal meg 1872. szeptember 10-én.
A kommunista és szocialista munkásmozgalom már fél évszázada a nép felszabadításának előharcosaként tisztelte s a maga ügyének hőseként tartotta számon Avram Iancut. Szabó Ervin az 1848-as forradalmakkal foglalkozva rokonszenvvel ír róla. A régi román szocialisták egyik vezetője, Ion Flueraș 1913-ban Tebeában „tisztelgett 1848–1849 forradalmárának, Avram Iancunak a sírjánál” s még ugyanabban az évben a magyarországi Szociáldemokrata Párt Román Szekciójának kongresszusán mint nagy forradalmárelődről emlékeznek meg róla. És tegyük hozzá, hogy 1935-ben Tebeában kötötték meg, Avram Iancu sírjánál, kommunisták vezetésével a haladó erők egységfrontját, amely románokat, magyarokat egyaránt egyesített.
Az, amiért Iancu tanult, küzdelembe ment és harcolt, az elnyomott nép felszabadítása és a felszabadított néptömegek emberré emelése, az anyagi és szellemi nyomorúság megszüntetése, a szabadság felé való elindulás, napjainkban jutott el a beteljesedő megvalósuláshoz. A szocializmus építésének negyedszázada alatt, a Román Kommunista Párt irányításával teljesül a nép igazi felemelésének forradalmi programja, amely beteljesülésnek most új távlatait nyitotta meg az RKP júliusi országos konferenciája.
Megjelent A Hét III. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.