Soha nem bocsát meg a közösség, amelyik bántalmazott. Mert az a kéz, amelyik nem ütött, nem tudja, nem is akarja tudni, mit tett a másik. Ezért az ő tekintetükben csak problémás ember vagy. A megerőszakoltak, az éhezők, a szegények, a gyerekek, a cigányok, a lányok: hisztisek, tolvajok, aktivisták, panaszkodók, túlérzékenyek, lusták.
Nem azért írok, mert meg kell szólalnom, nem érzem ezt kötelességemnek. Legalább 45 éve látom, hogy a közösségünk nem törődik azokkal, akik védtelenek, azokkal pedig főleg nem, akiket eközben még bántalmaznak is.
Az elmúlt hetek képei, videói, beszédei mélyen felzaklattak. Pánikrohamok, rémálmok gyötörnek, újraélem a traumákat, amelyek értek, pedig nem akartam, árt nekem, még mindig védtelen vagyok.
Gondoljunk azokra, akiknek a sebeik nincsenek annyira bevarasodva, mint az enyémek. Akik még nem tudták szavakba önteni, akik még rejtőzködnek a saját múltjuk elől. Akik magukat hibáztatják, mert mást eszükbe sem jut. Akik még vérző, sebzett áldozatok, s nem tudják meta-narratívákba menekíteni magukat.
Most zaj van, kiabálás, felháborodás. De újra csend lesz. Az áldozatokban azonban soha.
Minden ígéret összefacsarja a sebzett ember szívét, mert tudja, hogy csak egy dolog számít: a gyors, hatékony és tapintatos segítség. A kitartó, önzetlen jelenlét. A tűrés is, mert a meggyötört sokszor próbára fogja tenni azt, aki segíteni próbál. Önvédelemből, ígértek már neki eleget, és mindig azok bántanak leginkább, akik ígéretekkel érkeznek.
A Cigányidők című regényem, amit 21 évesen, zokogások és idegösszeroppanások közben írtam meg, ezzel a mondattal záródik: “Nem folynak a szememből könnyek, de folynak máshol más cigányidők.”
Most is igaz ez. Valakit éppen most dobnak utcára, kényszerítenek egy fekete autóba, adnak el, ütnek meg, hagynak magára, gúnyolnak ki és vernek meg.
Ha azt várja most valaki, hogy úgy zárom ezt a posztot, hogy megmondom, mi a megoldás, csalódni fog. Csak jelzem, hogy a sebek, amiket kaptunk, lényegében gyógyíthatatlanok.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. december 15-én.