Ha jól emlékszem, Romániában a „fiatalok, szépek és szabadok” minősítést először 2015-ben Denise Rifai televíziós műsorvezető mondta ki, meglehetős elragadtatottságot kifejező hanghordozásban. A három tulajdonság birtokosai – az említett hölgy szerint – azok voltak, akik a Colectiv klubban kiütött, hatvannégy halálos áldozatot követelő tűzeset után tüntettek az akkor hivatalban lévő miniszterelnök, Victor Ponta lemondását követelve (ami máig rejtélyes okok miatt meg is történt).
A „fiatalok, szépek és szabadok” (románul: tineri, frumoşi şi liberi”, majd rövidítve TFL) futótűzként terjedt el a román közbeszédben, azonban az eredeti megszólaló szándékával ellentétes, pejoratív értelemmel fut mindmáig diadalmenetet. A kijelentést az tette nevetségessé, hogy fizikai tulajdonságokkal ruházta fel egy ad-hoc politikai csoportosulás tagjait, mintha ugyan a (gyakran változó) politikai elkötelezettség biológiai, anatómiai elváltozásokat okozna – fölöslegessé téve ezzel a szépségszalonokat és a teljes kozmetikai ipart.
Nos, feleim, mérsékelt nemzeti büszkeséggel jelenthetem, hogy Rifai asszony a magyar sajtóban is hozzá hasonlóan rangos követőkre lelt. A Demokrata című lapban Gazdag István tudományos szaklapokból és bulvársajtóból összeollózott (többnyire önbevallásokon alapuló) felméréseket idézve arra a következtetésre jut, hogy a politikai értelemben jobboldalon állók: erősebbek, szebbek, okosabbak, boldogabbak és még a szexuális életük is jobb, mint a baloldaliaké.
Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy a Rifai–Gazdag elmélet hívei gyerekkorukban sok mesét olvastak a vasorrú bábákról, gonosz boszorkányokról, de mondjuk a rút kiskacsáig már nem jutottak el, és képzeletükben a rossz feltétlenül csúnya is. S minthogy számukra a baloldaliak csakis rosszak lehetnek, ergo csúnyák, gyengék, buták, boldogtalanok, nem szabadok, és még a szexuális életük is rosszabb. Ez a jobbik változat.
A rosszabb az, hogy Rifai, de főleg Gazdag tudatosan vagy öntudatlanul ráleltek Cesare Lombroso XIX. századi olasz orvos és kriminológus – azóta minden komoly szakember által tudománytalannak minősített – elméletére, miszerint a bűnözőket fizikai jellemzők különböztetik meg a tisztességes és jogkövető magatartást tanúsító emberektől.
Ha ugyanis továbbgondoljuk Gazdagék felvetését, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az előnytelen fizikai adottságok hamis, megbélyegzendő eszméket takarnak. Még belegondolni is rossz, hogy milyen politikai elkötelezettséget vélelmez Gazdag úr – szigorúan bulvártudományos alapon – mondjuk a fogyatékkal élő emberekről.
Innen már csak egy lépésre áll a huszadik század legsötétebb korszakát idéző fajelmélet, ami eleve bűnösnek, nemkívánatosnak minősített mindenkit, aki faji, etnikai alapon nem illeszkedett a felsőbbrendűnek minősített árja kategóriába. Rifai asszony esetében hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindössze lelkesedése ragadtatta a nem éppen ihletett, oda nem illően lírai jelzős szerkezet használatára.
Gazdag István azonban annak a politikai grémiumnak a szócsöve, amelyik újabban egyre nyíltabban kacérkodik ordas eszmékkel, rehabilitál legalábbis vitatott megítélésű politikusokat, népszerűsít nyíltan antiszemita írókat. Ebbe a szellemiségbe illeszkedik a Demokrata című hetilap „tudományos” kutatása is a jobboldaliak biológiai felsőbbrendűségéről.
Amíg azonban Romániában a Rifai asszony „téfélézése” visszahullt a jobboldalra, és újabban az menekülni igyekszik a megbélyegző jelzőtől, addig Magyarországon – a választási kampány közeledtével – elképzelhető, hogy kormánypárti kommunikátorok választási tőkére akarják konvertálni a jobboldaliak (vélt) nagyobb szexuális potenciáját.
