Kétféle költő van.
Az egyik megpróbál mások vedréből vizet meríteni.
A másik megkeresi a helyet, ahol kutat áshat magának.
A kölcsönvett víz nem tart sokáig, a kút viszont mindvégig vizet ad.
Mit sem ér megjegyezni mások metatoráit – a forrást kell megtalálni.
Vannak költők, akik kizárólag ritka és drága fémeket – krómot, nikkelt stb. – ötvöznek egybe. Csakhogy híjával vannak egy egyszerű és közönséges fémnek, a vasnak s az ötvözet így nem olyan értékes, mintha vasat is tartalmazna.
A költőnek boldognak kell lennie. A boldogság – vagyis inkább a boldogság érzete – ez a költő természetes állapota. A költő akkor ír, amikor úgy érzi, boldog.
Elegendő a boldogság egy heves rohama, és máris kész a lírai költemény. De miként érezzük át a boldogságot? Ritka pillanat ez, amely a költő egész szervezetét, egész idegrendszerét megrázkódtatja. Az összes többi mesterségektől eltérően a költő csak lázas állapotban kezd dolgozni, amikor a boldogság betegségétől szenved.
Olvastam Igor Tamm akadémikus cikkét az elméleti fizika jövőjéről. A szerző elmondja, hogy a tudósok véleménye szerint új fizikai elmélet van megszületőben, amely magyarázatot ad majd arra a hatalmas méretű, mostanáig felhalmozott tényanyagra, amelynek az értelmezésére a jelenleg elfogadott elmélet alkalmatlan.
A meglévő világszemlélet elégtelen. Egyes tudósok szerint az új elmélet csak a jövő században fog megjelenni. Tamm akadémikus másként vélekedik, szerinte ez jóval hamarabb bekövetkezik.
Cikke végén a Nobel-díjas tudós ezt írja: „Legforróbb óhajom, hogy megérjem azt a napot, amikor az új fizikai elmélet létrejön, s ráadásul hogy meg is tudjam érteni. ” Vagyis Tamm még csak abban sem biztos, hogy megérti majd ezt az elméletet.
Ez a mi világunk mégiscsak összetett, gondoltam magamban. El kell ismernünk, hogy jónéhány olyan összekuszálódott kérdést ismerünk, amelyet a közönséges kulcsok nem nyitnak. De különbség van összetettség és összetettség között. Az egyik a gondolat gazdagságból, a szellem bőségéből és adakozó kedvéből fakad, abból, hogy a vizsgált tárgy maga sem egyszerű; a másik viszont a hamis, művi összetettség.
Előfordul, hogy az olvasó, még ha szellemi embernek is tekinti magát, enged a hamis összetettség kísértésének. Tetszik neki. Ilyen esetben azonban mit sem ért meg az efféle költő túlcifrázott alkotásaiból. Középiskolás ész beérheti hasonló „összetettséggel”, amely mindig az üresség álcázásának egyik módja.
Hemingway ezeket mondja: „Figyeljétek meg, hogy ha egy szerző világosan ír, legkisebb hamisítását is mindenki észreveszi. Ha viszont ködbe burkolózik, hogy megkerülje az egyenes beszédet, már nem olyan könnyű kihámozni a csalást.”
Az ember kedvet érez magában , hogy odaszóljon az ilyen szerzőknek: hagyják már abba a komédiázást, tessék egy darab papír, írják le kereken és becsületesen, amit mondani akarnak.
Akkor derül csak ki, hogy nincs mondanivalójuk. Az irodalomban minden a gondolaton keresztül fejeződik ki. Az érzelem is. A gondolatban megtestesülve jut el az érzelem az olvasóhoz. Másként nem is lehetséges. A tiszta érzelem hiánytalanul kifejeződhet, ha meglengetjük a karunkat. Amikor költeményt olvasunk, a gondolatot bontjuk ki belőle, bármennyire felfokozott érzelmi állapotban írta is meg a szerző. A szenvedély, mondja Pascal, a gondolat izgalmi állapota.
Hérakleitosz azt hirdette, hogy a delphoi jósda nem is fedi fel, nem is rejti el a titkot, hanem jelek útján tudósít. Így van ez a költővel is. A költő „jelek útján tudósit”, vagyis képekkel, s a képeknek köszönhetően az, amit közöl, látható és sokrétű, mögöttes és a mélybe hatoló jelentésre tesz szert.
Vannak néha egészen rövid költemények, amelyek hatalmas árnyékot vetnek. Ilyen Lermontov verse, a Vitorla, Tutcsev Ciceró, Puskin A próféta, Szvetlov Granada című költeménye.
És előfordul, hogy néha egy egész vers-rengetegnek nincs árnyéka, pontosabban csupán parányi, gyönge árnyékot vet.
A verskészítés szakmai színvonala manapság magasabb, mint bármikor. Ezzel mindenki tisztában van. Szép számmal akadnak formai szempontból szilárd, jól megépített versek, amelyek azonban teljességgel hatástalanok.
Elérkezettnek látszik az idő, hogy elgondolkozzunk azon, miben különbözik egymástól a költő és a versfaragó. Úgy hiszem, a különbségek száma igen nagy, közülük egyelőre csupán egyről szeretnék szólni.
Kornej Csukovszkij írta egyszer, hogy a költő a „tartós és fanatikus gondolattal” születik. Egész életén át ezzel a gondolattal viaskodik és szüntelenül megpróbálja – hogy úgy mondjam – „képekben megfogalmazni”. Ebből a gondolatból származik egy költő valamennyi művének belső egysége, ami nélkül az egész darabokra hullana és nem keltené a teljesség érzetét. A költő csak azt ragadja ki a jelenségek végtelen világából, ami rokonságot tart ezzel a gondolattal – ez az a fonal, amely megakadályozza, hogy eltévelyedjék a tények és események között.
A versfaragó nem tudja a világot valamely központi gondolat birtokában szemlélni. Bármiről ír, ide-oda kapkod, nem tud válogatni. Ezért aztán az egyedi egyedi marad. Mintha minden költeményét villanylámpaelem táplálná. A költő valamennyi verse viszont egyazon magasfeszültségű vezetékre van kapcsolva.
Költő az, akinek saját hipotézise van a világról és az életről, aki egy jelenség mélyén máris felismeri azt, ami talán csak tíz év múlva válik nyilvánvalóvá. A versfaragó, e gondolat híján, szívesen karol fel bármely új divatot vagy irányzatot. A költő olvasása bizonyos erőfeszítést igényel, mert a gondolat a mélyben húzódik.
Az az író, akinek a hálóján csak a tény akad fenn, nem író.
Van naiv, banális és leíró realizmus is. Ennek az iskolának a képviselője olyan, mintha valaki végtelen harisnyát kötne. Nem erőlteti meg az agyát, csupán leírja azt, amit lát. De tetszés szerint sorakoztathatjuk a tényeket, a tények egy része agyonüti a másikat, kölcsönösen megcáfolják egymást.
„A megismerés, amely akként akarja birtokba venni a tényeket, amint vannak, ellentmondásba kerül önmagával” – Hegelnek ez a gondolata megtalálható Lenin filozófiai füzeteiben. S mellette Lenin megjegyzése: „Nagyon igaz!”
Az igazi költészet csodálatos ajándéka, hogy általa egészként látjuk a világot. Annak viszont, aki tényeket leltároz, a világ csupán összefüggéstelen részletek halmaza. A központi gondolat belülről világítja meg az egész költeményt. A költőnek valamely eszményt kell maga elé tűznie, másként unalmas, közönséges és szürke lesz, amit alkot.
„Nem az a dolgunk, hogy érzéketlenül megfigyeljünk (tényeket gyűjtsünk), a magasabb általánosítás prototípusait kell keresnünk az életben” Hasznára válna egynémely termékeny költőnek, ha eltöprengene Alekszej Tolsztojnak ezen a gondolatán. A művész léte a múlttal való kölcsönhatásban valósul meg. Nem kell kívül lenni a múlton, sem pedig a múltban lenni, alkalmasnak kell lenni a múlttal való vitára, a vele való kapcsolatra, a múlt folytatására, a múlttal, a hagyománnyal való dialektikus kölcsönhatásra, szeretni kell és küzdeni kell vele, röviden két irányban, kétféleképpen kell hozzáviszonyulni.
Ha a költő szembeszáll a rutinnal, ha visszaveri a konvencionális veszélyét, ha legyőzi a tehetetlenséget, alig megkezdett gondolatokat bonthat ki, folytatja mindazt, ami érték és amit elfogad, egyszóval valamely hagyományt.
Párbeszédet kell folytatni a múlttal, másként nem tartható ébren a hagyomány.
Nagy tehetség és erő kell ahhoz, hogy valaki hagyományos legyen.
Ha nincs ez a nagy erő, a költő leszorul az útról, félre kell állnia. A főút másfele halad, vagyis még életében mindenki elfelejti. Költői merészség és erő kell hozzá, hogy valaki csatlakozzék egy hagyományhoz. A gyenge nem kapcsolódhat be az egykori Nagy Költők beszélgetésébe, mert ehhez legalábbis bizonyos fokig otthonosan kell mozogni a gondolataik között, az övékéhez mérhető ereje kell legyen. „Ez a költő a hagyományt követi” – a legnagyobb dicséret ez, azt jelenti, hogy mint a vontató továbbhúzza a folytonosság szálát, tehát a hajó halad és fejlődés van. Minél mélyebben gyökerezik az ember a hagyományban , annál nagyobb költő, annál erősebb, lényegileg annál szükségesebb, ekevasa pedig annál mélyebben fúródik a földbe.
Vinokurov írását az Ouvres et opinions című folyóirat közölte.
(H. A. fordítása)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.
Jevgenyij Vinokurov: Tavasz jön és kihajt a zsenge fű…
Tavasz jön és kihajt a zsenge fű,
a múlt tavasz füvéről mit se tudva.
Jobb így neki. Boldog és egyszerű
kis léte könnyebb: nem nyűgözi múltja.
De én, de én… Bolyongok úttalan
emlékek rengeteg-vad erdejében.
Ó, múlt világa! Hol van? Ott suhan!
De hiszen itthagyott magamra régen!
Mint köd, szakadt szét gyönyörű korom.
Tizenöt év, vagy mennyi telhetett el?
S én csak bolyongok egyre, arcomon
ág-ostorok szántotta sebhelyekkel.
Rab Zsuzsa fordítása
Jevgenyij Vinokurov: Hajlék
Pár deszkafallal kerítsd el magad –
könnyű tákolni egyszerű kis édent.
Pirosat belé, kéket, aranyat!
És lesz a hajlék holtig menedéked.
Nyájas kis otthon. Biztos kikötő.
Jó fedezék. A gondokra legyints hát!
De orkán támad! Lerogy a tető.
Fentről megint fekete ég tekint rád.
Rab Zsuzsa fordítása
Jevgenyij Mihajlovics Vinokurov, Евге́ний Миха́йлович Виноку́ров (Brjanszk, 1925. október 22. – Moszkva, 1993. január 23.) szovjet-orosz költő, műfordító és pedagógus.
1943-ban végezte el a 9. osztályt, ezután behívták a hadseregbe, ahol tüzériskolát végzett, s tizennyolcévesen tüzérparancsnok lett. A 4. Ukrán Fronttal harcolt a Kárpátokban. A háború után tüdőproblémák miatt leszerelték.
Első verseit 1948-ban publikálta, első önálló kötete 1956-ban jelent meg Borisz Paszternak gondozásában. Magyarul két önálló kötete jelent meg: 1964-ben a Hétköznapok gyönyöre, valamint 1975-ben a Tilalmas kékség, mindkettő az Európa Könyvkiadó gondozásában.