Vlagyimir Putyin az EU vezetői közül csak Orbán Viktornak küldött újévi üdvözlő levelet. Ki, mikor és kinek ír levelet, ez a mi orosz kultúránkban rejtett jelentéssel bír. Nagyon régen egy hódolómtól fontos üzenetet kaptam, amelynek első sorai talán a magyar olvasók előtt sem ismeretlenek: „Я к вам пишу – чего же боле? / Что я могу ещё сказать?” Mivel Önöknél jó néhány éve az orosz nyelv oktatása erősen visszaesett, egy rögtönzött, némileg aktualizált fordítással segítem a Putyin-levél jelentőségének mélyebb megértését: Önnek én írok, ennél többre nincs is szükség.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 2. számának Páratlan oldalán 2025. január 10-én.
A szerkesztő megjegyzése
Áprily Lajos: Tatjána levele Anyeginhez
Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem.
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségü párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!… A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten…
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem…
Nem álom volt; színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében…
Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörü vállán
Lesiklik, s báját felfedi…
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.
Nem lát napkeltét, friss vidéket.
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjoevna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: – Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom
Az arcod: mint a mákszirom. –
„Ó, nyanya, Tedd meg drága lélek…”
– No mit? Parancsolj, gyermekem. –
„Nehogy azt hidd… rólam… de kérlek…
Látod… Jaj, tedd meg ezt nekem!”
– Tanúm az Úr, szívembe láthat. –
„Küldd el titokban, unokádat
Any..: Any… a szomszédhoz, levél…
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez…”
– Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. –
„Milyen értetlen vagy ma, néne!”
– A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy félszavára… –
„Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz.” – Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! –
„Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?”
Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
„Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen.”
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
– Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még – szólt Lenszkij. – Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. –
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?