1939 szeptember 17-én Sztálin Szovjetuniója rátámadt a létéért küzdő lengyel államra, csatlakozva a nemzetiszocialista Német Birodalomhoz. Jó két héttel korábban indította meg a félelmetes német hadigépezetet Hitler Lengyelország ellen. Mindkét agresszor a támadást egy gyönge és átlátszó ürüggyel, a Lengyelországban élő német, illetve ukrán és belorusz kisebbség védelmével indokolta. Akkor a két nyugati demokratikus nagyhatalom a hadüzeneten túl tényleges segítséget nem nyújtott megtámadott lengyel szövetségesének. Arra tudtak hivatkozni, hogy katonailag nem álltak készen egy Németország elleni háborúra. Valóban, egészen 1938-ig az általános leszerelés illúziójától is vezérelve, még inkább pedig takarékosságból, igen keveset költöttek hadseregükre. Ausztria bekebelezését, az Anschlusst, de még Csehszlovákia Münchenben történt megcsonkítását is a nemzetiség elv érvényesülésének tekintették, és bíztak abban, hogy ezzel megőrzik az európai békét.
1939. szeptember 28-án a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg közös parádéban ünnepelte a túlerő győzelmét, és a történelemben immár negyedszer fölosztotta egymás között az ezeréves lengyel államot.
Tizenegy éve Putyin, az Orosz Föderáció elnöke utasítására a nyíltan az 1991 végén a tagköztársaságok közös megegyezésével fölbomlott Szovjetunió helyreállítására törekvő nagyhatalom megszállta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és felkelést robbantott ki Ukrajna keleti határvidékén. Ezzel súlyosan megsértette az ENSZ Alapokmányát, megszegte a húsz évvel korábban Budapesten vállalt kötelezettségét Ukrajna területi épségének tiszteletben tartására. Három és fél éve, 2022. február 24-én teljeskörű támadást indított Ukrajna ellen. Fülembe csöngnek Nagy Imre magyar miniszterelnök 1956. november 4-én kora reggel a rádióban elhangzó szavai: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Ugyanez történt hatvanhat évvel később Ukrajnában, és Zelenszkij elnök szó szerint megismételhette volna a mártír magyar miniszterelnök drámai bejelentését.
Ez az agresszió nagyon hasonlít a nemzetiszocialista Németország nyolcvanhat évvel ezelőtt Lengyelország ellen indított támadására, amihez két héttel később a Szovjetunió is csatlakozott.
Lengyelország a háború kitörése óta maximális segítséget ad a hősies önvédelmi harcot folytató Ukrajnának. Sokunk bánatára és felháborodására ez nemcsak nem mondható el Magyarországról, hanem a magyar kormány és médiája intenzív kampányt folytat Ukrajna és elnöke ellen, és egyre nyíltabban az agresszor oldalára áll. Erre nincs semmilyen mentség vagy magyarázat, és szembemegy a világ összes demokratikus kormányának az álláspontjával. A Munkács városát nemrég ért orosz rakétatalálat is bizonyítja, Putyin országa folytatja a polgári célpontok és személyek barbár támadását.
Elképzelhető-e, hogy Antall József miniszterelnök, aki Jelcin Oroszországával a legjobb viszonyt ápolta, de folyamatosan figyelmeztetett, hogy az orosz nagyhatalom nem fog lemondani közép-európai hatalmi törekvéseiről, a jelen helyzetben Putyin és Orbán magatartását tartaná a magyar nemzeti érdekekkel összhangban állónak?
A lengyelek nem felejtették el az 1939 és 1945 között történteket, de a kommunizmus évtizedeit sem. 1956 októberben én is azt kiáltottam a tömeggel: „Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!” Kiáltsuk ezt ma is!