Veszélybe sodorhatja a Madarasi Hargita téli turizmusát a Kápolnásfalui Közbirtokosság és a síközpontot húsz éve működtető cég közötti szerződésbontási szándék. Az üzemeltetőváltás évekre megbéníthatná a pályákat, miközben a hegynek nem visszalépésre, hanem minőségi ugrásra – völgyből induló modern felvonókra és négy évszakos alpesi modellre – lenne szüksége a túléléshez. Jeszenszky Géza történész, diplomata, a magyar sísportélet elismert, köztiszteletben álló személyisége másodszor fejti ki véleményét a témában.
János Zsigmond fejedelem és a székelyek egykori konfliktusa mindkét fél számára rosszul végződött: Mihai Viteazul kíméletlenül kihasználta a helyzetet, elfoglalta Erdélyt, a két büszke végvár pedig rommá lett. Most kísértetiesen hasonló önsorsrontás körvonalazódik a hegyen: a Kápolnásfalui Közbirtokosság lényegében hadat üzent a Madarasi Hargitán húsz éve közmegelégedésre működő síközpontnak, és fel akarja mondani az udvarhelyi Bagolykő Kft. bérleti szerződését. Ez a huzavona nem pusztán helyi belviszály: egész Székelyföld, sőt az anyaországi sízők is kárát látják, ha a felek nem találnak józan kompromisszumot.
Tőkés Hunor cikke egy olyan, még elkerülhető veszélyre figyelmeztet, amely messze túlmutat a sísport szerelmeseinek bosszúságán. Székelyföld gazdasági jövőjében kulcsszerepet játszhat a minőségi idegenforgalom – ráadásul nemcsak a szűk két-három nyári hónapban, hanem mind a négy évszakban. Korábbi, Parajd után: újabb csapás? Vagy jó esély a székelyföldi turizmusnak című írásomban már részletesen érveltem amellett, miért nem írja felül a felmelegedés automatikusan a téli szezont. A képlet egyszerű: magasabbra kell menni. Az erdélyi havasok magassága, természetes hótartó-képessége és a helyi vízfolyásokra támaszkodó technikai hóágyúzás bőven garantálhatja a hosszú, megbízható idényt.
Az általam szorgalmazott négy függőszékes felvonó ráadásul nem csupán a sízőket szolgálná ki. Pontosan ezek a beruházások tennék egész évben vonzóvá és könnyen elérhetővé a Hargita 1700 méter feletti bérceit. Télen az alpesi sízés mellett egyre népszerűbb a sífutás, a túrasízés, a hótalpas barangolás vagy a családi szánkózás. A libegők a hóolvadás után is a hegyekbe vonzanák a kirándulókat, közelebb hozva a magashegyi élményt az átlagemberhez. A rohamosan hódító hegyi kerékpározásról nem is beszélve: a modern, kerékpárszállításra optimalizált felvonókkal megsokszorozható a downhill-élmény, így a hegy tavasztól őszig zsonghatna az élettől.
A közbirtokosság vélhetően több bevételt remél a váltástól, de ez veszélyes illúzió. Ahogy Tőkés Hunor is rámutatott, egy hirtelen üzemeltetőváltás évekre megbéníthatná a pályákat, lenullázva a bevételeket. Egy komplett síközpont – a felvonókkal, a ratrakokkal és a komplett hóágyúrendszerrel – kényes gépezet, működtetésük komoly szaktudást és több évtizedes rutint követel, amivel egy új formáció aligha bír. Érthetetlennek tűnik a kápolnási közbirtokosság részéről Both Lajos felvetése is, miszerint a hegyen nem kellene új szálláshelyeket kialakítani, a sípályarendszert pedig csak minimálisan bővítenék. A nemzetközi mezőnyben mindenütt változatosabb, modernebb pályákkal versenyeznek; ha a Hargita lemarad, még a jelenlegi látogatottság is elolvad, hiszen Magyarországról senki sem utazik majd ennyit néhány nyúlfarknyi pályaszakaszért. Nem kell messzire menni az ellenpéldáért: Szegedtől alig háromórányi útra, Resicabánya közelében nagyszabású síközpont-fejlesztés finisel a Szemeniken – ami önmagában is cáfolja azt a kényelmes tévhitet, hogy a klímaváltozás miatt le kellene mondanunk a hegyi turizmusról.
Bárki kezébe kerüljön is a madarasi síközpont, ugrásszerű minőségi fejlesztés nélkül elvérzik a versenyben. Ehhez nem a fennsíki üdülőtelepet kellene betonrengeteggé tágítani, és végképp nem a parkolási káoszt kell fokozni. A leginkább környezetbarát és fenntartható megoldás egy völgyből induló székes felvonó megépítése volna. Jelenleg az 1650 méteren fekvő üdülőtelep leginkább Ivó felől, egy tíz kilométeres, telente fagyos, meredek és veszélyes úton érhető el, ahol hólánccal küszködő személyautók és traktorok tolonganak. Ezt a tortúrát azonnal kiváltaná a felvonó: az Ivóból a Fertő-nyereg felé, a Rakottyás-patak mentén húzódó erdészeti útról indulhatna egy lift közvetlenül a csúcs alá, a Pethő-panzióhoz, nagyjából 1720 méteres magasságba. Alatta egy kényelmes sísztráda kanyaroghatna le a völgybe, a járművek pedig 500 méterrel lejjebb maradnának a völgyállomás parkolójában. Ivóban ráadásul szálláskapacitásból sincs hiány.
Létezik egy másik logikus nyomvonal is. Néhány éve uniós forrásból már kiépült az aszfaltút Szentegyházáról a Vargyas-patak mentén. Déli fekvése miatt ez a szakasz télen könnyebben takarítható, mint az ivói oldal. Ha a borvízforrástól a Pethő-panzió alá futna fel a lift, az autók zömét itt is a völgyállomás tágas parkolójában lehetne tartani. A felvonó mellett meghosszabbítható lenne az egykori vargyasi pálya, vagy új nyomvonal nyitható a Nagy-Mihály (1685 m) csúcsáról lefelé, ami szintén félezer méteres szintkülönbséget kínálna a sportolóknak.
Ez a két liftrendszer messze túlmutatna a helyi igényeken: a Madarasi-Hargita – a magyarok lakta hegyvidékek legmagasabb pontjaként – valódi zarándokhely. Egész évben tömegeknek nyújtana páratlan élményt a feljutás, a kráter és a panoráma felfedezése. Sőt, innen még tovább lehetne lépni: ha a Vargyas-patak völgyéből felvonó épülne a Csicsói-csúcsra, össze lehetne kötni a madarasi és a hargitafürdői síterepet. Ezen létesítmények és sípályák terveit osztrák és román szakemberek már másfél évtizede papírra vetették; megvalósításukkal a Hargita valóban nemzetközi rangú központtá emelkedhetne.
Féltik a kápolnásfaluiak a hagyományos életformájukat? Másfél évszázada az alpesi osztrák falvak is szegények voltak, az idegenforgalom tette őket virágzóvá. A helyiek többsége mégis megőrizte gyökereit: ma is tartanak állatokat, és saját háztáji finomságaikkal vendégelik meg az utazókat. Arról nem beszélve, hogy a modern infrastruktúra a hagyományos gazdálkodást is segíti: Vorarlbergben például a hókészítéshez kialakított tározók nem állnak parlagon, nyáron a tehenek és birkák isszák meg a hóágyúk vizét, tökéletes szimbiózisba hozva a legeltetést és a síszezont.
A szálláshelyek már adottak a csúcs lábánál. Zetelaka, Ivó, Szentegyháza, Kápolnásfalu és Csíkszereda közössége előtt nyitva áll a lehetőség, hogy alpesi mintára, a négy évszakos turizmusra építve teremtse meg a szülőföldön való gyarapodás és megmaradás alapjait. Csak a belső háborúskodást kellene végre maguk mögött hagyniuk.
