A történelmi Magyarország, a Rex Hungariae egy több mint ezeréves, vallásában, kultúrájában, politikai berendezkedésében a Nyugat részét képező ország volt – a Habsburg-ház uralkodása előtt és utána egyaránt. Havasalföld és Moldva, a két román fejedelemség a XV. században jött létre, és erős magyar befolyás alatt állt. Ezt hamarosan fölváltotta az oszmán-török hódítás és függés. Románia mint szuverén, független ország 1878-ban született meg, tehát mindössze száznegyvenhét éves. A trianoni Magyarország fiatalabb, százöt éves.

A románság keleti kötődése összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a magyaroké. Századokon át a cirillhez hasonló glagolita betűkkel írtak, vallásuk ortodox volt. A török Portának adót fizető fejedelmeik is ortodox vallású görögök („fanarióták”) voltak. A Habsburg-uralom alá került románok papjainak többsége átállt Rómához, és követőikkel együtt létrehozták az uniátus, avagy görögkatolikus egyházat. Ez hozta be a román köztudatba az érthetően nagyon tetszetős dákoromán kontinuitás eszméjét, és ezzel együtt a nyugati orientációt is. Logikus volt a következmény: a XIX. században írást és orientációt cseréltek (az orosz uralom alá került moldovaiak kivételével), a poroszoktól hoztak maguknak királyt, és tekintetüket legalább annyira vetették Párizsra, mint a magyarok. 1919-ben ez elhozta Nagy-Romániát, igazolva a nyugati orientáció helyességét. Erdély, és ezzel a több millió nyugatos kultúrájú román bekebelezése tovább közelítette Romániát Nyugat-Európához. Az oroszokhoz fűződő viszony azonban ambivalens maradt: Besszarábia elragadása miatt ellenséges volt, de orosz szövetségben rázták le a románok végleg a török függést és lettek 1878-ban elismert független állam, 1916–17-ben pedig meghatározó orosz katonai támogatással harcoltak Erdély birtoklásáért. 1945–46-ban ugyan Sztálin reájuk kényszerítette a kommunizmust, de kizárólag neki köszönhették Erdélyt, a trianoni határok visszaállítását.

*

A XX. század elején Magyarország egy nagyhatalom része volt, gazdasága erős, kultúrája gazdag, Románia pedig elmaradottnak számító, szegénységben élő kisállam. Az első világháború után a mérleg átbillent: Románia területben és népességben Magyarország több mint kétszerese lett, tagja volt egy erős politikai és katonai szövetségnek, és élvezte két európai nagyhatalom támogatását.

A Romániában, Máramarosban született, de Magyarországon fölnőtt, elismert történész, Borsi-Kálmán Béla a Lendületben címmel idén megjelent tanulmánykötetében összeveti Németh László Magyarok Romániában és a szovjet fogolytáborban huszonhét évesen meghalt történész és néprajzkutató, a csángókról alapművet író Mikecs László Románia. Útijegyzetek című munkáját. A tekintélyes író és gondolkodó a szerencsének tudta be Nagy-Románia megszületését. „Szabadságát mások vívták ki neki, az egyesülést nem egy győztes háború hozta meg (amely mégiscsak próbája az erkölcsi erőnek), hanem a szerencsés csatlakozás – meg az, hogy anyáik szültek.” „Beleült egy közel húszmilliós birodalomba, kiosztatott neki Európa egyik legkényesebb pontján a »nagy nemzet«-szerep, anélkül hogy a képességvizsgát a nép és a vezetők letették volna” (161.). E vitatható megállapítások ellensúlyaként Németh Erdély elvesztéséért elsősorban önmagunkat, századok rossz magyar politikáját tette felelőssé. Az Al-Dunán végighajózva, Bukarest és Dobrudzsa megismerése, a „regáti akklimatizáció” után járta be Erdélyt, Boldizsár Iván, Keresztury Dezső és Szabó Zoltán társaságában. Azt tapasztalta, hogy a kelet-európai vonásokat mutató Románia a vitathatatlanul közép-európai Erdély bekebelezésével nem az ókirályságot, a Regátot „erdélyiesíti”, hanem fordítva, Erdély „regátosodik”. Mégis úgy látta, hogy a Nyugathoz alkalmazkodó, toleráns, de a nem román nemzetiségeket gyorsan asszimiláló román társadalom igyekszik megfelelni a modernizáció feladatának: „Az egyetemek pumpái működnek, ma negyvenezer hallgatója van Romániának. (…) A hivatalok, papok és tanítók fiai után megteltek parasztfiúkkal. (…) A román értelmiség francia könyveket olvas, a román állam francia pénzt kap, a román alkotmány a franciához igazodik. Maga a román népérzés is demokratikus. A középosztály a népből jött, s a festett dáma nem szégyell kendős, kosaras anyjával a főúton karonfogva végigmenni.”

Borsi-Kálmán Németh megállapításait idézve és elemezve itt és számos munkájában szembeállítja a bizantinus (fanarióta), hízelkedő, alkalmazkodó, könnyen nevelhető mentalitású Regát és a nyugatos, közép-európai, a „nemesi típusú” polgáriasodás jeleit mutató, egykor Magyarországhoz tartozó Erdély, Máramaros, Partium és a Bánság egybeolvasztásának nehézségeit. Én inkább az eredményességet látom, nemcsak ma, de már az 1919/20-as nagy sikerhez is e kettős hagyomány, a „balkánias” Bratianu és az erdélyi Julius/Gyula Maniu szövetkezése vezetett. A két világháború között a híres Titulescu külügyminiszter irányításával a román diplomácia sikeresen átvészelte a belpolitikai viharokat, a királyi család botrányait és a legionárius mozgalom, Codreanu és utódai, a Vasgárda átmeneti sikereit. Borsi-Kálmán szerint a kommunista korszak befejezte az ország homogenizálását, az eredmény pedig „a globalizált nemzetközi színtéren jól manőverező, kiemelkedő érdekérvényesítő képességű, többnyire nómenklatúrás hátterű »nacionalista-szekus oligarchia«” dominanciája. Ezt részletesen fejtette ki egy 1993-ban készült, huszonhét oldalas diplomáciai elemzésében, amely ma szabadon hozzáférhető, és amelyből a szerző gyakran idéz. Akkori pesszimizmusát (a nacionalista-szekus oligarchia dominanciája) azonban az idő nem igazolta.

Ugyancsak nem igazolta az idő Mikecs pesszimista, sőt kétségbeesett megállapításait. „Hogy Erdélyben a régi magyar történelmi kultúra, középosztály s polgári értékek halálra vannak ítélve, s a lassú néppé-süllyedés folyamata megy végbe. (…) A románok (…) irtóhadjáratot tartanak minden ellen, mi könnyen szerzett országukban nem román” (177.). Tagadhatatlanul volt alapja e megítélésnek 1920 és 1989 között, de szerencsére nem valósult meg, és mindig voltak román részről is elutasítói. Borsi-Kálmán is idézi kedvenc korszakából Mihail Kogălniceanut, az Egyesült (román) Fejedelemségek első miniszterelnökét: „Erdélynek soknyelvű országnak kell maradnia. (…) Összekötő kapoccsá kell válnia románok és magyarok között.” Szinte szó szerint rímelnek erre Mihai Korné, a Lupta (Harc) nevű emigráns román lap igazgatójának gondolatai is, aki az 1989. június 16-i magyar–román Nyilatkozathoz csatlakozva írta: „Erdélynek azért kell a pluralizmus modelljévé válnia, mert nem mérhetünk kétféle politikai mércével. Mással a besszarábiai románok és mással a romániai magyarok esetében.” A magyar anyanyelvi oktatásra és a magyar egyetem visszaállítására azért van szükség, „hogy a magyar tradíció megmaradhasson Erdélyben a román mellett”.

*

A mérleghinta az 1940-es években gyors ütemben vitte hol föl, hol le a rajta ülőket.

1940-ben, Besszarábia (Kelet-Moldva) szovjet annektálása és a második bécsi döntés után a két ország területe és népessége nagyjából kiegyenlítődött, de a magyarok összlélekszáma már jelentősen elmaradt a románokétól. A magyar oldal tragikus lépéseit, csatlakozását a náci Németország szovjetellenes háborújához nagyban vezérelte a félelem, hogy ha a hála elmarad az országgyarapításért, Hitler visszaveszi az ajándékokat. Románia viszont próbálta bizonyítani, hogy ő mennyivel megbízhatóbb szövetségese a Német Birodalomnak, mint a „zsidóbérenc” magyar vezetés, Antonescu „nemzetvezető” fel is ajánlotta részvételét Magyarország megszállásában. Nála azonban a német származású fiatal Mihály király jobb és okosabb román hazafinak bizonyult, és 1944. augusztus 23-án Antonescut palotájába hívva letartóztatta, majd átállt a fél országát már elfoglalt Szovjetunióhoz. Magyarországon szoktak fintorogni e „tipikus román hitszegés” miatt, de ez reálpolitika volt a javából. Fölröpítette Romániát a magasba. A jutalom Észak-Erdély volt, bár Sztálin még egy darabig játszott a két országgal: aki jobban viselkedik, engedékenyebb a Kommunista Párttal, végül azé lesz egész Erdély. A három nyugati szövetséges, még a Trianonért fő felelősnek kikiáltott Franciaország is a tartós béke érdekében a magyar–román határ módosítását javasolta 1946-ban a párizsi békekonferencián, de Sztálin, aki már a zsebében érezte Romániát, ragaszkodott a második Trianonhoz.

Az 1980-as évek végén a mérleg ismét átbillent: Ceaușescu elnyomó politikája mind szélesebb körű bírálatotokat váltott ki a demokratikus országok részéről, miközben a „legvidámabb barakk”, otthon gazdasági reformokkal és nagyobb belső szabadsággal próbálkozó Magyarország népszerűsége emelkedett. A vasfüggöny lebontása, a keletnémetek kiengedése és ennek következményei, a kommunista dominók eldőlésében vitt magyar szerep lemosta 1944 gyalázatát, és 1956 emlékével párosulva Magyarországot világszerte csodált és népszerű országgá tette. 1990-ben tehát Magyarország tekintélye fölívelt, liberális demokrácia lett. Románia 1989 véres karácsonyán ugyan megszabadult a diktátortól, de magukat kommunistából nacionalistává átfestők vezették. Iliescu elnöksége, a magyarellenes nacionalizmus és a bukaresti „bányászjárások” hiteltelenné tették a demokrata fordulatot. Ennek erőteljesen hangot adtak az Egyesült Államokban. A magyar zsidó felmenőkkel is rendelkező Joseph Lieberman demokrata párti szenátor (2000-ben alelnökjelölt, és megfigyelőként jelen volt az 1990. májusi romániai választásokon) Iliescu elnököt személyesen figyelmeztette, hogy az amerikai–román viszony jövője nagyban függ attól, hogyan bánnak a magyar kisebbséggel. Mélyen elítélte a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot. 1991. április 17-én Petre Roman miniszterelnöknél tette szóvá a magyar kisebbség sérelmeit, és ezeknek egy kongresszusi felszólalásában is hangot adott.1 1991. július 11-én Dodd szenátortársával együtt szenátusi határozati javaslatot nyújtott be a Romániában erősödő antiszemitizmus és kisebb­ség­ellenesség elítélésére.2 Miközben a Visegrádi Együttműködést a nyugati demokráciák „az új Európa” legbiztatóbb jelenségeként üdvözölték, a délszláv háború idején az embargót megszegő Romániának kevés esélye volt, hogy egyhamar akár csak jó külföldi sajtója legyen. Csak három évvel Magyarország után, 1993-ban lett az euró­pai demokráciák klubjának, az Euró­pa Tanácsnak a tagja. 1996-ban Constantinescu elnökké választása és az RMDSZ meghívása a kormányba ugyan fokozatosan kiengedte Romániát a politikai karanténból, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy 1999-ben, Magyarországgal egy időben legyen a NATO tagja, és 2004-ben Magyarországgal egyszerre váljék az Európai Unió tagjává. A NATO-ban Románia 2002-ben követett bennünket a balti államokkal és Szlovéniával együtt..

*

A közép-európai rendszerváltozások egyik „éllovasa”, Magyarország gazdasági fejlődése a XXI. század elején megtorpant, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának köszöntésére Budapestre sereglő külföldi notabilitások egy megosztott, utcai harcokat folytató országot találtak. Hazánk a 2008-as világméretű pénzügyi válságot nagyon rosszul viselte, a második Orbán-kormány belpolitikájával pedig hamar eljátszotta azt a nemzetközi politikai bizalmat, amit 2010-es földcsuszamlásszerű győzelmével megszerzett. A 2014 utáni külpolitikai fordulat, mind szorosabb viszony Moszkvával és Pekinggel, párhuzamosan az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval szembeni kritikával, a korábbi presztízs és népszerűség rohamos elveszítéséhez vezetett. Eközben Románia külpolitikája elismerést szerzett szövetségesei körében.

Oroszország ukrajnai agressziója nyomán a NATO-tagság jelentősége megnőtt, ez minden korábbinál nyilvánvalóbb. Az 1990-es évek derekán a korábbi Varsói Szerződés területén, a dunántúli Taszáron nyílt meg az első amerikai, illetve NATO-bázis, 1995 és 2004 között a délszláv háború rendezésével kapcsolatos légi műveletek egyik támpontjaként üzemeltette az Amerikai Egyesült Államok Légiereje (USAF). A délszláv misszió sikerével a légibázis fenntartása okafogyottá vált, ezért a bérleti szerződést felmondták, 2004. június 30-án pedig ünnepélyes keretek között levonták az amerikai zászlót, és visszaadták a területet a Magyar Honvédségnek. Biztonságunkat és szövetségesi fontosságunkat jól szolgálta ez a bázis. Bezárását kihasználva Románia saját területét ajánlotta fel a délkelet-európai térség biztonságának előmozdítására. Romániában jelenleg három helyszínen, az Olt megyei Deveseluban, a Kolozs megyei Aranyosgyéresen (Aranyoslónán) és a Konstanca megyei Mihail Kogălniceanu légi támaszponton állomásoznak amerikai katonák. Tavaly tavasszal megkezdődött a NATO legújabb bázisának építése Konstanca közvetlen közelében. Ez a maga léptékében a legnagyobb szövetségi létesítmény lesz Európában. Nem kétséges, hogy fölértékeli Romániát mind politikai, mind katonai értelemben. Az ukrajnai háború, az agresszívvé és fenyegetővé vált orosz politika közelről érinti Romániát, és még inkább Moldovát, a másik román többségű országot. A Románia fekete-tengeri talapzatában feltárásra váró, jelentősnek becsült szénhidrogénkészletek tovább növelik Románia stratégiai fontosságát. Washington, többek közt biztonságpolitikai okokból is, kiemelten figyel Romániára, és közben a román politikusok magától értetődően Brüsszellel is jó és rendkívül hasznos kapcsolatokat építettek ki, egyre jobban kihasználva az unióból érkező pénzügyi támogatásokat. Már két évvel ezelőtt a Transtelexen figyelmeztettem: „Románia jól ki is használja az ukrán háborút, annak elhúzódását. Érdemi támogatást nyújt Ukrajnának, miközben elmélyíti katonai együttműködését a NATO-val és annak vezető hatalmával. Az Európai Unió támogatásaival gazdasága is egyre jobb képet kezd mutatni. Formálódik a szoros kapcsolat Lengyelország, Ukrajna és Románia között, ez tovább fogja növelni e három ország európai súlyát és befolyását.”3 Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke a Népszava 2024. március 1-jei számában Vadnyugati üzenetek című írásában rámutatott: „Az RMDSZ ezekben a hónapokban úgymond a jó oldalon állt. Csakhogy mindez paradox módon egyre inkább ütközik Magyarország szuverenista, az EU szétesését vizionáló politikájával. (…) Úgy tűnhetett mostanáig, hogy Románia a Ceaușescu-diktatúra hendikepje után osztályismétlőből éltanulóvá tornászta fel magát a térségben. Van ebben némi túlzás, de tagadhatatlan, hogy az alapvető társadalmi konfliktusokat, példának okáért az etnikai problémákat fokról fokra rendezni próbálták a kilencvenes évek közepétől az egymást követő román kormányok, amelyekben több alkalommal ott voltak az RMDSZ miniszterei is.”

És akkor tavaly decemberben a sokszor ügyesen helyezkedőnek tekintett Románia megbotlott: a romániai elnökválasztás első fordulójában a nyíltan euroszkeptikus, Putyin-barát, a két világháború közti szélsőjobb, antiszemita és magyargyűlölő Vasgárda nézeteit idéző Călin Georgescu végzett az élen. Sikere megingatta az ország nemzetközi pozícióját. A pártok feletti román elit az elnökjelölt diszkvalifikációjával elhárította a veszélyt, de ez majdnem visszafelé sült el, egy még rosszabb jelölt győzelmével fenyegetett. Simion elnöksége könnyen tragikus helyzetet eredményezhetett volna Délkelet-Európában, újabb utat nyitva az autokratikus Oroszország számára az EU, a Nyugat felé.

Az úzvölgyi magyar katonák (lehetett köztük román nemzetiségű is) sírjait meggyalázó, az erdélyi magyarok ellen gyűlöletet szító George Simion államelnökké választásának az esélye tényleg félreverte az erdélyi és partiumi magyar harangokat. Az RMDSZ egyértelműen kiállt a Nyugat mellett elkötelezett, liberális felfogású Nicușor Dan elnökjelölt mellett, és a hatalmas veszélyt megértve az erdélyi magyarság nagy tömegben szavazott rá, figyelmen kívül hagyva Orbán miniszterelnök egyértelmű kívánságát. Még csak nem is mondták „a kisebbik rossz”-nak. Meg is lett az eredmény: egy magyar miniszterelnök-helyettes és három magyar miniszter az új román kormányban.

Persze Dan győzelme nem valósulhatott volna meg a románok jelentős többségének szavazata nélkül. Megértették, hogy egy Simion–Georgescu páros, az AUR győzelme elfordulást jelentett volna a Románia területi épségét is garantáló NATO-tól, a külföldi munkavállalást lehetővé tevő és a jólét lehetőségét biztosító Európai Uniótól. Mindenekelőtt pedig annak a nemzetközi súlynak az elveszítését, amit szerencsével és okos helyezkedéssel Románia az elmúlt százötven évben, kivált az elmúlt öt évben magának megszerzett.

A mérleghintán Románia – jó milliós magyar lakosságával – stabilan fönt van a levegőben, Magyarország pedig lent, a gödörben. Az Európai Unió elveinek és értékeinek a betartásával e két ország, a libikókáról leszállva, történelmükben először, egymás jó szomszédai, riválisok helyett szövetségesek lehetnek.

1 Hungarian Human Rights Statement, Congressional Record, April 17, 1991. Vö. J. Lieberman to Professor Rudolf Tokes, April 29, 1991. Tőkés Rudolf hozzám írt memorandumának melléklete, May 22, 1991.
2  Senate Concurrent Resolution 52, July 11, 1991.
3  https://transtelex.ro/velemeny/2023/05/16/az-ukrajnai-haboru-es-a-magyar-roman-kapcsolat

Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 27. számának Publicisztika rovatában 2025. július 4-én.