Kevesen gondolnák, hogy a lengyel-ukrán viszony sokban hasonlít a magyar-román viszonyra. Pedig a történelemben Lengyelország, azaz a Rzeczpospolita, a lengyel-litván unió (1569-1795) valaha jóval nagyobb volt, mint ma, csakúgy, mint a Trianon előtti Magyarország. Része volt a mai Ukrajna nyugati fele, Lwóv/Lviv (Lemberg) központtal, egészen a Krímig. A nemesi vezetőréteg Lengyelországban lengyelül beszélt, ahogy Erdélyben magyarul. Galíciában is kevert volt a népesség, a litvánt és az ukránt főként a parasztok beszélték, ahogy Erdélyben a románt is az általuk lakott falvak. A Lengyelország felosztása nyomán Ausztriához került Galícia 1867, a magyar kiegyezés révén jelentős autonómiát kapott; a politikai vezetés jórészt a lengyel arisztokrácia és nemesség (szlachta) kezében volt.
Az erősödő nemzeti tudat mind jobban szembeállította egymással a lengyeleket és az ukránokat, csakúgy, mint Erdélyben a magyarokat és a románokat. Az 1918 végén föltámadó Lengyelország vezetője, Pilsudski marsall, egy lengyel-litván-ukrán föderációt szeretett volna létrehozni, de a nemzeti függetlenség vágya erősebb volt, mint egy többnemzetiségű nagyhatalom lehetősége. A lengyel-szovjet háborút lezáró rigai béke (1921) által létrehozott Lengyel Köztársaságnak alig 70 százaléka volt lengyel, az ukránok száma megközelítette az 5 milliót, a belaruszok másfél milliója mellett pedig a külön számolt zsidók 2,7 millióval a lakosság 8,5 százalékát tették ki.
Nagy-Romániában is a románok aránya csak 72 százalék volt, 9 százalék magyarral, valamint 5-5 százalék némettel és ukránnal.
Ismert, hogy a Molotov-Ribbentrop paktum alapján Lengyelországot (a szovjet népbiztos szerint „a versailles-i szerződés torzszülöttje”) ismét felosztották, Kelet-Lengyelországot bekebelezte a Szovjetunió. Kevéssé ismert, hogy az 1941. júniusi német támadásig erről a területről másfél millió lengyelt (köztük zsidókat) embertelen körülmények között deportáltak Szibériába, felük elpusztult.
A német-szovjet háborúban a mai Ukrajna hadszíntérré változott, óriási emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el. 1942-44 között az ukrán nacionalista gerillák (UPA, Bandera vezetésével) egyszerre harcoltak a németek, a szovjetek és a lengyelek ellen. Közel százezer lengyelt gyilkoltak meg „az etnikai arányok javítása” érdekében. A háború végén a szovjet hatóságok a Lengyelországtól annektált területről a nyugatra tolt Lengyelországba telepítették ki a maradék lengyel lakosságot.
1944 után Erdély etnikai arányai is jelentősen megváltoztak, a román kormányok a szászokat és a svábokat kiszolgáltatták a Szovjetuniónak, maradékukat pedig eladták Nyugat-Németországnak. Elmenekülés, a rendszerváltozás után kitelepülés következtében az erdélyi magyarok aránya az 1941-es 27 százalékról mára 17 százalékra csökkent.
A rendszerváltozásoknak köszönhetően függetlenné vált Kelet-Közép-Európa kormányai a régi kölcsönös sérelmeket leküzdve megbékéltek egymással és kétoldalú szerződésekkel rögzítették a nagyhatalmak (elsődlegesen a Szovjetunió) által meghúzott határokat. A magyar-ukrán szerződés 1993. májusi ratifikálása – a „határklauzula”, az államhatárok külön elismerése miatt – indokolatlanul szenvedélyes vitákat váltott ki Magyarországon.
Az 1996 őszén megkötött magyar-román szerződést övező vitának több indoka volt, mert a román kormány mindent elkövetett, hogy a külföld által is elvárt megállapodást minél inkább kiüresítse, ne kényszerüljön érdemben változtatni a magyar kisebbségével kapcsolatos szűkkeblű magatartásán. (Melescanu, az általam elődjénél jobb indulatúnak megismert külügyminiszter a szerződés aláírása után elégedetten mondogatta, hogy egy beiktatott lábjegyzettel „sikerült kiherélni” az Európa Tanács kisebbségi önkormányzatokat ajánló határozatát.) Emlékszem az akkori karikatúrára: Horn és Văcăroiu aláírja a szerződést, hátuk mögött Iliescu állva somolyog, az asztal alól pedig Markó Béla néz kifelé, szomorúan.
Viszont Constantinescu győzelmét követően az RMDSZ belépése a kormányba érdemi, kedvező változást hozott, egyfajta kiegyezést jelentett a romániai többség és a magyar kisebbség viszonyában. Az akkor megtört jég azóta sem záródott újra össze.
A 2022. február 24-i, Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió új helyzetet teremtett a múlt miatt ugyancsak megterhelt lengyel-ukrán viszonyban. Már a háború előtt mintegy millió ukrán vendégmunkás dolgozott Lengyelországban, ehhez jött a menekült-áradat. Ezeket példás gyorsasággal integrálták, és a csekély nyelvi különbség a garancia, hogy döntő többségük a háború befejeződése után sem fog visszatérni Ukrajnába, így a magyarnál jóval dinamikusabban fejlődő lengyel gazdaság még erősebb lesz. Még fontosabb az a politikai és katonai segítség, amit Lengyelország nyúlt Ukrajna heroikus önvédelmi harcához. A NATO országokból érkező modern fegyverek döntő mértékben Lengyelországon át érkeznek Ukrajnába.
A mielőbb remélt béke Ukrajna függetlenségét meg fogja erősíteni, elindítja az Európai Uniós és akár a NATO-tagsághoz vezető úton.
Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság által is üdvözölt és támogatott lengyel-ukrán szövetség – Pilsudski álmát megvalósítva – Európa politikai, katonai és gazdasági képét radikálisan meg fogja változtatni.
Románia is jól kihasználja az ukrán háborút, annak elhúzódását. Érdemi támogatást nyújt Ukrajnának, miközben elmélyíti katonai együttműködését a NATO-val és annak vezető hatalmával. Az Egyesült Államok, illetve a NATO második legfontosabb kelet-európai partnerévé vált, és az Európai Unió támogatásaival gazdasága is egyre jobb képet mutat.
Formálódik a szoros kapcsolat Lengyelország, Ukrajna és Románia között, ez tovább fogja növelni e három ország európai súlyát és befolyását.
Félő, hogy a háborúban tanúsított magyar magatartás nemcsak tovább rontja a magyar-ukrán viszonyt, ami persze döntő mértékben Ukrajna újabb keletű türelmetlen politikája, a kisebbségek anyanyelvi oktatása korlátozása okoz. Jóval súlyosabb következménye a jelenlegi magyar politikának az évszázados lengyel-magyar barátságra gyakorolt hatása. Rámehet erre a Visegrádi Együttműködés is. Súlyosbította a helyzetet az új magyar vezérkari főnök interjúja is, amiben „lokális háborúnak” nevezte, hogy a náci Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot.
A kárt csak növelte, hogy Böröndi Gábor altábornagy szerint a háborút nem „fogták meg” időben „békefolyamattal”, és ez vezetett el a második világháborúhoz. Épp csak azt nem mondta a magyar vezérkari főnök, hogy a világháborút Anglia és Franciaország okozta azzal, hogy 1939. szeptember 3-án hadat üzent Németországnak. A Putyin orosz elnök történelem-hamisításait idéző szövegben nem nehéz észrevenni az analógiát a mai háború sajátos beállításával.
Ugyanis a magyar kormány és a hozzá közel állók azt hirdetik, hogy a béke akadálya az Ukrajnának nyújtott nyugati fegyveres segítség, ennek folytatása pedig új világháborúhoz vezethet.
Egyesek már azt a képtelenséget is állítják, hogy az ukrajnai háborúért lényegében nem Oroszországot, hanem az Egyesült Államokat terheli a felelősség. A budapesti lengyel nagykövet, Sebastian Kęciek, tiltakozó levelében párhuzamot vont az akkori és a mostani események között. „Oroszország Ukrajna elleni teljes körű, provokálatlan és törvénytelen agressziójával szemben Európának le kellene vonnia a második világháború tanulságait, és szolidárisan a történelem helyes oldalára kellene állnia, az áldozat, nem pedig az agresszor oldalára. Csak így teremthetünk tartós békét Európában.”
Csak remélhető, hogy a történelmi lengyel-magyar barátság túléli az ukrajnai háborúra adott gyökeresen eltérő válasz által okozott törést. Miközben a magyar-román viszonynak sem tesz jót, hogy Magyarország presztízse a mélyponton van.
Történészként is alapvetően hibásnak tartom azt a magyar mentegetőzést, hogy a II. világháborút és tanulságait boncolgassák csak a történészek, nem fontos, hogy mások miket mondanak erről a témáról. Hogy is mondta Clemenceau francia miniszterelnök? A háború túl fontos dolog ahhoz, hogy a katonákra bízzuk.
Ennek az írásnak egy változatát a kéthavonta megjelenő Bécsi Napló 2023. június 1-jei száma közli.